2009. október 27., kedd

Csirkesaláta a'la Halloween

.

Mindenszentek és a halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe. Mindenszentek azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A katolikus egyház tanítása szerint a 9. századtól kötelező ünnep az a nap, amikor az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe 2000 óta újra munkaszüneti nap hazánkban.


Halottak napja a kereszténység előtt - Halloween

November elsejének ünnepe, Mindenszentek napja az Egyesült Államokból indult, angolszász eredetű Halloween-ünnepre vezethető vissza (All Hallows magyarul mindenszentek). A nap előestéje (angolul "All Hallows Eve", rövidítve: Halloween) a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája. Halloween azonban az egyik legrégibb ünnep, melynek évszázados történetisége kevéssé ismert. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény Mindenszentek napjaA mai Anglia, Franciaország és az Ibériai-félsziget kelta természetimádói számára a Napisten volt a munka és a pihenés jelképe, a gazdag termés biztosítója. A kelta újévet minden év november elsején nagy fesztivállal ünnepelték, amely a Nap uralmának végét, illetve a sötétség és a hideg uralmának kezdetét szimbolizálta. A kelták hite szerint ilyenkor Samhain, a napisten a halál és a sötétség fogságába került. A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet).
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat, és űzték el a hideget. November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült ruhákba öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére 3 napos Halloween fesztivált tartottak.

Az 1. században a rómaiak elfoglalták Angliát. Hagyományaik közül a november 1. körüli Pomona-nap, a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe az évszázadok során keveredve a kelta Samhai-ünneppel, az őszünnep kialakulásához vezetett. A tűzünnepek az évben mindig párosan voltak jelen, így az őszünnep mellett a nyárünnep, azaz Szent Iván éjszakája jelezte az év másik komoly fordulópontját, mely hasonló kulturális metamorfózison ment át ebben az időben.

A keresztény hagyomány kialakulása

Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve akik nem kaptak külön napot a naptárban. A Mindenszentek napja a Halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje.
A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra. Marcus Agrippa i.e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. A Pantheont aztán Rómában 610 (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a Mindenszentek napja.
Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén először Angliában és Írországban kezdtek el ünnepelni a 700-as években. November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely pápa (731-745) idején jelent meg először, aki a kategóriát tovább bővítve a Szent Péter Bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem "minden tökéletes igaznak" a tiszteletére szentelte.

Mindenszentek egyetemes ünneppé 844-ben, IV. Gergely pápasága alatt vált. Az ünnepet még a 8. században május 13-ról november 1-jére tették át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék, ezzel ötvözve a régi hagyományt az újjal. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan is elismerte az új ünnepet, és attól kezdve a Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. A katolikus egyház az ünnepet tehát november 1-jén, az ortodoxia pedig egy héttel később tartja.
A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat". A november 2-i halottak napja konkrétan Sz. Odiló clunyi apáttól (962-1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.

Népszokások

Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezik. Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.

Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták). Szeged környékén "mindönszentek kalácsa", "kóduskalács" néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.

Zentán Mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát, azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében "a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy "ne zavarják a holtakat", s "mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.






Tegnap sok szaladgálnivalónk volt, ezért vettünk egy egész grillcsirkét abban a reményben, hogy még hazaérés előtt nem halunk éhen...
Jobb helyeken a mellét eszik meg először - nálunk viszont minden elfogyott, kivéve az említett darabot. Nem igazán szeretjük, mert nagyon száraz így önmagában.
Mivel az egész mellehusi megmaradt, ma készítettem belőle egy csirkesalátát.
Ó, és a piacon ez a helyes kis tök kacsingatott rám csábítóan. Hát, sosem voltam ellenálló fajta.
És sosem faragtam még töklámpást, hát muszáj volt kipróbálnom. Szerintem tök jópofa lett belőle. :)




A salátába az került, amit itthon találtam.

Hozzávalók 2-3 főre:

1 egész sült csirkemell,
1 púpos evőkanálravaló kapribogyó,
3/4 alma,
hirtelen átsütött sütőtökkockák
(kb. a csirkemell mennyiségével azonosan),
zellerlevelek,
főtt gesztenyedarabok,
1/2 fej fehér salátahagyma,
2 tojássárgájából tartármártás.




A gesztenyét megfőztem, megtisztítottam, kisebb darabokra törtem. Elkészítettem a 2 tojássárgájából a tartármártást. A sütőtököt kisebb kockákra vágtam és kevés olívaolajon, erős lángon átsütöttem hogy kicsit be is puhuljon. A hagymát negyedkarikákra vágtam, az almát kisebb darabokra. A csirkemellet is kockázta. Minden hozzávalót tálba tettem és nyakonburítottam a tartármártással. Jól átkevertem, majd hagytam egy órát összeérni.
Azalatt éppen megsültek a sütőben a krumplik héjukban. Kitünően illett a hideg salátához a forró krumpli.

2009. október 26., hétfő

Brassói aprópecsenye


Az élet a komikum hatalmas forrása, csak tudni kell észrevenni. És még egy, - nem szabad félni attól, hogy önmagunkat kinevessük.

(Jacques Tati)









"Ahány ház, annyi szokás" étel. :)


Hozzávalók 2 főre:
40 dkg sertéslapocka,
1 nagy fej vöröshagyma,
3 gerezd fokhagyma,
1 púposkás evőkanál mustár,
2-3 evőkanál olíva vagy repceolaj (zsírral is jó, 1 evőkanállal kell csak)
só,
frissen őrölt bors (úgy meglehetősen),
1 csapott evőkanálnyi majoránna,
1 teáskanál "erős pista"
és 1 mokkáskanálka pirospaprika.

A húst csíkokra vágom, mustárral átkeverem, alaposan megborsozom. Az apróra kockázott vöröshagymát kevés sóval üvegesre dinsztelem az olajban, majd hozzáadom a csíkokra vágott húst is. Erős lángon jól átsütöm, míg a hús kifehéredik teljesen, majd hozzáadom a zúzott fokhagymát is, és azzal együtt mégegyszer átsütöm-keverem a húst. Aztán kevés vízzel felöntöm és fűszerezem pirospaprikával, sóval, majoránnával, erőspistával. Addig sütöm nagy lángon, míg elfő a leve, és jól besűrűsödik a szaftja. Aztán megint felöntöm kevés vízzel, de ekkor már kis lángra teszem és fedő alatt puhára párolom a húst. Többször öntök alá kevés vizet, pótolandó az elpárolgott mennyiséget. Körülbelül másfél óra kell a teljes puhulásig.
Közben a krumplit alaposan megmosom héjastól, aztán feldarabolom és fölteszem főni sóval. Mikor puha, leszűröm. Mikor már majdnem kész a pecsenye, forró sütőbe teszem szilikonos sütőpapírral bélelt tepsiben, kevés olívaolajjal átkeverve. Addig sütöm, míg szép pirosra sülnek a krumplidarabok. Amikor kész, a szaftos pecsenyével összeforgatva tálalom.

Bármilyen savanyúság kitűnően illik hozzá.

2009. október 24., szombat

Villámebéd karfiolból

.

Villámebédet készítettem ma, cirka 20 perc alatt elkészült és nagyon finom volt.
Magamnak főztem csak, az adag így most egyszemélyes - szorozzátok be, ha nagyobb adagot készítenétek. 90 napos diétához is alkalmas.





Hozzávalók:
1 öklömnyi kis karfiol,
1 közepes fej vöröshagyma,
2 gerezd fokhagyma,
1 mokkáskanál mustár,
1 evőkanál olaj,
1 csipet ételízesítő,
késhegynyi őrölt koriander,
késhegynyi őrölt fahéj,
késhegynyi őrölt római kömény,
só,
frissen őrölt bors,
késhegynyi pirospaprika,
vagy aki szereti a csípőset annak cayenne bors.

A karfiolt, krumplit, hagymát, fokhagymát megtisztítottam. A krumplit kockákra vágtam, a karfiolt rózsáira szedtem, a vöröshagymát apróra kockáztam.
Kevés olajon a vöröshagymát és szeletekre vágott fokhagymát sóval üvegesre pároltam, aztán beletettem a karfiolrózsákat, a fűszereket és annyi vízzel amennyi ellepte főzni kezdtem. Közben tettem föl egy serpenyőben bő olajat a krumplinak. Mikor kellően forró volt, beletettem a kockákat, hagy süljenek.
Amikor kész lett a krumpli, a karfiol is megpuhult. A sok hagymától jó szaftos lett. Összeforgattam és hamm... meg is ettem iziben.

2009. október 22., csütörtök

Frankfurti leves

.

