egy teljesen indokolt poszt a zsemlemorzsáról

Ezt most itten egy teljesen indokolatlan morzsás poszt - mondhatnám, de meg tudom magyarázni.

Úgy jártam karácsony előtt, hogy túrógombócot csináltam, és már pihent a tészta a hűtöben, mikor észrevettem, hogy elfogyott a zsemlemorzsám. És ilyen még soha nem fordult elő velem, mert mindig én készítem, vagyis soha nem kényszerültem arra, hogy boltit vegyek. Ezidáig. De elmondom most azt is, hogy ez volt az első és egyben utolsó eset is, hogy én azért a szörnyűségért, amit mernek zsemlemorzsának nevezni én pénzt adtam. Én tényleg nem tudtam, hogy a bolti ennyire borzalmas... (No meg ma épp rántott húst sütök ebédre a maradék majonézes krumplisali mellé. Laza karácsonyi levezetésként, és naná, hogy frissen gyártott nagyszemű morzsával.)

A zsemlemorzsát egyébként kétféleképpen szoktam csinálni házilag: vagy az összegyűjtött száraz kenyerekből, zsömlékből és kiflikből darálom, vagy frissen, szikkadt kenyérből vagy zsömléből. Az első a nehezebb ügy, mert nagyon jó daráló kell hozzá (diódaráló), vagy egy bivalyerős robotgép a kellő alkatrészekkel. Nos, emiatt (is) szoktam át a friss gyártásra inkább.

Az első változatot, a száraz pékáruból készült morzsát már jóideje csak édességekhez használom: nudlihoz, túrógombóchoz, szilvalekváros derelyéhez és hasonlókhoz. A frissen készült nagyszemű (panko) morzsába pedig panírozok. Illetve még ezt használom olyan csőben sült ételekhez, amiknek a tetején isteni finom ropogós morzsát szeretnék végeredményül kapni. Szóval ha olyan receptet készítenétek, ami például egy csőben süt zöldség, s a receptben az szerepel: a tetejét megszórjuk zsemlemorzsával, nos az ilyen ételekhez véletlenül sem ajánlom a száraz kenyérből készült száraz, aprószemű zsemlemorzsát. Illúzióromboló és nem lesz ropogós, mivel annyira aprószemű ez a morzsa, hogy nincs felület, ami megpirulhasson. Ennyi erővel lisztet is szórhattok a csőben sült karfiol vagy saláta vagy ceruzabab vagy akármi tetejére. Jájjj... kb. tényleg semmivel sem lesz jobb a kész étel.

A friss nagy szemű (panko) morzsa nagyon egyszerűen készül: a kenyér héját levágod, a belsejét késes aprítóba teszed vagy turmixgépbe vagy olyan robotgépbe, aminek van nagyobb lyukú reszelő korongja. Párat nyomsz a gombon és kézen is van. Szétteríted, hagyod szikkadni pár napig, vagy egyből beteszed a sütőbe a legnagyobb tepsin és sütőpapíron szétterítve olyan 60-80 fokra, hogy csak száradjon. De frissen is használható. Én eleve szikkadt kenyérből szoktam csinálni, könnyebben viszi a robotgép és azonnal használható. (Ha nincs robotgéped semmilyen, készítheted kézi tökreszelővel is, de én nem állnék neki gép nélkül. Kínlódás...)
Aztán előnye még a házi morzsának, hogy ráadásul így nem fogsz kidobni egy gramm kenyeret sem, és még finom morzsád is lesz belőle. Harmadik előny, hogy nem kell a bolti nagyon drága panko morzsát megvenni.

Na, asszem elég jó indokokat soroltam fel a házi zsemlemorzsagyártás elősegítésére. Arról nem is beszélek, hogy a nagyszemű panko morzsában sült rántott hús (amiről régebben írtam már egy hosszú bejegyzést) a legfinomabb, amit valaha ettél.

A panko morzsa egyébként japán, s ha már, akkor ők így készítik a rántott húst, a tonkatsaut, és mindig nyers, sima egyszerű vékonyra vágott káposztával tálalják:

Ilyen panko morzsát rizslisztből, kevés tojással sütött piskótából is szoktam készíteni, tökéletes és gluténmentes. Valamint ezt a nagyszemű panko morzsát lehet ízesíteni is sajttal, sonkával, zöldfűszerekkel, fűszerekkel.

Anthony Bourdain

Remek fickó volt. Sokszor nyers és bárdolatlan, de mindig őszinte. És végigcsinálta. Kő keményen. Nem divatból lett az, aki. Nem úgy adott ki könyveket (jó könyveket!), hogy pár év bloggerkedés vagy tévés celebeskedés után már szakácsnak képzelte magát.  Utálta a trendi sznobságokat. Kedvelte az egyszerűséget. 

Én személy szerint nagyon szerettem. Kevesen képesek megőrizni önmagukat, az egyéniségüket az után is, hogy felkapja őket a média. A Nem séfnek való vidék című műsorát kifejezetten színvonalas képírásnak, valódi értéknek tartom. Olyan tömören és lényeglátóan tudott bepillantani a kultúrák felszíni rétegei mögé az ételeken keresztül, ahogyan kevesen. Nem csak az érdekelte, mit eszik, hanem a környezet is: az emberek, a történelem, politika, társadalom is.

Hiányozni fog. Nagyon.

"Érzékenysége, empátiája, folyamatos reflexiója lehetővé tette, hogy átadja a terepet azoknak, akik nem voltak szem előtt, akik a partvonalra sodródtak, akik mások voltak. A reflektorfényt nem magára, hanem azokra a kultúrákra, konyhákra, hagyományokra és emberekre irányította, amelyeket bemutatott. Ezt a stratégiát követte akkor is, amikor a szexuális zaklatások áldozatainak adta át a szót, miközben vizsgálta a saját helyét is ebben a bonyolult társadalmi-kulturális mátrixban. „Azt hiszem, sok más férfihez hasonlóan én is felülvizsgálom az életemet. Visszatekintek, ahogy remélem sok más férfi is így tesz ebben az iparágban, és elgondolkodom – nem feltétlenül azon, hogy mit tettem vagy nem tettem, hanem hogy mit láttam, és mit hagytam figyelmen kívül. Mi az, amit nem vettem észre?” – avatta be a Daily Beast újságíróját az elmélkedéseibe egy áprilisi interjúban."

