2013. február 27., szerda

Banánkenyér


Van a szeretet... Megfoghatatlan, megzabolázhatatlan, elsöprő. Nem kérdezi, jöhet-e, egyszer csak itt áll előtted, beléd bújik, birtokba veszi szívedet, és nincs mit tenni. Próbálhatsz menekülni, elbújni, próbálhatod elkergetni, de nem lehet. Hiába kérdezed: miért pont őt választotta - nem felel. Hiába mondod neki: nem lehet - hallgat. És szeret. Szeret tovább. Szereti őt, akit választott. Akaratod, eszed, próbálkozásaid ellenére.

(Csitáry-Hock Tamás)



A hétvégén egy barátnőm nálam volt vendégségben, és mindketten vettünk banánt... :) Így a gyümölcsöstálamra tekintve mentőötletként jutott eszembe a banánkenyér. Már több helyen is láttam, de még sosem sütöttem. Jó érett darabok kellenek hozzá, ez adva is volt. A süti finom, puha, több napig friss marad a benne lévő krémes gyümölcstől és a joghurttól. Egy csésze finom kávé vagy forró csokoládé mellé ideális kísérő. A recept tökéletes, hálás köszönetem érte Vikinek.

Hozzávalók:
2 pohár liszt
1 tk. szódabikarbóna
1/2 tk. sütőpor
kb. 120g puha vaj
1/2 pohár barna cukor
1/2 pohár kristálycukor
1/2 tk. só
2 tojás
1/2 tk. vanília aroma
4 ev. joghurt
5 érett banán
Még robotgép sem kell hozzá... Előmelegítjük a sütőt 180 fokra. A sütőformát kibéleljük sütőpapírral.
A lisztet elkeverjük a sütőporral, szódabikarbónával, sóval.
A puha, szobahőmérsékletű vajat kikeverjük a cukrokkal, majd a tojásokat egyenként hozzákeverjük, s aztán a vaníliakivonatot, banánpépet, joghurtot is hozzákeverjük. Végül öszekeverjük a sütőporos, szódabikarbónás liszttel. Nem kell nagyon kikeverni, csak úgy lazán összedolgozni. Formába öntjük, és 45-55 percig sütjük.
A banánt nagyon egyszerűen krumlinyomóval törtem össze. Ha jó érett, nem kell hozzá botmixer vagy robotgép sem.
Csokidarabkákkal még extrábbá tehetjük, vagy akár kaphat egy karamella-cukormázat is, elrontani nem fogja. :)

2013. február 18., hétfő

Mákos guba vaníliaöntettel


  De abban a sötét tengerparti éjszakai csendességben a szívem azt mondta az elmémnek: „Szeretlek, soha nem hagylak el, mindig gondoskodni fogok rólad.” A szívemből felröppenő ígéret ízét szinte a számban éreztem, ahogy elhagytam a partot, és visszaballagtam a kis kulipintyómba. Találtam egy üres jegyzetfüzetet, felütöttem az első oldalon – és ahogy kinyitottam a számat, a szavak kiáramoltak a levegőbe, megtörve ezzel a némaságom. Engedtem, hogy a ceruzám lejegyezze ezt a nagyszabású kijelentést: „Szeretlek, soha nem hagylak el, mindig gondoskodni fogok rólad.”
Ezek voltak az első szavak, melyeket abba a személyes jegyzetfüzetbe róttam, amelyet ettől a pillanattól kezdve mindig magamnál tartottam, és amelyet a következő két év folyamán számtalan alkalommal használtam arra, hogy segítséget kérjek – és kapjak – még akkor is, amikor halálosan szomorú vagy rémült voltam. Ez a szeretet ígéretével átitatott jegyzetfüzet volt az egyedüli oka annak, hogy sikerült túlélnem a rákövetkező néhány évet.
  Azt mondják, a tölgyfát két, egyidejűleg ható erő hozza a világra. Az egyik természetesen nem más, mint a makk: a mag, mely magában hordozza mindazt a jövőbeni lehetőséget és ígéretet, amelyből aztán idővel kifejlődik a fa. Ez mindenki számára világos. De csak kevesen jönnek rá arra, hogy egy másik erő is működésbe lép – a jövőbeni fa maga, mely olyannyira szeretne megvalósulni, hogy létrehozza a makkot, a vágyakozásának erejével a semmiből előhívja a facsemetét, amit aztán a teljes kifejlődés felé vezérel. Ebből a szemszögből nézve, mondja a zen, maga a tölgyfa az, amely létrehozza a makkot, melyből aztán kifejlődik.
  Arra a nőre gondolok, akivé váltam, és a mostani életemre, és hogy mindig is arra vágytam, hogy ez a fajta nő legyek, és ezt a fajta életet éljem: hogy szabadon, megjátszás nélkül önmagam lehessek. Eszembe jut mindaz, amin átmentem, amíg elértem idáig, és azon tűnődöm, vajon én voltam-e – úgy értem, ez a boldog, kiegyensúlyozott én, – aki magam felé húztam a fiatalabb, zavarodottabb, küszködő önmagamat azokban a nehéz években. A fiatalabb énem tele volt lehetőséggel, akárcsak a makk, de az idősebb énem, a már létező tölgyfa volt az, aki egész idő alatt azzal buzdította, hogy „Igen! Növekedj! Változz! Fejlődj! Gyere, találkozz velem itt, ahol én már érett egészként létezem! Szükségem van arra, hogy belőled "én" legyek!” 
S tudva jól, hogy minden rendben lesz, és végül minden úgy alakul, hogy mindketten ide érkezünk. Pontosan ide, ebbe a pillanatba. Ahol mindig is arra vártam, békésen és elégedetten, hogy megérkezzen és csatlakozzon hozzám.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek) 



Életemben először készítettem mákos gubát. Nálunk valamiért sosem volt családi hagyomány karácsonykor sem az elkészítése. Mivel böjt van hamisgulyást főztem, s második fogásnak tökéletes volt hozzá a guba. A recepttel viszont megint bajban vagyok...

Hozzávalók 4 főre:
személyenként 2 normále kifli,
kb. 3 dl tej (attól függ, mennyire szárazak a kiflik),
kb. 10 dkg mák, 10 dkg porcukor (vagy méz),
vaj a forma kikenéséhez.
A vaníliasodó receptje pedig itt található. (Ehhez a kis adaghoz a fele mennyiség is elég.)


A kifliket felkarikáztam előző este és elől hagytam, hogy megszikkadhassanak. Másnap egy formát kikenetem vajjal, aztán a kiflikarikákat egymás mellé sorakoztattam egy rétegben. Meglocsolgattam a fölmelegített tejjel és megszórtam a tetejét a cukros mákkal (ha mézzel készítjük, akkor szórjuk meg mákkal majd csorgassuk meg mézzel). Aztán megint egy sor kifli, tej, mák. Lefedtem és körülbelül 200 fokon 25-30 percig sütöttem.
A vaníliaöntettel kezdtem, mert annak hűlnie kell, csak utána raktam össze és sütöttem meg a gubát.
A tej mennyisége attól is függ, ki mennyire lágyan szereti ezt az édességet. Én nem szeretem ha nagyon szétázik a kifli, úgyhogy ha valaki "tocsogósabban" enné, több tejet használjon.