„Nagy házam és nagy kocsim van, hát nem nagyszerű az élet?” Nos, a ház és a kocsi lehet hogy nagyszerű, de az élet? Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? Valójában alig van ilyen. Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között. Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak? Hol az élet abban, hogy minden nap egyidőben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami úntat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk? Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket? Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.
„Boldogságunk” illékony pillanatait a mindent elborító boldogtalanság állapotából ítéljük meg, míg eredményeinket a jelképek és csecse-becsék révén, amiket a Rendszer a siker elengedhetetlen kellékeiként hirdet. Aznap, amikor ezt írtam, kezembe került egy tanulmány a brit tinédzserek szellemi és érzelmi egészségéről, bár ugyanez vonatkozik az egész iparosított, számítógépesített világra. A „Gyermeklélektan és pszichiátria” folyóiratban megjelent írás címe: „Idő trendek a serdülőkori mentális egészségben”. Arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben 70%-al megnőtt a szorongástól, depressziótól szenvedő tizenöt évesek száma. Hé! Tizenöt évesekről beszélünk!!! A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „siker utáni vágy” miatti nyomás okolható a kamaszok érzelmi sérüléseinek drámai növekedéséért. Hozzá kellett volna tenni, pontosabban a Rendszer által meghatározott siker utáni vágy. A cikk szerint: „a tanulmányi eredmények hajszolásának kényszere és az eladósodási kilátások hozzájárulnak a széleskörű boldogtalansághoz”.
Angliában a Blair kormánynak köszönhetően, a diákok óriási adósságba kerülnek az egyetem végére, mivel kölcsönöket kell felvenniük, hogy fizessenek az oktatásért (pontosabban azért, amit oktatás címszóval letolnak a torkukon). A kölcsön a Rendszer uralmát jelenti, és ez a diákhitelek valódi oka. A tanulmány azt is kimutatta, hogy az iskolában eltöltött idő és a szabadidő közt nincs egyensúly, amiről már évek óta beszélek. A kölyköket ötször egy héten
hosszú órákig az iskolában tartják, és amikor a börtönajtó végre kinyílik, házi feladattal kitömve bocsátják őket útjukra. Mikor van a gyerekeknek és a fiataloknak idejük azzal foglalkozni,
amivel akarnak? Válasz: a tudományos baromságok áradatának feladata egyrészről, hogy szürkeállományt gyártson, ami aztán továbbgördíti a Rendszert, mint egy elszabadult hólabdát,
másrészről, hogy napról napra egyre többet lefaragjon szabadságunkból és egyediségünkből.
Más szóval a túlélés miatt ne legyen időnk az életre.
Egy másik tanulmány: „A növekvő fájdalmak vizsgálata”, amiről az Egyesült Királyság
Sajtótársasága 2004 októberében számolt be, megerősítette ezeket a trendeket. A megkérdezett szülők háromnegyede szerint gyermekeikre sokkal nagyobb nyomás nehezedik az iskolában, mint aminek ők voltak kitéve ebben a korban. Százalékban hasonló mennyiségben azt mondták, hogy az állandó iskolai stressz (egymás gyötrése és a vizsgák) hat leginkább gyermekeik emocionális egészségére és jólétére. És a vizsgák mire szolgálnak, könyörgöm? Hogy kimutassák, mennyire vonta irányítása alá a Rendszer elméjüket és érzékelésüket. A kutatás szerint tízből hét szülő mondta, hogy a kormánynak több pénzt kellene fordítania a gyerekek és fiatalok mentális egészségügyi ellátására. Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette: „A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.” Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”
Miért büszkék a szülők, ha a gyerek bizonyítványt kap arról, hogy felmondta a Rendszernek, amit az hallani kíván? Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk tudásra, azonban ha szabadságra törekszünk, akkor a saját, s nem a Rendszer elképzelései szerint kell a tudást megszereznünk. Azt is kijózanító lehet megfigyelni, hogy a politikusok, kormányhivatalnokok, újságírók, tudósok, orvosok, ügyvédek, bírók, az üzleti élet vezetői vagy mások, akik igazgatják, vagy szolgálják a Rendszert, kívétel nélkül mindig azok, akik ugyanazon az egyetemi (idomító) elme-gépsoron mentek keresztül.
Sajnálatos módon az értelmet és a sikeres vizsgákat gyakran egy dolognak hiszik. Egyik este diszkóban voltam, s a táncparkett üres volt, mivel a DJ olyan zenét játszott, amit az emberek nem akartak hallani. Ez a pokoli ego nem volt hajlandó más zenét feltenni. Megkérdeztem tőle, hogy ilyen körülmények között vajon ez az eljárás értelmes-e. Felháborodott felvetésem hallatán. „Igazolása” volt róla, hogy ő értelmes, mivel oklevele van. Remek! Az alapvető értelem azt jelenti, hogy észreveszi, hogy senki sem táncol, mert szar a zene, és utána olyan zenét játszik, ami a vendégeknek tetszik. Az oklevél csupán arról szól, hogy azt mondod a Rendszernek, amit mondott, hogy mondjad. Mi értelmes van ebben?
Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapirra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak! Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit
a kormánydiktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az
utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem
teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem
repülök”. Oly sok emberrel találkoztam az évek során, akik egészen addig szabadnak hitték
magukat, amíg valami olyat nem tettek, ami nem volt „normális”. Ekkor keményen beleütköztek a valóságba, mert, hogy a nagy amerikai komikust, Bill Hickst idézzem: „Szabadon teheted azt, amit mondunk neked.”
Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor.