Teljes cikk a HVG-n.

A dohogó Bourdaint hallgatva az embernek mégis az a benyomása, hogy ellenérzései hiteles forrásból táplálkoznak: a főzés örömének szeretetéből. Annyira szereti az ételt, hogy nem engedi, hogy perverzek férkőzzenek a közelébe. A leendő séfeknek, profi vagy amatőr szinten, ugyanazt az egy dolgot tanácsolja:

“Az alapok elsajátítása ismétlés útján. Csináld meg újra és újra, b*szd el, csináld meg újra. Ésszerű elvárásaid legyenek. Annak láss neki, amit úgy érzel, meg tudsz csinálni. Légy engedékeny. Légy rugalmas. Attól valaki nem lesz jobb szakács, hogy valami vacakot meglocsol szarvasgombaolajjal, vagy kalácstésztában tálalja. Attól lesz jobb valaki, hogy egyre ügyesebb és okosabb lesz.” Bourdain bevallása szerint csak annyit szeretne elérni, hogy “minden jóérzésű, a kertjében grillező ember tisztában legyen vele, hogy felszeletelés előtt a steaket pihentetni kell.”

Amikor arról kérdezem, hogy nem válik-e mindez egy idő után unalmassá – hogy a világhírű séfek vajon nem vesztik-e el érdeklődésüket az alapok iránt -, hirtelen átszellemültté válik. 

“Tudod, tésztafőzésnél, amikor még al dente, kiveszed a forró vízből, és átteszed az edénybe, amiben a szósz van, és ott fejezed be a főzést, akkor eljön a pillanat, amikor a tészta beszívta magába a szószt, egy kicsit “felül” az edényben, hogy szinte ki lehet belőle emelni és rá lehet halmozni a tányérra. Ebben a pillanatban valami olyasmi történik, aminek semmi köze a szakács technikai ügyességéhez. Egyszerűen megtanulta a hosszú idők és a sok ismétlés során felismerni, mikor jön el ez a csodálatos, fantasztikus pillanat: a pasta elkészült.”

Egy pillanatra megáll, mielőtt visszatér a földre. “Basszus, ez az igazi csoda.”

A teljes cikk itt olvasható.

pâté, rillettes és terrine

Hasznos kis összegzés, én sem tudtam a különbségeket. :)

"Franciásak, (jobbára) húsosak, és olykor hirtelen azt sem tudjuk, hogy kenjük vagy vágjuk-e őket. A pâté (pástétom), rillettes és terrine hármasa következik, hogy legközelebb ne bizonytalanodjunk el, melyik mit is takar."

A teljes cikk a Dining Guidon.

Nirvana Restaurant

A karácsony és szilveszter közötti rés mindig amolyan pihenőhely. Invitál a jó evésre, ivásra, egymásra figyelésre, lazításra, kikapcsolódásra. De hamarosan továbbgördülnek az idő kerekei, az indexlámpa villogni kezd, s mi kihajtunk a parkolóból, el a helyről, ahol jó volt kicsit letelepedni.

Minden kedves olvasómnak kívánok hangulatos óévbúcsúztatást, az új esztendőhöz pedig sok szerencsét, áldást. BUÉK 2018!

kevés eséllyel, a céljaitól teljesen elvágva,
egy fiatalember volt Észak Carolinán átbuszozva útban valahova.
és esni kezdett a hó

és a busz megállt egy kis büfénél a dombok között és az utasok bementek. 

a pultnál ült a többiekkel, rendelt és az étel megérkezett.
az ebéd kifejezetten jó volt és a kávé is.

a pincérnő más nő volt, mint amilyeneket ismert.

természetes volt, egyfajta könnyű humor áradt belőle.
a szakács őrült dolgokat mondott.
a mosogatós fiú hátul nevetett, tisztán és nagy kedvvel.

a fiatalember nézte a havat az ablakon át. 

abban a büfében akart maradni örökké.

egy furcsa érzés úszott át rajta - hogy minden gyönyörű volt ott,
hogy ott mindig minden gyönyörű lenne.

aztán a sofőr szólt az utasoknak hogy ideje indulni.
a fiatalember azt gondolta, tovább fogok itt ülni, "csak simán itt maradok".

de aztán felkelt és követte a többieket a buszba.
megtalálta a helyét és megnézte a büfét a busz ablakából.

aztán a busz elindult, át a kanyaron, lefelé, ki a dombok közül.

a fiatalember egyesen előre nézett.

hallotta a többi utast beszélni más dolgokról,
vagy épp olvastak vagy próbáltak aludni.

nem vették észre a varázslatot.
a fiatalember oldalra döntötte a fejét,

becsukta a szemeit, úgy tett mintha aludna.

nem tudott mást csinálni,
csak hallgatni a motor zaját, a kerekek hangját
a havon.

(Charles Bukowski: nirvána)

F. Nagy Angéla

Szerdán, november 22.-én, életének 90. évében elhunyt F. Nagy Angéla, aranytollas újságíró, gasztronómus szakíró, a Magyar Konyha főszerkesztője, melyet 16 éven át szívvel-lélekkel írt. Generációk tanultak főzni tőle. Huszonöt szakácskönyvet hagyott az utókorra, melyek több milliós példányszámban keltek el.

(Azért érdekes, beírtam a gugliba F. Nagy Angéla nevét, mert kerestem a születési dátumát, illetve wikipédia cikket róla, de csak a nevet hozta, alatta pedig nem a foglalkozását, a díjait, a munkásságát találtam, hanem csak ennyi áll ott: Örkény István felesége. Feminista énem kattant megint egyet.)

