2009. május 13., szerda

Édes bűnbeesés


Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.
Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.
Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.
Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.
Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.
A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.
A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.

(Hamvas Béla: A Babérligetkönyv/A madarak éneke - részlet)





Hát igen... Az édenkert, meg a kígyó, meg a csábítás...
Az a desszert maga az édes bűnbeesés. Maga a tömény élvezet egy-életre-egy-halálra. A lelked is eladnád érte. :)
A receptet ITT itt találtam, köszönet. Nagyon nekem való finomság.
Kicsit módosult a recept, annak függvényében, mit találtam itthon hozzá.

Hozzávalók 4 csurigpohárhoz:
25 dkg mascarpone,
3 dl tejszín,
3 csapott evőkanál porcukor,
20 dkg csokoládé (ízlés szerint ét- vagy tejcsoki),
2 cl gyümölcspálinka.

Mogyorós csokim volt itthon, sőt egész mogyoró is akadt. Úgyhogy törtem még bele, tehát az én krémemben egész mogyorók is voltak. Mikróban felolvasztottam a csokoládét, kevertem hozzá kevés vizet is, hogy ne teljesen keményre szilárduljon vissza. Olyan fél deci lehetett. És a csokihoz kevertem a pálinkát is.
Aztán felvertem porcukorral a tejszínt habbá és összekevertem a mascarponéval. A poharakba kanalaztam a fehér krémet, majd a kissé kihűlt csokoládét is, és lazán elkevertem. Jól behűtve fogyasztottuk. Isteni. Tömény gyönyör. :)

2009. május 12., kedd

Lencsés tésztasaláta tavasziasan



Végül csak az őrültek maradnak.


(egy zen mester)



Ahogy a méh mindenféle virágon nektár után kutat,
keress tanításokat mindenfelé.

Ahogy az őz, mely csendes helyre megy legelni,
vonulj el, hogy mindent megeméssz, amit gyűjtöttél.

Ahogy az oroszlán, élj teljesen félelem nélkül.
És végül mint egy őrült, túl minden korláton,
menj, ahová csak akarsz.

(részlet egy dzogcsentantrából)





Ma nem vágytam meleg ételre - mert fülledt meleg van kint is. És tésztára is vágytam. Meg lencsére is... Készítettem hát egy tésztasalátát. Melegben mindig jó ötlet. Könnyű és mégis laktató.

Hozzávalók 4 főre:

1 csomag masnitészta (0,5 kg),
40 dkg lencse,
4-5 szál újhagyma,
1 csokor petrezselyemzöld,
6 evőkanál olívaolaj,
1 teáskanál mustár (dijoni, ha van),
1 teáskanál méz,
2 evőkanál balzsamecet,
só,
mozsárban tört koriander- és mustármag,
frissen őrölt bors,
2 babérlevél.

A lencsét alaposan megmostam, majd föltettem főni sóval és a baérlevelekkel. Nem kell beáztatni, a lencse nagyon hamar megfő. Közben sós vízben a masnitésztát is megfőztem. Mikor készen voltak, mindkettőt hideg vízzel átöblítettem és egy nagy tálba tettem. Egy kisebb tálkában elkészítettem az öntetet: olívaolajból, balzsamecetből, mustárból és mézből a mozsárban tört fűszerekkel együtt: a korander- és mustármaggal. Frissen őröltem bele borsot is és sóztam is. Krémesre kikevertem habverővel, majd a salátaalapanyagokhoz adtam. Vágtam fel újhagymát és csipkedtem leveleire petrezselyemzöldet - ezeket is a tálba tettem a többihez. Alaposan és finoman átkevertem. Kóstoljunk feltétlenül, mert lehet hogy valamit igazítani kell az ízén. Hagyjuk összeérni 20-30 percig, aztán fogyasztható is. Nagyon finom! :)
Ha nagyon beszívná az olívaoljat, evés előtt a tányérunkban még csurgathatunk rá egy keveset.

Tipp: készíthetjük télen is - póréval vagy lilahagymával, vagy édes fehér salátahagymával is. És természetesen más formájú tésztával is működik.
Ha nincs benne újhagyma és a petrezselymet apróra vágva szórjuk rá, melegen is kitűnő tésztaétel. Meleg fogyasztáshoz 3 gerezd fokhagymát vékony szeletekre vágva futtassunk meg olívaolajban sóval, majd ehhez az alaphoz keverjük a fűszereket és a lencsét.