A szeptember 11-i támadás óta a megfigyelés nagyon elterjedt, hogy „megvédjék” (ellenőrizzék) az embereket. Miközben sétálsz a városban, az egyik kamera tart megfigyelés alatt a másik után. Bemész egy áruházba, változatlanul ez a helyzet, akárcsak a repülőtereken, vasútállomásokon, sőt még jó néhány taxiban is, ahogy ezt nemrégiben megtapasztaltam. Miközben abban a taxiban ültem, egy kamera rögzítette minden mozdulatom. Ez míly szépen is jelképezi hol tartunk, s már lassan nem számít hová megyünk, mindenhol rajtunk vannak. Ha mobil telefont hordasz magadnál, azt nyomon tudják követni (sőt le is hallgatni a közelében elhangzott minden szót, még kikapcsolt állapotban is – a szerk.), s ugyanez a helyzet az autóban lévő microchipekkel. A hitelkártyád segítségével minden vásárlásodat rögzítik, bárhol is fordulsz meg. Az új ankjegyekbe épített csip is alkalmas nyomonkövetésre (mikrohullámú sütőbe téve tönkretehető). És az összekapcsolt adatbázisok azt jelentik, hogy a növekvően széleskörű internet használat elterjedésének köszönhetően bármelyik állami szervnek, de sok más nem állami szervnek is, (sőt a hekkereknek is) rendelkezésére áll életed története, kapcsolatrendszered a legeslegbizalmasabb részletekbe menően. S ami felhasználható, azt egy adott pillanatban fel is fogják hasznáni, ne legyenek kétségeid.
Bevezették az írisz-felismerő kamerákat, a hang-felismerő technológiát és hát persze az emberekbe ültetett mikrocsipeket. Mennyire nevettek rajtam, amikor elkezdtem arról beszélni, hogy egy olyan rendszer felé terelnek bennünket, ahol a gyerekeket születésük pillanatában becsipelik. (Mert mit gondolsz, minek erőltetik a kórházbanszülést tűzzel, vassal? Csak nem gondolod komolyan – betekintvén a Rendszer működésébe és működtetőinek céljaiba – hogy a gyermekek vagy az anyák védelmében?) Azt mondták nekem: „Lökött vagy!”. Még mindig hallom a kacagást? Szerintem nem, mivel már elkezdték a microcsipek ültetését az emberekbe. A Totalitárius Settenkedést használták fel az emberek csipekhez szoktatására.
Kezdték a háziállatokkal és a jószággal, aztán kiterjedt a ruhákra s más termékekre, végül jött
a fő célpont – mi. Mint mindig, az előzetes eseményekkel jól megalapozott félelmeinkre építve hangsúlyozzák a mikrocsip összes állítólagos hasznát, miközben elhallgatják az igazi tervet. Azt mondják, nyomon tudod követni a gyereked, a kórtörténeted elérhető lenne, amikor elgázol egy teherautó, és megszabadulnál azoktól a szörnyű hitelkártyáktól. „Látjátok mennyire törődünk veletek?” Mindent tárolhatna egy bőr alá ültetett csip, sőt még a repülőtéren is soronkívül átjuthatnál – az egyébként szándékosan egyre inkább ellehetetlenítő – ellenőrzéseken, vagy úgy fizethetnél a boltban, hogy még a zsebedbe sem kellene kotorászni. Hát nem éri meg olyannak lenni, mint egy megbélyegzett állat? Látod már az előnyeit?
Egy 2004 áprilisában kezembe került United Press Interational (UPI) riport szerint a US Department of Health and Human Services (Amerkai Egészségügyi Minisztérium) yilvánosságra hozott egy próbálkozást, „a nemzet hajléktalanjai jobb megfigyelésére és segítésére”. Figyelj fel a „segít” szó orwelli használatára, ami alatt valójában irányítást értenek. A kísérleti program
során – írja a jelentés – a résztvevő városokban élő hajléktalanokba kötelezően beültetnének Rádió Frekvenciás Azonosító (RFID) csipeket, hogy a szociális gondozók és a rendőrség folyamatosan nyomon tudja követni, hogy mikor merre járnak.
„A bőralatti azonosító és nyomkövetés támogatói szerint ez a technológia a csippel ellátott hajléktalan férfiak és nők kedvét szegi a bűncselekmények elkövetésétől, miközben megkönnyíti az állami munkásoknak, hogy szociális szolgáltatásokról gondoskodjanak, úgy mint élelem- és orvosságellátás” – vonja le a következtetést a riport. Amikor ezek az emberek próbálkozások beindításáról beszélnek, akkor ez kétértelmű kígyónyelvükön azt jelenti: „Betesszük lábfejünket az ajtónyílásba azáltal, hogy olyan embereket célzunk meg, akiket mások le sem szarnak, és amikor a csipbeültetés az azonosítás elfogadott módjává válik, eljövünk mindannyiótokért.”
A mindezek mögött álló vállalatok egyike a floridai Applied Digital Solution, akik a rizsszem nagyságú „VeriChip”-et gyártják. Láttam riportokat a médiában, amelyek szerint az emberi testbe történő csipbeültetés ötlete „nagyon is elméleti” maradt szeptember 11-ig, amikor az Applied Digital Solution egyik technikai vezetője látta a tűzoltókat, akik a szolgálati jelvény számukat a karjukra írták azonosítás céljából, arra az esetre, ha felismerhetetlenné égnének, vagy csapdába esnének. Ez vezetett ahhoz az ötlethez, hogy az emberekbe csipet ültessenek – hangzik az állítás. Micsoda marhaság! A támadásokat jóval megelőzően a Mátrix gyermekei című könyvemben már rámutattam erre a cégre, és hogy piacra dobta Digitális Angyalnak hívott csipjét. Dr. Peter Zhou, a technológia mögötti vezető tudós az alábbiakat mondta szeptember 11. előtt: „A Digitális Angyal egy összekötő lesz közted és az elektromos világ közt. Oltalmazód és
védőangyalod szerepét fogja betölteni. Nagy hasznát fogod venni. Az elektromos intelligencia és saját lelkünk hibridjei leszünk.”
Pontosabban az elektronikus intelligencia, saját agyunk és központi idegrendszerünké.
A mikrocsippel ellátott emberek ötletét nem fogadták jól, akik aggódnak a magánélet és
a polgári szabadság miatt, ezért a csipbeültetés bevezetését egy időre félretették. Szeptember 11. után azonban az Applied Digital Solutions kihasználta az alkalmat, és az „Emberi Csip
= Emberi Biztonság” jelmondattal eladási rekordot döntöttek. Azt állítja, hogy több ezer
emberbe ültettek csipet, de a cél valójában az, hogy mindenkit „felcédulázzanak”. A rizsszem
méretű csip első felhasználói közt volt a mexikói igazságügy-miniszter, hogy megvédjék, nehogy elrabolják. A VeriChip mexikói terjesztője, a Solusat nevű cég bevezetett egy gyermekrablás elleni szolgáltatást: becsipelik a gyerekeket. Arról persze nem szólt a fáma, hogy ezeket a „Vericsipkölyköket”, mint ahogy nevezték őket, elektronikusan elrabolják abban a pillanatban, hogy a csip beléjük hatol. Az Applied Digital Solutions azt tervezi, hogy más országokban is bevezeti a Vericsipkölyök rendszert, beleértve az Egyesült Államokat is.
Az ORBCOMM globális műhold távközlési társaság 2004 vége felé honlapján közzé tette, hogy megállapodtak a VeriChip részvénytársasággal, ami az Applied Digital leányvállalata, hogy „műholdas távközlési szolgáltatást nyújtanak az alkalmazáshoz, amit a világ első beültetett rádiófrekvenciás mikrocsip használatára fejlesztettek ki”. Jerry Eisenberg, az ORBCOMM vezérigazgatója azt mondta, hogy a VeriChipen keresztül más új és fontos iparágak műholdas rendszerüket és annak földi infrastruktúra hálózatát fogják használni a globális üzenetközvetítésekre. Igen, azért, hogy az embereket irányítsák. Ha olvastad az „…és az igazság felszabadít” című könyvem, észreveheted, hogy mindezt már rég előre megjósolták. 1994-ben írtam, hogy az emberi mikrocsipeket azzal fogják eladni, hogy ezzel megvédik a gyerekeket, a kórtörténetek az orvosok számára elérhetőek lesznek, s ez egy kényelmesebb és tolvaj-biztosabb megoldás, ezért a hitelkártyát is felváltja.
Az Applied Digital Solution már e mindhárom hivatkozást használja marketing közleményeiben. 2004 októberében, az Illuminátusok által irányított Élelmiszer és Orvosság Hivatal
(Food and Drug Administration) engedélyt adott a cégnek, hogy piacra dobja a VeriChip-et
(e döntés soha nem volt kétséges), és az Amerikai Egészségügyi Minisztérium (US Depart-
ment of Health and Human Services) bejelentette, hogy 139 millió dollárt adományoz, hogy
egy évtizeden belül megvalósulhasson „Bush elnök” elektronikus egészségügyi nyilvántartási
terve (mikrocsipelt népesség). Az emberek azért dolgoznak, hogy befizessék az adót, az adókat
pedig arra használják, hogy az embereket még inkább bebörtönözzék. Tudatlanságunkban mi
fizetjük elnyomatásunk költségeit, ügyes, mi?
Digitális koncentrációs tábor,- Neil Hague így jelképezi a mikrocsipes világot. Az emberiség szabadságára nézve létfontosságú, hogy az egyének mindenáron visszautasítsák a csip beültetést.
Nemrég olvastam egy cikket egy barcelóniai nájtklubról, ahol gyorsabb bejutást kínáltak zoknak, akik hozzájárulnak a csip beültetéshez. Így hát a kedd éjszaka most nem a hölgyválasz, hanem a „beültetés éjszakája”, amikor a vendégekbe kívánságra csipet ültetnek iszogatás és táncolás közben. Mennyi csipes rendszert vezethetnek be, ami nem is kerül az újságokba?
Tapasztalni fogjuk, hogy a csipeket egyre szélesebb területen és számtalan módon használják és reklámozzák, mivel szükség van erre a nép teljes irányításához. A brit kormány például, bejelentette azt a tervet, hogy bevezetik a kötelező személyi azonosító kártyát (személyi igazolvány – a ford.), azonban ez csupán a Totalitáris Settenkedés egy lépése a népesség becsipelésére. Ugyanez történik az Egyesült Államokban.
1997-ben egy CIA kutató elárulta nekem, hogy a csip jelentősége az elektromos megjelölés-
nél, azonosításnál és nyomonkövetésnél sokkal-sokkal nagyobb. Csupán az egyik dolog, hogy
üzenetek érkeznek az embert figyelő csiptől a számítógéphez, azonban sokkal fontosabbak
a központi számítógéptől az emberbe ültetett csip felé visszamenő üzenetek. Állítása szerint
kommunikálni tudnak a beültetett csipekkel, akár elszigetelt a személy, akár csoportban van,
és különböző rezgéseket kiváltó üzeneteket küldenek, amelyek zavarodottságot, fáradtságot,
nemi gerjedelmet vagy közönyt, agressziót, depressziót, mániákat, fájdalmat vagy betegségeket
képesek kiváltani. A célszemélyt mentálisan és emocionálisan manipulálják, célzottan, egyedi-
leg, sőt meg is tudják ölni. Tehát a csippel képesek az embereket könnyen kezelhetővé, búskomorrá, apatikussá, agresszívvá, szexuálisan aktívvá vagy passzívvá tenni, és kihatnak a gondolkodási folyamataikra úgy, hogy nem tudnak tisztán gondolkodni, vagy a cselekedeteiket
a csipen keresztül kapott információk – melyeket saját gondolataiknak, vagy belső hangjuknak
hisznek – befolyásolják. Íme az emberiség mikrocsip beültetésének igazi célja. Hogy tetszik?
A Rendszer szándéka, hogy túlélő üzemmódban tartsanak bennünket, ami azt jelenti, hogy mindig a holnapban éljünk, ahelyett hogy a Mostot, a jelen pillanatot élnénk meg. Mint ahogy John Lennon írta: „Az élet az, ami történik veled, mialatt újabb tervekkel vagy elfoglalva.” Amikor elmerülünk a napi túlélés részleteiben, vagy a „siker” hajhászásra összpontosítunk, akkor nem nézünk fel, hogy meglássuk a Rendszer egészét, észrevegyük a minket rabszolgasorba taszító játékot. Egy 1986-ban napvilágra került dokumentum, briliánsan ismerteti a működő technikákat abban, amit mi „társadalomnak” hívunk. Csendes fegyverek egy halk háborúhoz volt a dokumentum neve, és jelentések szerint egy másik verzióját is látták egyesek az Amerikai Tengerészeti Hírszerzés kezében 1969-ben. A birtokomba került dokumentum konkrétan egy használtan vásárolt IBM fénymásoló belsejéből került elő Amerikában. E hosszú és részletes irat oly irányelvet vázol fel, amit legalább az ötvenes évek óta
alkalmaznak. Kimondja, hogy a „Halk Háborút… a nemzetközi elit egy 1954-ben tartott találkozóján jelentette be. A háttér azonban kevésbé fontos, mint a tartalom, mert ez összefoglalja az emberi psziché ellen irányuló halk háborút:
Tapasztalat bizonyítja, hogy egy csendes fegyver és a köznép feletti irányítás biztosításának legegyszerűbb módszere, hogy egyrészt tartsuk a közembereket képzetlennek és tudatlanak a Rendszer alapelveit illetően, másrészt tartsuk őket zűrzavarban, züllöttségben, és lekössük figyelmüket olyan ügyekkel, amelyeknek nincs valós fontosságuk.
Ezt így érjük el:
1.) kikapcsoljuk elméjüket, mentális tevékenységüket szándékosan használhatatlanná
téve alacsony minőségű közoktatási program bevezetésével a matematika, rendszer-
tervezés és a közgazdaságtan tanításában, valamint akadályozzuk a műszaki alkotó-
készség kialakulását;
2.) lekötjük érzelmeiket növelve élvhajhászásukat és belemerülésüket az érzelmi és fizi-
kai tevékenységekbe az alábbiak révén:
a.) lankadatlan érzelmi inzultálás és támadás (szellemi és érzelmi erőszak) a médiák-
ban – legfőképpen a tévében és az újságokban – bemutatott szex, erőszak és háborúk
állandó kereszttűzében tartva őket;
b.) megadjuk nekik, amire vágynak, túlzott mértékben – gyorsétel az elmének – és megvonjuk tőlük mindazt, amire tényleg szükségük van;
c.) folyamatosan újraírjuk a történelmet és a törvényeket, és egy valóságtól zavarba ejtően
eltérő teremtett világnak tesszük ki a köznépet, íly módon elérjük, hogy személyes szükségleteik kielégítése helyett gondosan koholt külső problémák töltsék ki gondolataikat.
Ezek eleve megakadályozzák, hogy érdeklődjenek a társadalmat automatikusan működtető technológia csendes fegyverei iránt, még inkább hogy felfedezzék azokat. Az általános szabály az, hogy nyereségünk záloga a zűrzavar – minél nagyobb a zűrzavar, annál nagyobb a nyereség. Ezért hát a legjobb megközelítés, hogy problémákat hozzunk létre, majd megoldásokat ajánlunk fel. Összegezve:
Média: a felnőtt népesség figyelmét tereld el a valós társadalmi problémákról, és olyan kérdésekkel ejtsd rabul, amelyeknek nincs valódi jelentősége.
Iskolák: tartsd a fiatalságot tudatlanságban a valódi matematika, a valódi közgazdaság, a valódi törvények és valódi történelem területén.
Szórakozás: a köznép szórakoztatása maradjon a hatodik osztályosok szintje alatt.
Munka: tartsd az embereket elfoglalva, elfoglalva, elfoglalva, ne maradjon idejük gondolkodni, vissza a tanyára a többi állat közé.
A dokumentum szerint a „Halk Háború”:
Nem lövedékkel, hanem szituációkkal ostromol, amelyeket adatfeldolgozás hajt puskapor szemcsék helyett, amelyek számítógépből pattannak elő ágyúk helyett, amiket programozók működtetnek mesterlövészek helyett, bankmágnások parancsnoksága alatt tábornokok helyett. Nem kelt nyilvánvaló zajt, nem okoz látható fizikai sérülést, s nem avatkozik bele nyilvánvalóan senki napi társadalmi életébe. Mégis kétségtelen „zajt” kelt, kétségtelen fizikai és mentális sérüléseket okoz, és kétségtelenül beleavatkozik mindennapi életünkbe, mármint kétségtelenül egy gyakorlott megfigyelő számára, aki tudja, mit kell keresni. A köznép képtelen felfogni e fegyvert, ezért képtelen elhinni, hogy fegyverrel támadják, és térdre kényszerítik.
A köznép ösztönösen érzi, hogy valami nincs rendben, azonban a csendes fegyver technikai természetének köszönhetően képtelen értelmesen kifejezni érzéseit, vagy ésszerű módon kezelni a problémát. Ezért az emberek nem tudják, hogyan kiáltsanak segítségért, s nem tudják, hogyan társuljanak másokkal, hogy meg tudják magukat védeni e fegyver ellen.
Amikor egy csendes fegyvert fokozatosan vetnek be, a köznép alkalmazkodik hozzá/
megszokja jelenlétét, és megtanulja eltűrni, hogy beleavatkozik az emberek életébe, mindaddig, amíg a nyomás (pszichológiai és gazdasági) túl nagy nem lesz, és az emberek össze nem roppannak. Ezért a csendes fegyver egyfajta biológiai fegyver. A társadalom egyedeinek életerejét, szabad választását és mozgási képességét roppantja össze, olymódon, hogy használói tudják, értik, manipulálják és megtámadják az emberek természeti és társadalmi energiáinak forrásait, és hogy tudják, értik, manipulálják és megtámadják az emberek fizikai, mentális, érzelmi erősségeit és gyengeségeit.
Ráismersz erre a a társadalomra? Természetesen, hiszen benne élünk.