"- Még nem tudott főzni, amikor afféle Angolkisasszonyoknál nevelkedett bál­királynőként 1948-ban férjhez ment Ör­kény Istvánhoz.

- Anyám nem tudott főzni, viszont úgy gondolta, hogy a gyereket meg kell taníta­ni, és 13 éves koromban azt mondta: ezen­túl minden csütörtökön kimész a konyhá­ba, és a szakácsnővel együtt elkészíted az ebédet. Kicsit gondolkoztam, majd meg­kérdeztem: azt főzhetek, amit akarok? Anyám halál boldog volt, hogy nincs vita, én meg tudtam, hogy egy étel van, amit úgy utál, hogy kirázza tőle a hideg, ez pe­dig a lecsó. Amikor a harmadik csütörtö­kön is lecsót raktam elé, kitiltott a kony­hából. Az Örkény anyósomtól viszont kaptam nászajándékba egy bentlakásos szakácsnőt. Az Andrássy úton laktunk, és hozzánk jártak át ebédelni a Szépművé­szeti Múzeumból, de rendszeres vacsora­vendégünk volt Déry Tibor, Karinthy Cini, Devecseri Gábor vagy Németh Andor, Jó­zsef Attila egykori mentora is. Rengetegen jártak hozzánk. Az ebédeknek híre ment, és Matildot egy év után jó pénzért átcsá­bították a szomszédos jugoszláv nagykövetségre. Ottmaradtam egy ínyenc férjjel és egy újszülöttel, s elkezdtem lépésről lé­pésre megtanulni főzni.

- Mi volt az első lépés?

- Bementem például a henteshez, és megvettem azt a húst, ami ott volt. Egy hét múlva megint bementem, körülnéz­tem, és megkérdeztem: árulja már el, miért más színű ma a hús? Azt mondja, azért, mert ez most nem disznó, hanem marha. Borjút tudtam csinálni, mert az én tüneményes anyósom beszervezett egy vasutast, aki minden héten hozott vala­honnan vidékről - jobb volt nem tudni, honnan - négy kiló borjúhúst, amit igaz­ságosan megfelezett velem. Hetvenéves korában kivándorolt Dél-Amerikába a lá­nyához, de mi azután is leveleztünk. Meg­írtam neki, hogy elváltam a fiától, mire ő visszaírt, hogy teljesen megérti.

- Miért váltak el?

- A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.

- Igaz, hogy a Magyar Nemzethez azért dugta be Örkény, hogy lefoglalja?

- Hisztériás rohamokat kaptam! Zokogva rohangásztam és üvöltöztem, hogy sem­mire nem vagyok jó, megfőzöm az ebé­det, megeszik, kimosom a pelenkát, te­lepakolják... Épp itt ült Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet főszerkesztője, a má­sik fotelben pedig a férjem, és csak néz­tek. Aztán Boldizsár megkérdezte Örkény­től azon a brummogós hangján: tud már főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtaní­tod írni, adok neki állást. Kitalálták ne­kem, hogy minden cikk bevezetője valami gasztrotörténeti sztori legyen öt sorban: hogy került a hagyma Magyarországra, mi hogy honosodott meg, és utána jöj­jön négy-öt recept. Elkezdtem a Széché­nyi könyvtárban kitanulni a szakmát."

A teljes cikk a Magyar Konyha oldalán olvasható.

Megszűnnek a visszaváltható patronok

"Gyermekkorunk tipikus élménye: fémesen csörrenő csomaggal megyünk a bolt felé, hogy kicseréljük a betétdíjas szódás- és habpatronokat. Ennek vége: a Liss megszünteti a hagyományos visszaváltási rendszert, mostantól minden mehet a kukába. 

A cég a weboldalán felugró ablakban tette közzé, hogy a közel százéves szódás- és a mintegy ötvenéves habpatronos hagyománynak vet véget január elsejétől, igaz az egyutas termékük hat helyett 8 gramm töltetet tartalmaz majd. 

Az árak is változnak: a szódából egy csomag (10 db) 999, a habhoz való verzió pedig 1299 Ft/doboz (10 db) áron kerül majd a boltokba. A szódás eddigi ára 31 Ft/darab volt (betétdíj nélkül), így megháromszorozódik a frissítő ital előállítási ára. A habpatron 78 forintba került darabonként, ez most 130-ra változik - nem csak egy szimpatikus termék tűnik el, hanem az áremelés is radikális.

A felelősségteljes fogyasztással és a hulladékminimalizálással foglalkozó facebookos Zero Waste Hungary közösség hívta fel figyelmünket a negatív változásra: „Itt az ideje, hogy hallasd a hangodat! A Liss megszüntetni készül a visszaváltható szódás- és habszifonpatronokat, amik a hulladékmentes szénsavas víz élvezetét tették lehetővé."

Az alábbi petícióban azt kérjük, hogy ezeket ne szüntessék meg.

A szódáspatronokat egyébként 2018 március 31.-ig vásárolják vissza az üzletek.

A teljes cikk a Magyar Konyha oldalán olvasható. 

Amúgy szerintem a Liss ezen nagyobbat fog bukni, mintsem gondolná. Részemről nem térek vissza a palackos ásványvízre, mivel soha nem voltam fogyasztója. Nem szeretem, a sok műanyag szemetet még kevésbé, amit termel. Viszont van szikvíz. Pápá, Liss. Ezer forintért hülye lennék patront venni, ráadásul szemetelni. Tök fölöslegesen. De amúgy remek... tavaly nyáron vettem egy új szódásszifont. Majd elküldöm a Lissnek, dobják ők a kukába. Szelektíven.

 

"a pókot is kibeszélem a sarokból"

Nincs mese, mese van! 

Marika néni a konyhaablakban szokott ábrándozni. 

Persze csak olykor-olykor, amikor idő van rá. Két sülő palacsinta között például. Vagy amíg felforr a leves. 

Ilyenkor olyan tájakon jár, ahová eddig sosem jutott el. És ahogy Béla bácsit elnézi, valószínű, már nem is igen fog. 