2009. május 11., hétfő

Hagymás rostélyos



Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.

(A. de Saint-Exupéry)



Egy újabb klasszikus. Bár nem klasszikus módon készítem. Ha itthon vagyok és tehetem, minden fajta szelet húst - pl. a cigánypecsenyét is -, inkább párolom. Pontosabban elősütöm és párolom. Nem rajongok a hirtelensültekért, mert nem könnyű elkészíteni sem őket, ráadásul nem csak sütni kell e villámmódon, de elfogyasztani is. Ha egy hirtelensült kihűl, vagy áll egy kicsit, fogyaszthatatlan lesz - legalábbis nekem. A hirtelensülteknél nagyon nem mindegy, milyen hőfokon és mennyi ideig sütjük. Ezen áll vagy bukik minden. És a hús minőségén, amit sajnos inkább nem minősítenék... Ha én lennék a mezőgazdasági miniszter, csak szabadon és természetesen tartott állattartást engednék. Az összes nagyüzemet bezárnám...
Na, szóval egy hirtelensült akkor marad puha, ha a közepe kicsit nyers marad. Én pedig egyáltalán nem rajongok a véres vagy majdnem véres húsokért. Meghagyom az angoloknak, egyék csak.
Az én hagymás rostélyosom nagyon ízletes és porhagyósan puha lett. A hagymakarikák viszont ropogtak rajta - tényleg finom volt.

Hozzávalók 4 főre:
személyenként étvágy szerint 25-35 dkg marhahús: fehérpecsenye vagy más színhús;
mustár;
só;
frissen tört bors és köménymag;
4-6 nagyobb fej vöröshagyma;
olaj.


A hússzeleteket kiklopfoltam, majd alaposan bekentem mustár és olaj keverékével. Egy egész napra hűtőbe tettem lefedve pácolódni. Másnap mozsárban durvára törtem színes borsot és köménymagot - ezzel és sóval fűszereztem a húsokat. (Mikor pácolunk, ne tegyünk sót a páckeverékbe. Csak sütés előtt sózzunk.)
Egy nagy serpenyőbe 3 evőkanál olajat tettem és jól fölhevítettem. A hússzeleteket így hirtelen átsütöttem, hogy kérget kapjanak. Mikor mind készen volt, az addig félretetteket is visszatettem a serpenyőbe és vizet öntöttem rá. Majdnem ellepte a hússzeleteket. Fedő alatt, kis lángon pároltam. Másfél óra múlva a hús omlósan puha lett. Ekkor zsírjára sütöttem, vagyis hagytam az összes vizet elfőni róla, csak egy nagyon kevés szaftot hagytam alatta.
Mikor már láttam hogy hamarosan kész a hús, a hagymát kicsit vastagabb karikákra vágtam egy tálba. Lisztet szórtam rá és jól elkevertem, hogy mindenütt érje a karikákat a liszt. Bő és jó forró olajban ropogós-pirosbarnára kisütöttem. Szalvétára szedtem ki, hogy az olaj lecsöpöghessen.

Burgonyapürével, és hagyományos fejes salátával tálaltam.
Ez az étel is alkalmas grillen sütésre. A hagymakarikák helyett egyszerűen csak húzzuk nyársra hagymákat és süssük meg.

*

2009. május 9., szombat

Rebarbaraszörp



- A harcos szembenéz a sorsával, és alázatosan fogadja, bármi legyen is az. Elfogadja önmagát, de kihívásként, és nem azért, hogy ürügyet találjon a sajnálokozásra. Mindannyiunknak időbe telik, míg megértjük ezt és a maga teljességében átéljük. Én például a puszta említését sem álhattam az alázat szónak. Indián vagyok, és mi, indiánok mindig alázatosak voltunk, és mindig csak lehajtottuk a fejünket. Úgy véltem, az alázatosság nem a harcos útja. Tévedtem! Most már tudom, hogy a harcos alázata nem a koldus alázatossága. A harcos senki előtt sem hajtja meg a fejét, ugyanakkor azt sem engedi meg senkinek, hogy fejet hajtson neki. A koldus viszont lépten-nyomon térdre rogyik, és a földön csúszik azok előtt, akiket magasabb rendűnek tekint; ugyanakkor megköveteli a nála alantasabbaktól, hogy csússzanak-másszanak előtte.