Csak állj meg egy pillanatra a napi túlélésért folytatott robotban, emeld föl a fejed, nézz körül, és láthatod, hogy mi történik, mihelyt megismered a távlati titkos terv eléréséhez használt ütemtervet és technikákat. A világ nyitott könyvvé válik számodra, amint megérted a játékot. Ennyit a globális diktatúráról, ami már eddig megvalósult.
Mihelyst magukénak tudhatják a globális kormánystruktúrát, és különösen amikor az emberek tömegeibe csipet ültetnek, oly mértékű rémület és betegségözön közt hullik le a lepel fasiszta diktatúrájukról, amit jelenleg csak kevesen tudnának elképzelni. Azonban ennek nem kell bekövetkeznie. Sorsunkat saját kezünkben tartjuk, amennyiben képesek vagyunk megragadni.
A titkos terv rávilágít társadalmunk végtelen szűkülésére. Az emberek kérdezgetik, hogy
a dolgokat miért így vagy úgy teszik, mikor nyilvánvalóan vannak jobb lehetőségek is. Nem
veszik észre, hogy a hatalmi struktúra nem azért van a helyén, hogy a népesség számára jobban
vagy hatékonyabban végezzék a dolgukat. Az író, Michael Ellner mondta:
„Csak nézz ránk. Minden saját maga fonákja, minden a feje tetején áll. Az orvosok lerombolják az egészséget, az ügyvédek lerombolják az igazságszolgáltatást, az egyetemek lerombolják a tudást, a kormányok lerombolják a szabadságot, a média lerombolja a tájékoztatást, és a vallások lerombolják a szellemiséget.”
Hogy miért? Mert erre szánták őket.

(David Icke: A végtelen szeretet az egyetlen igazság, minden más illúzió)







Van a piacon egy kedves hölgy. Kérdeztem ma tőle, mit főzött - mert szokás szerint bajban voltam. Azt mondta frankfurti levest. Jé - gondoltam - az jó lesz! Egyszer azért, mert ezer éve nem ettem. Másrészt azért, mert volt is otthon a hűtőben egy kis fej kelkáposzta. Csak virslit kellett vennem hozzá. Ebéd megoldva. Legalábbis egy része. :)
És akkor jöttem rá, hogy itt a blogon még nem is szerepel. Duplán jó. :)




Hozzávalók 4 főre:
1 kis fej kelkáposzta (vagy egy közepesnek a fele),
2 kisebb burgonya,
2-3 darab virsli,
5 dkg füstölt szalonna,
1 közepes fej vöröshagyma,
1 nagy gerezd fokhagyma,
só,
1 teáskanál ételízesítő,
1 mokkáskanál egész köménymag,
2 csapott teáskanál majoránna,
frissen őrölt bors,
1 teáskanál pirospaprika,
1 evőkanálnyi tejföl (úgy púposabban),
1 evőkanál liszt,
2 evőkanál olaj.