Múlt héten Hawaiin járt. De az is lehet, hogy a Seychelle-szigeteken. Mindegy, pálmafa az volt dögivel. Képzeletben beszélt is a helyiekkel, hogy hogyan kell gondozni őket, mert a banánfája múlt hónapban megadta magát, és kifordult a cserepéből. És biztos, hogy nem a Cirmi csinálta, mert a Cirmi az egy áldott jó macska. Persze Cirmit azért nem vinné Hawaiira! Még mit nem! Etesse két hétig a Béla! Egyszer megteheti egy évszázadban. Majd kerülgeti a kókuszok közt a macskaszart. Francokat! A macskaszar és egyéb evilági dolgok amúgy sem szerepeltek Marika néni ábrándjai között. 

Sokkal inkább egy termetes halfarok. A halfarok Marika néni lábai helyére került, és kész is volt a DIY-sellő. És ha már sellővé változott, az is eszébe jutott Marika néninek, hogy valami délceg legény, amolyan Poszeidón-felsőtestű, (nem a punnyadt Béla-idomú) akár be is kenegethetné a hátát napolajjal. Bár nem volt egészen biztos abban, hogy egy sellőnek szüksége van-e napolajra, de ártani nem árthat. 

És hipp-hopp, a 3. palacsinta után meg is jelent Ámor egy hatalmas ló hátán. Fel akarta segíteni Marika nénit maga mellé, de ő elfelejtette, hogy már sellőfarka van, így csak lassan tudott a nedves homokban hercegéig cuppogni. Körülbelül 10 palacsinta után Ámor megunta a várakozást, és ellovagolt a naplementébe. 

Marika néni megkente a palacsintákat, de ezzel már sietni kellett, mert a Béla ott ólálkodott körülötte, és folyton belemászott az ábrándképbe. 

Úgyhogy maradt aznap estére az olajszagú frizura, no és Szenyor Diego Javier Antonio Almeida fél hétkor. 

Kedves Olvasóim!

Egry Mónika nagy rajongója vagyok, aki egy szuperkreatív, remekül rajzoló, istenien író hölgyemény. 

A másik blogomban olvashattok tőle pár sort és feltettem pár képét is. 

Azért itt adom közre kérését, mer' nekem van összvissz 17 fészbukismerősöm, annak zöme is a család. Szóval, hátha tudunk segíteni neki. Nem szeretném, ha egy ilyen istenadta tehetség elkótyavetyélődnék, vagy valami szörnyű közmunkaprogramban végezné... 

"Kedveseim!
Ha valakinek szüksége lenne jó szövegíróra, galád, vicces, kreatív dumára marketinghez vagy egyebekhez, ne habozzon jelezni felém eme nemes szándékát!
Aki gyakrabban jár erre, az jól tudja, hogy a pókot is kibeszélem a sarokból, még úgy is, ha az egy fiktív pók egy fiktív sarokban:)
Kiváló helyesírásomat megannyi plüssállat tanúsíthatja, kecskerímekben verhetetlen lettem, ajánlásomat maga Dallamos Láma írta a jobbik párosujjú patájával. Ő meg nem hazudik.
Komolyra fordítva a szót, privát üzenetben várom új munkaadómat, aki fizeti az adómat.

Köszönöm a figyelmet! Dormi, a spamrobotmacska legyen veletek! :) " 

~ Egri Mónika illusztrátor

é(l)te(t)l allergia

Fűszeres Eszter telibe'talált. 🎯 Épp elő akartam hozakodni a jelenséggel, de Eszter megírta helyettem, köszönetem.

Annyival kiegészíteném, hogy van sokféle evési rendellenesség is: anorexia, bulimia, vegánság, nyersevés, stb... hogy a legismertebbeket mondjam. Ígyhát az egészségmánia is kapott egy orvosi címkét: orthorexia nervosa, vagyis egészséges étkezés megszállottság. A szó furán hangozhat: megszállottság, pedig bizony az. A kényszeres viselkedés egy formája. Csak normálisnak tartjuk, mert hát az "egészségről" szól. Elméletileg. Gyakorlatilag pedig egészen más az összkép, ha az árnyékát is megfigyeljük.

Valóban elhatalmasodtak az evési zavarok, egyre többek életét keserítik meg, olyanokét is, akik csak együtt élnek evési zavaros emberekkel. Érdemes többet tudni ezek hátteréről tehát, utánaolvasni, mi deformálódott el a lélekben. És jó ha azt is tudatosítjuk, hogy ezek csak tünetek, belső konfliktusok tünetei. Vagyis nem örökké tartó állapotok (csak az orvosok ezt nem szeretik hangsúlyozni). Ahogy keletkeztek, el is múlhatnak, ha a belső okot megtaláljuk és megszüntetjük. Vagy nem, de akkor is megtanulhatunk úgy élni velük, hogy sem önmagunkat, sem másokat nem kergetünk az őrületbe vele.

A pszichés evészavarokon túl, nagyon érdekes kortünet az, hogy milyen sok ember allergiás valamilyen ételre, összetevőre. Nem meglepő, mert amit a Földdel és élőlényeivel teszünk, az történik velünk is: mérgezettek a vizek, a föld, a levegő, így hát az élelmünk is, és az étel = élet (ÉL-elem), vagyis az életünk is.
Aztán ott vannak, akik csak kitűnni vágyásból válogatósak: voltam már nagy társaságban nem egyszer, ahol együtt is étkeztünk, és kész agyrém volt a legtöbb alkalom... majd' mindenki azzal volt elfoglalva, ő mit ehet és mit nem. (Ne feledjük: az evés-heppek jóval több mint fele mögött nincs betegség, valóban csak mániák, divatjelenségek.)

Hol van már az egy tálból csemegézünk világa? Az étel megosztásának rituáléja? Gondoljunk csak a street food-őrületre. Már nem is asztalnál eszünk, együtt semmiképpen, hanem rohanvást, az utcán. Pedig állítólag a megosztások világában élünk. Állítólag. Valójában soha nem voltunk elkülönültebbek, egoistábbak, én-központúbbak, szorongóbbak, neurotikusabbak, és hadd ne folytassam.