* * * * * * *

- Tőlem félsz? - kérdezte.
- Tőled nem, de attól igen, amit képviselsz.
- Én a harcos szabadságát képviselem. Attól félsz?
- Nem. A lenyűgöző tudásodtól félek. Nincs vigaszom és nincs menedékem.
- Már megint összekevered a dolgokat. Vigasz, menedék, félelem; csupa olyan lelkiállapot, amit megtanultál, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megkérdőjelezted volna az értéküket. És bárki láthatja, hogy mindegyik a fekete mágusok szolgálatában áll.
- Kik azok a fekete mágusok, don Juan?
- Az embertársaink, barátom. És minthogy velük tartasz, te is fekete mágus vagy. Gondolj csak bele? Le tudsz-e térni az útról, amit kijelöltek számodra? Nem. Örökre behatárolták a gondolataidat és a tetteidet, ez pedig rabszolgaság. Én viszont a szabadságot hoztam el neked. A szabadság drága, de nem megfizethetetlen. Tehát rettegj csak azoktól, akik fogva tartanak, a gazdáidtól! Ne arra vesztegesd az idődet és az erődet, hogy tőlem félsz.

(Carlos Castaneda: Mesék az erőről)


Hugomék kertjében van rebarbara. Tavaly muffint sütöttem vele, most szörp készült belőle.



Hozzávalók:
1,5 kg rebarbaraszár,
1, 4 kg cukor,
2 liter víz,
ízlés szerint citrom (kb. 3 db.),
vagy citromsav (kb. 1-2 teáskanálnyi),
1/2 csapott mokkáskanálkányi szalicil.




A rebarbarát jól megmostam, és 1 centis darabokra vágtam. A vizet elkevertem a cukorral és beletettem a rebarabaradarabokat is. Fölforraltam, és még hagytam forrni kb. 20 percet. A darabokat hagytam állni és kihűlni, csak 24 óra múlva üvegeztem. Ha citromot is teszünk bele, azt is a rebarbarával együtt főzzük, 1 citrom héjastul is mehet bele. Ha citromsavat használunk, azt ráér a végén is hozzákeverni. Szűrtem, és üvegekbe tettem. Enyhe ízű, kellemes nyári üdítőital. Ha van kéznél friss gyömbérünk, azt is főzhetünk bele.

A rebarbaráról:
Gyógyászati célra általában a 6-8 éves növények gyökértörzsét gyűjtik. Már az i.e. 27. századból való kínai füveskönyv is megemlíti a „nagy sárga gyökeret". A középkorban nagyon drága és ritka volt, Európában általánosan az 1700-as évektől terjedt el. Egy ideig csak gyógynövényként termesztették, később magánosán dísznek ültették a parkokba. Az Európában termesztett rebarbarafajták jelenleg már ugyanolyan minőségűek, mint a kínaiak.
Az élő növényben a hashajtó hatású antrakinonok és antranolok glikozidos kötésben vannak, emellett összehúzó, cserző hatású tannoidglikozid keverék is található benne. Kis adagban inkább az összehúzó hatása érvényesül, nagyobb adagban kifejezetten hashajtó.
Megjegyzendő, hogy gyógyászati felhasználását számos gyógyszerkönyv (pl. a VI. Magyar Gyógyszerkönyv) nem engedélyezi, mert a fent említett anyagokon kívül egy ösztrogén hatású vegyületet (rapontikozid) is tartalmaz.
Éhínség idején nagyon sok helyen fogyasztották folyamatosan, ami súlyos egészségkárosodáshoz vezetett. Az oxálsav és sói nemcsak mérgezőek, hiszen a szervezetben is jelen vannak a védekezőrendszer (fagocitózis) egyik elemeként. A túl sok bevitel káros. A rebarbarán kívül sok oxálsav található az éretlen paradicsomban, a sóskában, az eperben, a kakaóban, valamivel kevesebb a céklában, a ribizliben, a köszmétében, az uborkában és a répafélékben. Az ételek kombinálásával ezt is célszerű figyelembe venni.
A levélnyélből tavasszal, illetve ősszel, amikor kevés a vesekövet okozó oxálsavtar-talma, különféle ételeket, szörpöt, bort készíthetünk.
(Forrás: Terebess)