A szalonnát kis kockákra vágtam, a virslit karikákra és az olajon mindkettőt átsütöttem. Aztán egy lyukacsos szedőkanállal kivettem a szalonnát és a virslit, a zsiradékot pedig egy kislábosba átöntöttem. A nagy lábosba beletettem a kis kockákra vágott krumlit, a laskára vágott kelkáposztát, félbevágva a vöröshagymát és fokhagymát. Felöntöttem vízzel és fűszereztem is. A zöldségek puhulásáig főztem, de közben a félretett zsiradékkal rántást készítettem. Sötétebbet. Pirospaprikáztam, majd 2 dl hidegvizzel felengedtem. Merőkanállal a forró leves levéből is tettem a rántásba, majd az egészet a levesbe öntöttem. Most tettem bele a sült virslit és a szallonnakockákat is. Fölforralta, aztán a rántásos lábasba tettem tejfölt, egy kevés leveslével elkevertem és ezt is a leveshez adtam. Hagytam mégegyszer felforrni. A végén az egész hagymadarabokat eltávolítottam.
Friss fehérkenyérrel - rozzsal is nagyon finom - tálaltam.




Vegetáriánusoknak is ajánlom persze hús nélkül, mert magában is nagyon ízletes leves. Szejtánkockákkal lehet dúsítani.

Bounty muffin

.

Útlevél, hova?

PONTOSAN tizenöt nappal huszadik születésnapom után, egy franciaországi város utcasarkán életem hirtelen megváltozott, amikor meghallottam a csikorgó kerekek hangját, majd egy autó ajtajának becsapódását. Két pisztolyos férfi kiugrott a rendőrautóból, bilincsbe vertek és elvittek. Az egész nem tartott tovább harminc másodpercnél. Soha többé nem tartoztam a rendes emberi lények sorába. A Gestapo, a vallatások, az arcomba irányított fénycsóva, éjszaka és nappal egybemosódva. Az SS pribékek döngő léptei a folyosón hajnalban – ma végeznek ki vagy holnap? Buchenwald fagyos udvarai, a sínek a zuhanyozó makulátlan csempealjzatában – vízfürdő lesz vagy gázfürdő, és aztán…, és aztán… egy ember halála nem fontos, de az Ember halála? Az ember gyermekének halála, összes álmával, reményeivel, a szépségbe, szeretetbe, az élet
mélységébe vetett hitével, mely élet olyan lesz, mint egy meghódítandó kincseskamra, egy felfedezendő földrész, egy felfedendő titok. És akkor…, és akkor SEMMI. A halál legalább valami. De a semmi?
Azon a november 15-én, a Homo sapiens eljövetelének harmincezredik évszázadában, ott találtam magam mezítelenül, elpusztítva. Inkább úgy éreztem, ez az idők kezdete, vagy a vége.
Halott az Ember? Éljen soká az Ember! Mi értelme van egy lüktető szívnek… tudománya, evangéliumai és könyvei nélkül – ország nélkül, törvény nélkül?
Minden halott, vagy még meg sem született. Csak egy lüktető szív létezik, mintha az Özönvíz előtt lennénk, vagy utána. Csak egy földi faj gyermeke áll egy hatalmas és üres tengerparton, egy sirályra veti tekintetét, amint szárnyra kap, mintha a világ kezdeténél lenne.
Tehát, mi értelme van egy szívnek tudomány, tudás nélkül, hisz minden tudás darabokra hullott, vagy még meg sem született?
Egy szív reményért dobog, jövőbe vetett hitért. Óriási, kihívásra váró kalandnak látja a világot – de mi felfedezendő marad, amikor minden régi cél halott, amikor az ember egész tudománya halott, amikor az összes isten halott, vagy még meg sem született?
Ez szörnyűséges. Ez gyönyörűséges.
Nincs több remény – csak az ismeretlen Remény.
Abban az Időben járunk, amikor az Ember születni készül.
Eleget játszottunk már elektronikus játékszereinkkel, penicilinnel és számítógép-programozott kromoszómákkal – mi van, ha eljött egy másik játék ideje? Mi van, ha eljött az idő egy másik
fölfedzésre egy tiszta szívdobbanásban? Egy ismeretlen ember ideje viseltes kabátja alatt?
Huszonkét évesen, elhagyván azt a poklot, ölembe ültettem az Életet – e csalfa boszorkányt –, és szenvedélyesen így szóltam hozzá: „Most csak te és én. El fogod árulni nekem titkodat, és csak
semmi halandzsa – a titkodnak semmi köze a könyvekhez vagy a tudományhoz vagy a gépezetekhez, nem nyugatról, keletről vagy bármily országból származik, hanem az igaz Föld Országából. Titkodat, ami ott lüktet meztelen szívemben.”
Felforgattam eget és földet. Megpróbáltam mindent. Ó, hogy akartam kényszeríteni ezt a lepusztított emberi húst, ezt a kiürített, elátkozott és gyönyörűséges Földet, hogy kiköpje titkát. Földrészeken rohantam végig, hallgattam Téba és Luxor gongjainak fátyolos hangját, koptattam Afganisztán vörös porba burkolódzó útjait, és Greco-buddhista koponyákat ástam ki, de még mindig hiányzott ajkaimról a mosoly. Megmásztam a Himalája bérceit, Rajputt kincsei után kutatva sólymok fészkeibe vájtam ujjaim; vadul szívtam az ópiumot, zörgettem e test minden ajtaján, de mégsem leltem a titokra; elmerültem Guyana párás dzsungelében, hallgattam éjszakánként a vörös majmok visítozását, mint valami ősi állatkórust a világ kezdetén. Keresztül-kasul bejártam Brazíliát és Afrikát, arany vagy csillámkő bányák után kutatva, találjak már bármit, de a Bánya belül még mindig nem adta titkát. Visszatértem, hogy körbeutazzam Indiát, felfedeztem a jógik titkát, meditáltam velük, elvesztettem önmagam velük a tudatosság kopár csúcsain, de a Föld, ez a Föld, még mindig nem tárta fel Csodáját. Útszéli koldusnak szegődtem, csontig elhasználtam e testet, templomok hűvös kövén imádkoztam, minden ajtón zörgettem, de az Ajtó, mely kiengesztelhette volna szívem, nem nyílt meg.
És újra mezítelen voltam. Nincs hát más remény, mint elektronikus készülékeket, bombákat és hamis vagy igaz bölcsességeket felhalmozni, melyek Mennybe repítenek, de hagyják e Földet két lábon megrohadni?
Ekkor harminc voltam.
Még mindig az emberiség színrelépése utáni harmincezredik évszázadot írtuk. Mi? Hát mindez, az összes évmillió csak arra kellett, hogy odajussak, hogy itt fangálok szürke fanell öltönyben, bőrönddel kezemben, és pecséttel az útlevelemben? Útlevél, de HOVA? Egy pecsét, de MINEK? Mi történt az Emberrel, mint nagyszerű kalanddal, mint felfedezésre váró titokkal, mint ismeretlen kincsesbányával?
Párizsban születtem. Születhettem volna Tokióban vagy New Yorkban – de mi van a világraszületéssel? Születni valami másra, mint egy nagyapa, egy dédapa, egy egyetemi diploma, és halott könyvek felhalmozva a családi könyvszekrényben, és ugyanaz az önmagát végnélkül ismétlő sivár kis történet angolul, franciául, kínaiul és az ember egyébb nyelvein, az Emberrel, aki meghal, és meghal újra anélkül, hogy valaha is rájönne, hogy szíve mitől dobog, és hogy egy sirály röptének látványa a homokos tengerpart fölött miért tölti meg hirtelen annyi élettel, mintha maga is tudna repülni?
Útlevelem szerint nem repülhetek, kivéve egy Boeing 747-ben.
De szívem mást mond.
S a Föld szíve elkezd mást mondani.
Harminc évesen egy napon találkoztam egy nővel, aki mást mondott. 80 éves volt akkor, de oly zsenge és vidám, mint egy kisleány. Így szólították: „Anya”. Ez Pondicherryben történt, a Bengáli öbölben. Anya a legcsodálatosabb kaland, amit valaha is megismertem.
Ő az utolsó ajtó, a legutolsó, ami akkor nyílik ki, amikor az összes többi rácsukódott már a Semmire. 19 évig vitt magával engem a járatlan utakon, melyek az Ember jövőjébe vezetnek, vagy talán igazi kezdetéhez. Szívem úgy ver, mintha ez lenne a valaha is létezett legelső alkalom. Anya a Föld titka. Nem, ő nem szent, vagy misztikus, vagy jógi; nem Keletről vagy Nyugatról származik. Nem is csodatévő vagy guru, vagy egy új vallás alapítója. Anya az Ember titkának felfedezője, az emberé, amikor felhagy kütyüivel és vallásaival, spiritualitásaival és materializmusaival, keleti és nyugati ideológiáival – amikor ő önmaga, egyszerűen egy dobbanó szív, és egy segélykiáltás a Föld Igazságáért, egy test segélykiáltása a test Igazságáért, mint ahogy a sirály kiált a szélnek és a nyílt térnek. Az ő titka, az ő felfedezése az, amit itt most megpróbálok elmondani neked. Mert Anya egy tündérmese a test sejtjein belül.
Mi egy emberi sejt?
Egy másik koncentrációs tábor… egy biológiai?
Vagy egy útlevél… hova?