"A modern korban két absztrakt embert ismerünk: az egyik a szcientifista, a másik a puritán. Mondani sem kell, hogy mind a kettő az ateizmus válfaja. A szcientifizmusra jellemző, hogy nem ismeri a szerelmet, hanem a szexuális ösztönt; nem dolgozik, hanem termel; nem táplálkozik, hanem fogyaszt; nem alszik, hanem biológiai energiáit restaurálja; nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt, hetenként méri testsúlyát, ha feje fáj, nyolcféle port vesz be, amikor a musttól hasmenése van, orvoshoz rohan, az ember életkorának növekedéséről vitatkozik, a higiéné kérdéseit megoldhatatlannak tartja, mert a körömkefét meg tudja mosni szappannal, a szappant meg tudja mosni vízzel, de a vizet nem tudja megmosni semmivel. 

Puritán lehet valaki akkor is, ha materialista, akkor is, ha idealista, akkor is, ha buddhista, vagy talmudista, mert a puritánság nem világszemlélet, hanem temperamentum. Két dolog kell hozzá: bizonyos meghatározott elvek vak hitében való sötét korlátoltság és ugyanezekért az elvekért való eszelős és alattomos harci készség. Mindezt azért, mert szegény Isten helyett elvet talált, és ő ezt tudja. Ha egyetlenegyszer disznótoron venne részt, alaposan jóllakna szűzpecsenyével, hurkával, friss kolbásszal, enne hozzá ecetben savanyított paprikát, hagymát, baracklekváros fánkot, és meginna két üveg szekszárdit, meg lehetne menteni. De nincs az a hatalom, amely erre rá tudná bírni." (Hamvas Béla, 1945 nyarán)

Szép kedvesem

Szép kedvesemmel meglátogattam a művészet csarnokait, s Rubens remekét mutattam néki, mondván, ó nézd a múltak ködén átcsillanó Eszményt, mely halhatatlanná teszi egy pillanat elsuhanó mámorát, ó nézd e nőt, kit kedvese szorít, míg szemében az élet ragyogása tündököl, ó érzed e Művészet örök suhogását: - és kedvesem meghatva felelt: Igen, nagyon jól meg van festve ez a nő, ugye ezek nem hordtak midért abban az időben? Látod, kérlek, az embernek nem szabad sok tésztát enni, hanem inkább főzelékeket, mert tésztától így elhízik. Nem eszem többé tésztát.

Szép kedvesemmel Thália templomában rajongtunk Shakespeare lángelméjének tüzében, és megdermedve a szavak mögött fenyegető szimbólumok mélységétől, bámultuk Duse csodálatos zsenijét, mellyel éteri magasságba emelte Macbeth tragikumát, s mikor az ábrázolás papnője a háttér enyhe homályából halkan lépett elő, még ajkán remegve a csudálatos igék, hogy szinte emberfölöttinek látszott, mintha nem is a földön, hanem felhőkön lépdelne súlytalan szellemtestével - végre megszólalt szép kedvesem, akit velem együtt hipnotizált e látomás, és szólt remegő hangon: Látod, kérlek, erről a Duséról hallottam, hogy sóskát eszik csak, mogyoróval, szaft nélkül, skurcban azért keskeny, de a lábai vastagok, meg fogom rendelni azt a hagymakonzervet, négy hónapig. Húst nem eszem.

Szép kedvesemmel elmentem az állatkertbe, és a világ csodálatos faunáját magyaráztam, s mondám, mily csodálatos e kerek föld, ezer szépségeivel pompázó rengetegek árnyában, vadállatok ezreivel, s mily csudálatos, hogy a kultúra s értelem lángszövétneke mellett az Ember megtette amaz utat a Földön, a fenevadtól egy Goethéig - és szép kedvesem sokáig, elmélyedve gondolkodott ezen s gondolkodva mondta: Igen, és hogy van az, kérlek, hogy ezek a majmok például ilyen karcsúak maradtak, ezek biztosan nem esznek kenyeret a leveshúshoz, mint a Cranachné, aki öt kilót fogyott a múlt héten, mert citromsavat evett, és milyen hasa volt, ami egészen lement. Kenyeret se fogok enni, főzeléket se fogok enni most négy hétig.

Szép kedvesemmel ott ültem merengve a romok alatt, a pázsiton. Fejünk fölött a fülemüle csattogott, és a fűben tücskök cirpeltek, s míg ezüstös árnyékok suhantak a csillagos égen, megjelent a félhold szende hajója fejünk felett, s szerelemmel és bűbájjal telt el a tájék, s én könnyekkel szememben szóltam: Nézd, nézd a csillagos harangot fejünk felett, s a csillagokat, mindegyik egy-egy világ, és mindegyiken szeretnek, zokognak és szenvednek, s mindenütt vannak boldogok is, ó nézd a csillagokat s a fogyó hold aranyát - és kedvesem végre megértett engem, s keblemre hajtva fejét, mély sóhaj tört ki szívéből, s suttogva kérdé: Ó, mondd, milyen kúrát használ a fogyó hold, hogy így lefogyott; nem eszem ezentúl borsót se három hétig.

Szép kedvesem kijött síromra, és sírva idézett fel a mélyből, és én meg is jelentem neki, csontváz alakban, fehér lepedőben, és szóltam: Ó, nő, ha te meg tudnál érteni, lejönnél velem a föld alá, hogy egyesüljünk a másvilágon - és kedvesem extázisban szólt hozzám: Mondd, kérlek, hogy fogytál le ennyire? - és én szóltam: A haláltól - és ő szólt rajongva: - Veled megyek! Veled megyek! A halál mégis a legjobb fogyókúra - és velem jött.

(Karinthy Frigyes: Fogyókúra)

Az öröm

 Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély.

(Hamvas Béla: Patmosz)

Egy, a Kolumbia partjainál fekvő Neguá városába való férfi fel tudott mászni az égbe.

Visszatérve elbeszélte az utazását. Elmondta, hogyan látta az emberi életet odafentről. Azt mondta, pici lángok tengerei vagyunk.

- A világ - mesélte -, a sok ember, pici lángok tengere.

Minden egyes ember a saját lángjával világít.

Nincs két egyforma láng. Vannak nagy lángok és kis lángok mindenféle színben. Vannak olyan lángok, melyek annyira mozdulatlanok, hogy még a szélben sem rezdülnek meg, mások lángja olyan vad, hogy szikrával szórja tele a levegőt. Vannak bolond lángok, melyek sem nem égnek, sem nem világítanak, másokban viszont olyan vadul izzik az élet, hogy rájuk sem lehet nézni pislogás nélkül, és ha a közelükbe ér az ember, maga is lángra kap.

(Eduardo Galeano: Ölelések könyve, fordította Ingrid Alexovics)

a 004-es pénztár üzenete

 

Mese a (majdnem) falusi rétesről

Vannak pillanatok, amiért érdemes megszületni.

Az megvan, hogy sokszoknyás falusi asszonyságok húzzák-nyújtják a nagy asztal körül a rétestésztát? S aztán töltik meg finomabbnál finomabb töltelékekkel, teszik tepsibe, s rakják a kemencébe?

Hát. Ez ma este a hugomék kerti partiján megtörtént. Kis különbséggel. Próbálom illusztrálni: 1,90 magas, kopaszra nyírt, 110 kilós Harley Davidson-os (tényleg az!), tetovált, fülbevalós pasi farmerben és fekete pólóban nyújtja a rétest a nagy asztal körül egy másik hasonló típusú férfiemberrel. És szakavatott társalgást folytat közben a kockás abrosz átláthatóságáról a leheletvékony tészta függvényében, a keletkezett lyukak mibenlétéről és az "amúgy is begöngyölődésükről" a sütemény csiga-alakzatába, mely nem fog rontani szerintük a kész rétes élvezeti értékén, sem küllemén.

Ha megvan a fent leírt kép, akkor sikerült leírnom az est fénypontját.

Sajnos a gépemet itthon hagytam... Pedig ez a két férfiember olyan réteseket sütött, hogy elregélni sem tudom. Bármelyik sokszoknyás, feketeöves rétessütő asszonyság megirigyelhette vóna. El vagyunk kényeztetve mi lányok.

Egy biztos: zseniális sógoraim vannak. :))

Mégiscsak van képem a fiúk réteséről. Külön taxival jöttünk haza, mert hugom kislánya és én is előbb elálmosodtunk. Így reggel konstatáltam, hogy emberem hozott haza a maradékból. Gyorsan meg is örökítettem. Nem egy csigába tekerték, ami az ismertebb rétes forma, hanem a két szélét fogták meg kétoldalról, és közép felé göngyölték ketten. Így amolyan pápaszem formát kaptak a kész darabok. Volt krumplis, édes túrós, túrós-meggyes, mákos-meggyes, tökös-mákos és ami a képen is van, az az utolja. A tészta itt már kicsit vastagabb lett és a maradék töltelékeket beletekerték vegyesen. Nagyon finomak voltak, a tészta gyönyörűen nyúlt, szépre sült. Nagy élmény volt. :)

The kitchen table

The world begins at a kitchen table. No matter what,

we must eat to live.

The gifts of earth are brought and prepared, set on the

table so it has been since creation, and it will go on.

We chase chickens or dogs away from it. Babies teethe

at the corners. They scrape their knees under it.

It is here that children are given instructions on what

it means to be human. We make men at it,

we make women.

At this table we gossip, recall enemies and the ghosts

of lovers.

Our dreams drink coffee with us as they put their arms

around our children. They laugh with us at our poor

falling-down selves and as we put ourselves back

together once again at the table.

This table has been a house in the rain, an umbrella

in the sun.

Wars have begun and ended at this table. It is a place

to hide in the shadow of terror. A place to celebrate

the terrible victory.

We have given birth on this table, and have prepared

our parents for burial here.

At this table we sing with joy, with sorrow.

We pray of suffering and remorse.

We give thanks.

Perhaps the world will end at the kitchen table,

while we are laughing and crying,

eating of the last sweet bite.

~ "Perhaps the World Ends Here" from The Woman Who Fell From the Sky by JOY HARJO

' napot!

Ma nincs recept. Csak hoztam egy... hááát. Egy egyszarvút.
Legyen szépséges napotok, odase' a szürkeségnek!

"– Hallottatok az egyszarvúakról? Látott valamelyikőtök valaha egyet is?
A kis kamrában tartózkodó élőlények közül csupán a macska és a csönd nézett vissza értelmesen.

Ettől az időtől fogva az egyszarvú kerülte a városokat, még éjszaka is, kivéve, ha nem talált más utat. Még így is volt néhány ember, aki űzőbe vette – de mindig csak a kóbor fehér kancát, soha nem az egyszarvút, a régi vidám és hódolatteljes módon. Jöttek kötelekkel és hálóval, csalival és kockacukorral; fütyörésztek, Bessnek és Nellinek szólongatták. Néha lassított, éppen csak annyira, hogy a lovaik megérezzék az illatát, aztán nézte, mint ágaskodnak, táncolnak és vágtatnak el rémült lovasaikkal. A lovak mindig felismerték.
– Hogyan lehetséges ez? – töprengett fennhangon. – Azt talán még megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az egyszarvúakat. Vagy annyira megváltoztak volna, hogy már gyűlölnék őket, és ahol csak rájuk találnak, pusztítanák őket? De hogy egyáltalán ne is lássák őket, hogy rájuk nézzenek, és valami egészen mást lássanak! Milyennek látják akkor egymást? Milyennek látják a fákat, a házakat, az igazi lovakat – vagy a saját gyermekeiket?
   Néha ezt gondolta: Ha az emberek már azt sem tudják, mit látnak, talán élnek még egyszarvúak a világban, ismeretlenül és ezért boldogan."