(Satprem: A sejtek elméje)


Hozzávalók 24-26 darabhoz:
Egy nagy tálban a következő hozzávalókat robotgéppel jó habosra kikevertem: 2 bögre liszt, 1,5 bögre kókusztej, 15 dkg olvasztott vaj, 2 tojás, 1 nagy csipet só, 10 csapott evőkanál porcukor, 1 csapott evőkanál vaníliás cukor, 1 sütőpor, 2 evőkanál (fehér)rum, 25 dkg kókuszreszelék. Ezeket robotgéppel jó habosra kikevertem. (A tészta egész ragacsos volt, nem híg. Nagyon szépen feljött, nagyon könnyű, finom lett.)
Két tábla fehércsokit nagylyukú reszelőn lereszeltem és azt is a tésztához kevertem.
A papírkákat olvasztott vajjal kikentem. Háromnegyedes lángon 15-20 percig sütöttem a muffinokat. Harminc dekagramm tortabevonó csokit apróra tördeltem, kevés víz és egy teáskanálnyi olaj társaságában felolvasztottam. Nyílt tűzön, nem gőzön. A muffinok tetejét jó bőven megcsorgattam az olvadt csokival.
Nekem az az osztrák tortabevonóm van, nagyon jó, igazi csokoládé.
Egyébként a tésztába is keverhettem volna akár a fekete csokiból is darabokat.

2009. október 19., hétfő

Eddig feketeöves vásárló voltam - most indulok a zöld övért is...

.

Kerek erdő Krisztinájától kaptam meg az aktuális körkérdést: mennyire vagyok környezettudatos vásárló.

Bár nem kommenteltem senkinél - idő híján -, mindenki válaszát olvastam és szerintem sok újat nem tudok már a témához írni. Nagyjából hasonlókat gondolok és hasonlóképp járok én is el ezen a téren.


1. Írd össze, mire van szükséged!

Csak azt vedd meg, amire ténylegesen szükséged van, ne azt, amit el akarnak neked adni. A nagy bevásárlóközpontok és a reklámok profi módon csábítanak a felesleges pénzköltésre.

Ha legalább 6-8 féle dolgot kell vennem, mindig felírom cetlire. Ennek ellenére általában 3-szor annyi mindent viszek haza, mint ami a listán szerepel. Mert meglátom ezt... azt... amazt és olcsó... szép... vagy épp csak eszembe sem jutott felírni.

Ha Lidlibe vagy Aldiba megyünk, ugyanúgy igaz. (Tescoba, Intersparba egyáltalán nem járunk.) Vannak igazán jó áron lévő termékek amik spájzba valók, enni nem kérnek és mindig elhasználom őket - igy ezt nem érzem pazarlásnak vagy fölöslegesen kidobott pénznek. Ráadásul én képtelen vagyok úgy főzni nap mint nap, hogy csak azt veszem meg, ami az aznapi vagy másnapi főzéshez kell. Nonszensznek tartom.


2. Menj a piacra vagy helyi boltba!


Így vásárlásoddal a helyi kisvállalkozókat, a helyi gazdaságot támogatod, amitől a te jóléted is függ. A multinacionális üzletláncok profitja kikerül a helyi gazdasági körforgásból.

A zöldségféléket, gyümölcsöt, a tojást és a húsféléket a piacon veszem. Mindig. De hozzáteszem: kilépek a lépcsőház hátsó ajtaján és a piactéren már meg is botlottam egy sátorlábban.

Lisztet, tejfölt, stb... -t pedig a piacon lévő CBA boltban. Olcsó, jó minőség és hazai. Még a Smatchban szoktam vásárolni.


3. Vigyél magaddal táskát, szatyrot!


Ne fogadj el zacskót mindenhol. Egyrészt pénzt adsz érte feleslegesen, másrészt szemét lesz belőle, ami terheli a környezetet, sőt a szemétdíjat is te fizeted.

Mindig úgy megyek le vásárolni, hogy legalább 4-5 nylontáska, és két vászon bevásárlószatyor is van nálam. Apró dolgoknál a nylonzacsit vissza szoktam adni. Pl.: egy csokor petrezselymet, egy zellert, 2 citromot, stb. sosem teszek vagy tetetek nylonba. Az eladók mindig közlik, hogy vigyem csak el, van belőle. Én meg szoktam mondani hogy köszönöm de nem kérem, mert otthon is már hegyben áll a nájlonzacskó.


4. Menj gyalog vagy tömegközlekedéssel!


A mozgás egészséges és ingyen van. Ha tömegközlekedéssel utazol, tizenötször kevesebbet szennyezed a környezeted, mintha autóval közlekednél, és jóval olcsóbb is.

Hát ha a 20 lépést sportnak lehet nevezni, akkor én vagyok a csúcs. Ezt a hipermaratonit mindennap lefutom a piacig meg vissza. :))

Egyébként meg szerintem sem olcsóbb. Ráadásul kötött időben. És egy nagybevásárlást NEM lehet hazacipelni busszal, vagy gyalog ha az ember messze lakik. Ezt a hülyeséget, már bocsánat.


5. Vegyél helyi termékeket!


Keresd a lakóhelyed közelében készülő dolgokat, ezáltal a helyi gazdaság fenntartásához és fejlődéséhez járulsz hozzá és csökkented a szállítással járó környezetterhelést is. Minél távolabbról jön, annál többet szennyez.

Erre figyelek, lásd fentebb.


6. Válaszd az egyszerű, környezetbarát csomagolást!


Ne dőlj be a szép külsőnek. A drága csomagolást Te fizeted meg, holott neked csak a termékre van szükséged. Kettőt fizetsz egyet kapsz! Keresd a visszaváltható, újrahasznosított, egyszerű csomagolást.

Általában megnézem. Sokszor tényleg az dönt két termék között, hogy melyiken van rajta a zöld forgó nyilas embléma.


7. Kerüld a vegyszereket!


Kerüld a nem természetes alapanyagokból, gyárilag előállított, vegyszerezett, félkész élelmiszereket. A vegyszerek ártanak az egészségednek.

Sosem veszek félkész élelmiszert. Kivéve: paradicsom konzerv és sűrített paradicsom. Ja igen. Mustár és ketchup, de ez utóbbiból igencsak keveset fogyasztunk százon.


8. Vegyél idényzöldséget és -gyümölcsöt!


Az üvegházi, vegyszerezett, több ezer kilométert utaztatott, mesterségesen érlelt, agyoncsomagolt és tartósított áruk jelentős környezetterhelést okoznak és csak a szemnek szépek.

Sosem dőlök be. Télen viszont nem vagyok hajlandó kihagyni a citromot, narancsot, banánt.


9. Kerüld az egyszer használatos és felesleges dolgokat!


Az egyszer használatos termékek előállítása majd kidobása energiapazarlással és felesleges környezetterheléssel jár. Elektromos fogkefe, konzervnyitó és kenyérszeletelő? Ugyan már…

Már most hogy mindhárom elektromos változatban? Egyik sincs. Van viszont 20 éves mechanikus konzervnyitóm, remek. Viccet félretéve: utálom a sok felesleges konyhai elektromos kütyüt. Csak a legszükségesebbek vannak: kenyérpirító, kombinált robotgép: turmixxal, szeletelő-aprítókéssel és citruspréssel, kézi habverő és egy botmixer. És asszem ennyi. Vannak viszont remek éles késeim. :)


10. Olvasd el a címkéket!


Nézd meg: ki állítja elő a terméket, honnan jött, mit tartalmaz, mibe csomagolják, hová kerül? Ha nincs is tökéletes termék, válaszd a lehető legjobbat. Az vagy, amit eszel.

Szoktam, már ha hangyaalsólábszáregytizedénél kicsit nagyobb méretben nyomtatják.


Továbbadnám Olzkának. :)

2009. október 16., péntek

Füstölt tarjás sörkifli


Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

Idő: délután hét óra.

Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.

Személyek: személytelenek.

Történik: semmi.

Rakhmár oázis legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes oázis Afrikában.

Középpontja egy vályogfallal körülvett katonai tábor, amit a szaknyelv minden alap nélkül, pusztán szokásból "erőd"-nek nevez.

Az "erőd" ellenálló képességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel a kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett.

De ilyesmit mégis "erőd"-nek hívnak. És számmal is ellátják. Ez az erőd a 72-es számú volt a Szahara hasonló építményeinek sorában.

A körfal mögött egy "törzsépület" (nyerstéglából épült földszintes kis ház) és két legénységi barakk. A barakkban katonák, a katonákban fásult letargia az álmosító forróságtól és az egyhangúan múló napoktól.