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú

Sütőben sült fűszeres krumplikarikák

Minden újszülött ismeretlen világba csöppen, amely csak saját történetén keresztül válik megismerhetővé - életünket folyamatosan elbeszélve élünk mindannyian.
A könyvek számomra otthonok. A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy – akárcsak egy ajtót – kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk. 
Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.
Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.

Minden boldogtalan család a csöndre esküszik. Elvárni valakitől, hogy tegye félre az érzelmeit, annyi, mint arra kérni, hogy szűnjön meg létezni. 
Szeretni élénk színekkel lehet. Sosem vágytam a fakó változatra. A szeretet méregerős. Sosem kívántam felhígítani. Nem ijedtem meg a hatalmasságától, de fogalmam sem volt, hogy olyan megbízható is lehet, amilyen a nap járása. Hogy a szeretet naponta meg tud virradni.

(Jeanette Winterson)

Szeleshűvös télestékre való finomság... no és be lehet gyújtani a sütőt is. :) És ezzel a mozzanattal már regélem is a receptet! :) Eztán a burgonyát alaposan mosd meg, majd vágd fél centi vastag karikákra egy tálba. Locsolj rá olívaolajat, mozsárban frissen tört koriandert, mustármagot, köményt, no és némi borsot is tégy rá. Alaposan keverd át, aztán egy szilikonos sütőpapírral bélelt nagy tepsiben terítsd szét. Olyan 200-220 fokon süsd, míg pirosropogósak nem lesznek a fűszeres csipszek.
Kínálhatod mustárral, ketchuppal, édes arab paradicsomdzsemmel, ajvárral, citromos sűrű joghurttal vagy tejföllel is. Még nagyon illik hozzá egy finom tea vagy forralt bor és egy jó film, vagy könyv. :)

A harmadik Fény

Szeretet nélkül meg kell őrülni.

                                             (Hamvas Béla)

A második Fény

Tátott szájjal születtem...
barackok és citromok és az érett nap
és e titokzatos női hús levétől
lucskosan léptem a világra,
ahol a vacsorát a
sejtelmes sivatag lehelete hozza el,
távoli tengerek fűszereivel,
mik az éj késői álmán lebegnek.

Ott születtem valahol
az agy és a gránátalma között,
a haj és a kezek és a szemek
édes illatát szippantva be,
a szív fazekából bukkantam elő,
a végtelen tejből, hogy gyalog
vágjak neki a végtelen világnak.

E téli ablak jégvirágaival
akarlak táplálni téged,
sok-sok leves minden aromájával,
a megszentelt gyertyák illatával, mely
a cédrusfa házban üldöz untalan.
A levendulát adom étkedül,
mit versekről tépek neked,
a sült almára tapadó fahéjat,
az égen feltűnt egyszerű örömöt,
amit szerelmünk óráján láttunk.

Táplálni akarlak a fanyar földdel,
ahonnan a fokhagymát szedem.
Az emlékeket adnám étkedül,
mik a nyárfahasábokból pattannak széjjel,
mikor tüzelőt hasogatok,
meg parázsló tobozok füstjét,
mi a házat öleli körbe egy nyugalmas estén,
és krizantémokat a konyhaajtó elől.

                                         (James Tippon: Töredék)

Azt hiszem, most már ideje ételekre is gondolni,a  karácsony erősen közeledik és körülvesz, tudjátok. :) Nem ajánlanék konkrét menüsorokat, ellenben hajdanán írtam egy összefoglalót arról, hogy mire ügyeljünk a karácsonyi menü összeállításánál. Kívánok tovább békés, lelkes, örömteli készülődést Mindenkinek. Talán még étel is lesz egy-kettő a blogon az ünnepig. Talán... :)

 

Az első Fény

   Még éjjel van, de nem tudok aludni. Ég mellettem a kislámpa, a fénye láthatóvá teszi a billentyűzetet. Égnek már a kis égők is az ablakon, s ma este meggyújtom az első gyertyát is az adventi koszorún. Ismét eljött az évnek az az időszaka, amit talán a legjobban szeretek. Persze a nyáron kívül... De szeretem ezt az elsötétedést, szeretem hogy a világ kicsit lelassul, hogy minden és mindenki kicsit lágyabb lesz, talán a várakozástól. Vagy talán valóban a sötét hatalma ez, befelé irányít.

   Számomra a karácsonyvárás már régóta nem a vásárlásról, nem az ajándékozásról, még csak nem is a családról, sőt még csak nem is a főzésről szól. Hanem a hazatérésről. Igen.
   Az idő körkörös. Így van rendje és ritmusa. Vannak kisebb és nagyobb ciklusai. Például minden reggel elvégezzük ugyanazt a szertartást. Felkelünk, WC-re megyünk, megmosakodunk, kávézunk vagy teát iszunk, felöltözünk. Ez is rituálé, pedig elsőre nem annak tűnik. De ezek az apró dolgok hozzá tartoznak ahhoz, hogy a napunk el tudjon indulni. Minden reggel megújítjuk magunkat. Minden ünnep végső soron erről szól. Hogy újra és újra felvesszük a kapcsolatot valamivel, ami az életünk része. A kapcsolatainkban is ugyanígy teszünk, minden nap ápoljuk, vagyis megújítjuk azokat. Akár emberekhez, akár állatokhoz, akár tárgyakhoz fűződnek. A nagy ünnepek pedig a lelkünk ápolásáról és megújításáról szólnak. Vagy kellene hogy szóljanak... Egész évben tesszük a dolgunkat, rohanunk, mindig csinálunk valamit. Vagyis idővel elfáradunk, megfásulunk, elkopunk. Néha már azt sem tudjuk, miért is tesszük, amit teszünk. Mintha egy őrült mókuskerékben rohangálnánk, ami soha nem áll meg. Ilyen a világ ünnepek nélkül. Mélység nélkül. Csupa külsőség, csupa látszatcselekvés. Ezért írtam azt: időnként haza kell térnünk. Úgy értem belülre, igaz önmagunkhoz, hogy újra feltöltődhessünk, erőre kapjunk, megújulhassunk. Az advent időszaka számomra mindig erről szól. Lecsendesedem és várakozom. Végiggondolom az elmúlt esztendő körét, hogy aztán új ciklus kezdődhessen. Akkor tudok csak fényt adni, ha bennem az megszületik. Ha a világban sok kis fénypontocska születik, akkor talán a következő körben jobban tudunk együttműködni, talán kedvesebbek leszünk egymáshoz (és önmagunkhoz is), talán türelmesebbek és elfogadóbbak. A világ így válik élhetőbbé, egy sokkal jobb hellyé. Sehogy máshogy. Márpedig erre a megváltó kedvességre, figyelemre, együttérzésre ma a világnak igen nagy szüksége van.
Szépséges hazatérést mindannyiunknak. (d.)