Vagy ötven pálma veszi körül az erődöt, poros, tikkadt, félholt, hosszú fák, és tetejükben egy-két kedélybeteg majom ténfereg. Ezek szívesen elköltöznének dúsabb tájakra, de nem tudják, hogy kerültek ide.

A pálmák között nyolc-tíz duárnak nevezett sárputri, ismeretlen céllal, mert a bennszülött háztulajdonosok évekig nem mennek be az ajtón. Viszont az ajtó elől sem mozdulnak. Hová mennének a forró oázisban? Vagy mit csinálnának benn a kunyhóban? Igaz, végeredményben az sem világos, hogy mit keresnek ezek az arabok a kunyhó előtt, ahol üldögélnek, de hát egy oázis nem arra való, hogy minden mozzanatában megfeleljen valamiféle okszerűségnek.

A bennszülöttek tehát a kunyhó előtt esznek, isznak, alszanak és unatkoznak.

Mit is keresnének benn a duárban? Egy horpadt fazék, néhány törött holmi, egy rothadt gyékény és más efféle található ott, a döngölt földpadlón. Ezenfelül néhány ezer légy; ezeket nem szükséges felkeresni, és a kecske, az kijön magától is, ha megéhezik.

Rakhmár oázis központja a Grand Hotel. Eltérően a hasonnevű európai intézményektől, a rakhmári Grand Hotel ócska kis bódé volt. Tulajdonosa egy félszemű rabló, aki annak rendje és módja szerint kitöltötte tízéves fegyházbüntetését, majd szorgalmas működésének gyümölcséből letelepedett itt mint vendéglős.

A Timbuktu felé haladó karavánok, átutazó vadásztársaságok jelentették a nagy jövedelmet, az oázis két arab csendőre és száz fő körüli helyőrség az állandó üzletmenetet.

A Grand Hotel, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a Szaharába. A félcolos deszkafalat ugyan átrágta mindenféle féreg, a vályogragaszték és a pofapadok sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de rádiókészüléke volt, szinte kéthavonta új napilapok érkeztek, és Leila, az arab démon, táncokat lejtett.

Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (az arab démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán. Így aztán Leila (az arab démon) alig táncolt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy tamburaszerű, irhával bevont hangszert ütögetett. Ezt is csak addig, amíg a vendégek határozott állásfoglalása nem kényszerítette hallgatásra. Ilyenkor egy távoli sarokba kuporodott, és démoni érzékenységében megsértve, szomorúan pipázott. Este segített a sérülteket kötéssel ellátni.

Általában legionáriusok tartózkodtak a Grand Hotelben, akik kockáztak, ittak vagy levelet írtak, némelyik a fegyver és a szíjazat tisztítását is itt végezte, de estefelé verekedés volt. Ez a programpont nem maradhatott el, úgyhogy egy elmés legionárius, aki a festőművészi pályáról került ide, új cégtáblát készített, amit a tulajdonos meghagyott az ajtón. Ez állt rajta:

GRAND HOTEL

Ötórai gabonapálinka
Esténként az úri közönség verekszik

Kitűnő széklábak!
Belépés díjtalan!

Megbízható elsősegély!
Kilépés bizonytalan!

Az asztalnál időző három különböző nemzetiség (ha leszámítjuk az orosz hússalátát) komolyan tanácskozott. Már kora délután óta itt ültek együtt, igen halkan beszéltek, és ha arra jött a tulajdonos, akkor hirtelen elhallgattak.

A félszemű rabló, akit elévült körözvények alapján Brigeron néven ismertek, mint vendéglős hiú volt szakácstudományára, és most ott settenkedett a három katona körül, akik a hússalátát rendelték. Mert hiába, a légió furcsa hely, ahol nemegyszer urak is megfordultak már, nem csoda, ha ilyen finom ételt rendelnek. De Brigeron úgy érezte, hogy kitett magáért.

A vendégek elismerésüket fejezték ki. A hússaláta egészen kitűnő volt, és ezen az sem változtatott, hogy végül egy igazán csak kevéssé használt lámpabelet leltek benne.

A francia őszinte köszönetet mondott a tulajdonosnak a kitűnő ételért, amikor átadta a petróleumszívó belet.

A tulajdonos örült a dicséretnek, és megköszönte a lámpabelet, amit már elveszettnek hitt, és igazán nem könnyű errefelé beszerezni az ilyen holmit.

- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.

- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -, Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.

Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt. Különben mindenki szégyellte kissé, hogy nem ismeri Levint, akinél Brigeron főzni tanult. Ezért úgy tettek, mintha jól ismernék.

Egy káplár azt is mondta már, amikor a kantin főztjét dicsérte: "Ilyent eddig csak Levinnél ettem..."

Valószínű volt, hogy szégyen egy ilyen vendéglőst nem ismerni, aki a szakmájában bizonyára a zseniális Ritzcel vagy Duvallal egyenrangú. Lassanként tehát senki sem tekintette vitásnak Levin személyét, és úgy dicsérték Brigeront, hogy ezt maga Levin sem csinálná különben...

- Most hát, kedves Brigeron, hozzon egy üveg vörösbort, és hagyjon magunkra.

- Parancsolnak térképet? Pontos, katonai célokra készült, helyőrségek és időszaki folyók megjelölésével, szökéshez nélkülözhetetlen - kérdezte szolgálatkészen a tulajdonos.

- Hm... miből gondolja, hogy szökni akarunk? - kérdezte a Pittman nevű.

- Akik vörösbort rendelnek és suttogva társalognak, azok szökést terveznek.

- Más titkunk nem lehet?

A kocsmáros leírhatatlan grimasszal mutatott ki az ablakon:

- Itt?...

(Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában, 1. fejezet ITT ha olvasni támadna kedved)




Összehoztam 4 dolgot az asztalra:
1: a sörkiflit
2: a túrós pogácsával,
3: füstölt tarjával és
4: a kedvenc sörömmel.

Megcsináltam a túrós pogácsa tésztáját, meg is hajtogattam egyszer, majd sörkifliként daraboltam, betakartam tarjával és felgöngyöltem. Tojással megkentem és jó sok reszelt sajttal megszórtam. Kedvenc barnasöröm mellé nagyon finom sörkorcsoja. Kártyapartikhoz (és szökések gondos megtervezéséhez) elengedhetetlen.




jó étvágyat. :)

2009. október 15., csütörtök

Miért jó fiatalnak lenni? / Az öt tibeti jógagyakorlat

.

Ki kell egészítenem Krisztina kérdésére adott válaszomat, mégpedig Whise Lady kommentje miatt.
Igaz, valóban kellemetlen megtapasztalni, hogy kopik a test, gyengül az erő.

A kiegészítés az 5 tibeti jógagyakorlat nevet viseli, és szerintem sokan ismeritek is már. Lehet kapni könyvvel együtt DVD-n. Öt meglepően egyszerű gyakorlat, amelyek azonban fantasztikus hatásúak. Szívből ajánlom mindenkinek. Én is csináltam egy darabig és nagyon jótékony, tapasztalatból mondhatom. És milyen jó hogy Szepyke útjára indította ezt a kérdést, mert így én is újra fogom kezdeni. Kedvet kaptam újra hozzá!

Ami nagyon fontos, a végén lévő figyelmeztetés, ezt ki is emelem vastag és nagyobb betűkkel. Kötelezően tartsátok be, mert tényleg nagyon erőteljes hatásúak ezek az egyszerűenek tűnő gyakorlatok, nem szabad túlzásba sem vinni. Még egy. A videón 6 gyakorlat látható. Az utolsót ne végezzétek, a légzőgyakorlatot. Csak az első ötöt. Mert ha jól tudom, a hatodik csak hosszabb ideje cölibátusban élőknek ajánlott.





Az öt tibeti jógagyakorlat

Az első rítus:
Az első rítus nagyon egyszerű. Mozdulatait a gyerekek is gyakran végzik játék közben. Célja az energiaáramlás felgyorsítása. Amit tennünk kell, csupán annyi, hogy felállunk és kinyújtott két karunkat oldalt vállmagasságig emeljük. Ezután kezdjünk el saját tengelyünk körül forogni egészen addig, amíg enyhén el nem szédülünk. Nagyon fontos, hogy a forgást balról jobbra végezzük. (Ha egy órát számlapjával felfelé a földre helyezünk, akkor a mutatók járásával megegyező irányban)
Felnőtt emberek kezdetben nem képesek hatnál több alkalommal körbeforogni anélkül, hogy nagyon el ne szédülnének. Kezdőnek nem is szabad többel próbálkoznia. Ha úgy érezzük, hogy a szédülés megszüntetésére legjobb lenne leülnünk vagy lefeküdnünk, mindenképpen tegyük meg. Idővel egyre több forgásra leszünk képesek.

A második rítus:
A következő rítus az eddiginél erőteljesebb működésre ösztönzi a hét energiacentrumot. Feküdjünk le hanyatt a földre, vastag szőnyegre, vagy nem túl kemény talajra. Két karunkat helyezzük kinyújtva szorosan magunk mellé, tenyerünk nézzen lefelé, az ujjainkat zárjuk össze. Emeljük fel a fejünket annyira, hogy állunk szinte fúródjon bele mellkasunkba, ugyanakkor kinyújtott lábainkat is emeljük fel úgy, hogy merőlegesek legyenek a talajra. Ha tudjuk, emeljük lábainkat még tovább a fejünk irányába, de térdünket továbbra se hajlítsuk be.
Azután fejünket és lábunkat egyidejűleg lassan engedjük vissza a talajra. Lazítsuk el izmainkat, majd ismételjük meg a rítust.
A gyakorlatok során vegyünk fel egy állandó légzési ritmust: lélegezzünk be, amikor a fejünket és lábainkat felemeljük, és ki, amikor visszaengedjük őket a talajra. Az ismétlések közti szünetben a lazítás alatt se zökkenjünk ki ebből a ritmusból. Minél mélyebben lélegzünk, annál jobb.

A harmadik rítus:
A harmadik rítust közvetlenül a második után kell csinálni.
Térdeljünk le a földre, a felsőtestünk maradjon egyenes, két karunk a törzs mellett, kezünk a combunkon. Most hajtsuk fejünket előre úgy, hogy állunk szinte a mellkasunkba fúródjon. Azután finoman hajtsuk hátra a fejünket és a nyakunkat, amennyire csak tudjuk, úgy, hogy gerincünk alkosson boltívet. Eközben kapaszkodjunk a combunkba támaszért. Térjünk vissza a kiinduló helyzetbe és kezdjük a rítust előlről.
Akárcsak a második rítusnál, itt is ügyelni kell a szabályos légzésre. Hátrahajlásnál lélegezzünk be, a kiegyenesedésnél pedig ki. Szívjunk annyi levegőt a tüdőnkbe, amennyit csak tudunk. Hogy figyelmünket ne vonja el semmi, összpontosíthatunk csukott szemmel.

A negyedik rítus:
A negyedik rítus első látásra nehéznek tűnik, de egy hét után már könnyedén el lehet végezni.
Üljünk le kinyújtott lábakkal a földre, lábfejeink kb harminc cm távolságban legyenek egymástól. A derekunk maradjon egyenes, és helyezzük két tenyerünket a csípőnk mellé a földre. Ezután hajtsuk a fejünket előre, amíg állunk nem érintkezik a mellkasunkkal. Most pedig engedjük, hogy a fejünk olyan mélyre visszaereszkedjen, amennyire csak lehet, és ezzel egy időben tenyerünkre támaszkodva emeljük el a törzsünket a földtől, úgy, hogy a térdünk behajlik, de a karunk nyújtva marad. Törzsünk alkosson egyenes vonalat felső lábszárunkkal, a talajjal párhuzamosan. Karunk és alsó lábszárunk viszont legyen függőleges a talajra. Ha ezt a helyzetet felvettük, feszítsük meg összes izmainkat. Végül lazítsuk el izmainkat és térjünk vissza a kiinduló ülőhelyzetbe. Kicsit pihenjünk, mielőtt megismételjük a gyakorlatot.
Ezúttal is nagyon fontos a helyes légzés. Amikor felemeljük testünket, mélyen lélegezzünk be. Tartsuk benn a levegőt amíg izmainkat feszítjük, a talajra való visszaereszkedés közben pedig teljesen engedjük ki a levegőt. Az ismétlések közti pihenő alatt is tartsuk magunkat ehhez a légzési ritmushoz.

Az ötödik rítus:
Az ötödik rítus kiindulóhelyzetéhez egy kinyújtott karú, fekvőtámasz-szerű pozíciót kell felvennünk. Ehhez ereszkedjünk a talajra úgy, hogy csak a lábujjunk és tenyerünk támaszkodjon a földre, és így tartsuk meg magunkat a levegőben. A két tenyér és a két lábfej egymástól való távolsága egyaránt hatvan cm körüli legyen. Karjaink és lábaink legyenek kinyújtva. Ebben a pozícióban karunk merőleges a talajra, a gerinc homorúan meghajlik, és a test a vállak és a lábfej között szinte lóg a levegőben.
Ezután finoman hajtsuk a fejünket hátra, majd emeljük meg törzsünket úgy, hogy csípőnk elinduljon felfelé, amíg testünk egy fordított V alakját veszi fel. Ugyanakkor fejünket hajtsuk előre, állunk pedig érintkezzen a mellkasunkkal. Majd térjünk vissza a kiindulóhelyzetbe, és kezdjük előlről a gyakorlatot.
Ez a rítus egyike a legkönnyebbeknek. Ha gyakorlottságra teszünk szert benne, a visszaereszkedést próbáljuk meg úgy csinálni, hogy testünket a fordított V helyzetből hagyjuk majdnem a földig süllyedni. Izmainkat egy pillanatra feszítsük meg a fordított V pozícióban, majd a leeresztett pozícióban is.
Az ismert légzési metódust kell itt is alkalmazni. Mélyen lélegezzünk be, miközben testünket felemeljük, és engedjük ki a levegőt, amint testünket leeresztjük.

A gyakorlatok jótékony hatással vannak a merev ízületekre és erősítik az izmokat. De nem ez az elsődleges céljuk, hanem az, hogy az energiaközpontok forgási sebességét normalizálják, vagyis egy egészséges, huszonöt év körüli személyben meglévő természetes állapotot hozzanak létre. Az ilyen emberben az összes energiaforgó (csakra vagy csokor) egyforma sebességgel mozog.
Kezdetnek elég, ha az első héten mindegyiket háromszor végezzük naponta. Azután hetenként növelhetjük ezt a mennyiséget napi két ismétléssel egészen addig, amíg minden egyes rítust el nem végzünk huszonegyszer naponta. A második héten napi öt rítus, a harmadik héten hét, a negyedik héten kilenc, és így tovább. Tíz hét elteltével eljutunk oda, hogy mindegyik gyakorlatot huszonegyszer csináljuk naponta.
Ha valakinek nehézségei támadnak ennek a mennyiségnek a kapcsán az első rítus végzése közben, az nyugodtan csökkentse le forgásai számát annyira, amennyitől még nem szédül. Előbb-utóbb úgyis képes lesz huszonegy egymás utáni pörgésre.
Elég rítusonként a huszonegy ismétlés reggel vagy este.

A légzési ritmus fontossága:
Nemcsak az egyes gyakorlatok ismétlései közti rövid szünetben kell magunkat az egyenletes légzéshez tartani, hanem akkor is, amikor az egyik rítusról kis pihenés után áttérünk a következőre. Ilyenkor álljunk egyenesen és karunkat tegyük a csípőnkre. Mélyen és egyenletesen lélegezzünk.
A rítusok után javasolt egy langyos, de nem hideg fürdő.
Hetenként egy napnál többet sose hagyjunk ki!
Az öt rítus együttesen nem tart tovább húsz percnél.
(Peter Kelder: A fiatalság forrása)

(Forrás: innen)

2009. október 10., szombat

Csokis, mogyorós kuglóf

*

Ma babgulyást főztem ebédre. "Fojtásnak" sütöttem ezt az egyszerű kis süteményt.





A receptet ITT találtam.

Hozzávalók:
30 dkg liszt,
1 csomag sütőpor,
3 evőkanál kakaópor,
20 dkg vaj,
30 dkg porcukor,
3 tojás,
1 csipet só,
1 vaníliás cukor,
3 dl natúr joghurt,
1 tábla étcsokoládé,
10 dkg durvára darált mogyoró.

Már a módosított hozzávalókat írtam le. Én teljesen az eredeti recept szerint készítettem, nekem egy kicsit száraz lett így. Elbír több vajat, több cukrot is, főleg a kakaópor miatt. Nem baj, mert málnalekvárral és tejszínhabbal ettem, isteni volt. :)

A szobahőmérsékletű vajat kikevertem a cukrokkal és a csipet sóval, majd egyenként hozzákevertem a tojásokat is, végül apránként a joghurtot is.
A lisztet összekevertem a sütőporral, a kakaóporral majd a joghurtos-tojásos vajba kevertem. Végül a nagyobb darabokra vágott étcsokit és a mogyorót is hozzákevertem. A kuglófformát alaposan kivajaztam-liszteztem. A masszát beletettem és közepes hőfokon 1 és negyed órán át sütöttem. Kell a hosszú sütési idő, mert a forma miatt vastag a tészta, át kell sülnie.
Készíthető rumos meggyel is a mogyoró helyett, én azzal terveztem, aztán ráakadtam a múltkorában ledarált mogyoróra, így most az került felhasználásra.