Van Gogh levágott füle és a prérifarkasok üvöltése avagy...

Ma este ebben a zord tavaszi! télvilágban puha tarakróba burkolózva, összekuporodva mint egy cica, olvasgattam. Mellettem a kisasztalon egy finom pohár bor, kezemben cigaretta. (És ezt is, azért is.) Persze hogy szakácskönyvet. Mert ha nem főzök éppen, akkor olvasom, ami életem egyik legkedvesebb elfoglaltsága: a konyha varázslatos világában elmerülni.
A könyv Isabel Allendétől az Aphrodité. Tele jó történettel, erotikával és remek recepttel. No és persze latin temperamentummal, szívvel és szenvedéllyel. Ez a részlet különösen tetszett, úgy nevettem, hogy a könnyeim potyogtak közben... Mi köze a szélzúgásnak, a prérifarkasok hipnotikus letargiát kiváltó üvöltésének Van Gogh levágott füléhez és a női szívek meghódításához? Kiderül a részletben. Jó éjt, szép álmokat, no ne prérifarkasokról. Valami másról álmodjatok.
S ha netán  főzni is kedvetek támadna... Spaghetti al limone, a kedvencem. Egyszerű, finom és nagyszerű. Csakhogy étel is legyen az asztalon. És hogy éjjel? Ugyan már... ilyenkor kezdődik az élet. Nincs rohanás. Nincs zaklatottság. Csak csend, ami beburkol, és átölel.

A nő legszebb ékítménye a sugárzó mosoly, jelentette ki egy híres divattervező, miközben valami áttetsző, alig hétezer dollárt érő rongyot aggatott egy bulimiás modell csontozatára. Olykor valóban ez minden, amire szükség van, de sajnos kissé későn ébredtem rá, miután sok felesleges időt fecséreltem arra, hogy a szekrényem előtt toporzékoljak, most pedig már abban a korban vagyok, amikor a meztelenkedésnek már kevés a csábereje.
   Minden étel érzéki, amit az ember kifejezetten a kedvesének főz, és még inkább az, ha mindketten részt vesznek az előkészületekben, és kihasználják az alkalmat, hogy miközben hámozzák a hagymát és leveleire szedik az articsókát, magukat is kicsomagolják a ruhákból. A férjem remek szakács, de nem eléggé magakellető. Pedig milyen szívesen elnézném, amint edények közt buzgólkodva levegőbe szórja ruhadarabjait... Meséltem neki az adamitákról, arról a II. századi keresztény szektáról, amelynek tagjai mezítelenül kezdtek járni abból a meggondolásból, hogy ezáltal szerezhetik vissza Ádám ártatlanságát a bűnbeesés előtt, de hát nem egy férfira vallana, ha elértené a célzásokat, úgyhogy mind ez ideig nem sikerült elérnem, hogy levegye a zsíros farmerjét, amelyben megkérdőjelezhetetlen konyhai tekintélyét gyakorolja. Már akkor vonzónak találtam őt, amikor elmesélte hihetetlen történetét - amit első találkozásunkkor sem érzett elhamarkodottnak, és amivel ötödik könyvemet, az Elmosódó önarcképet inspirálta -, de végérvényesen néhány órával később szerettem bele, amikor elnéztem, ahogy a vacsorát készíti nekem. Megismerkedésünk után egy nappal hívott meg otthonába. Nagyon kevés latin-amerikai nőnek adatik meg hasonló tapasztalat, mert földrészünk hímjei általában minden háztartási munkát úgy tekintenek, mint veszélyt szüntelenül fenyegetve érzett férfiasságukra. Bevallom: miközben ő főzött, én gondolatban kihámoztam a ruháiból. Amikor vendéglátóm alágyújtott a rostélynak, majd kegyetlen bárdjával kettéhasította egy csirke tetemét, bennem a vegetáriusi félelem és a primitív bűvölet keveredett. Amikor később friss fűszernövényeket húzkodott ki az ágyásból, a konyhaszekrényből pedig fűszeres tégelyeket szedegetett elő, akkor már biztos voltam benne, hogy egy kiváló anyagokból gyúrt lehetséges jelölt áll előttem, aki néhány velem töltött év után igazi kinccsé válhat. És amikor leakasztott a falról egy szablyaszerű szerszámot, és négy szamurájmozdulattal terjedelmes boglyává varázsolt egy jelentéktelen fejes salátát, a térdeim rogyadozni kezdtek, és az agyamban obszcén képek peregtek. Ami gyakran még ma is megesik velem. Ez tartja izzásban a kapcsolatunkat.
   Bennünket, nőket mindig elbűvölnek azok a férfiak, akik értenek az ételek készítéséhez, ami fordítva már nem áll. Egy férfi, ha főz, szexi, a nő korántsem az, talán mert erősen emlékeztet a háztartási cseléd archetípusára. A kontraszt és a meglepetés erotikus hatású: egy útonállónak öltözött, motoron lovagló lány lehet nagyon izgató, ellenben egy férfi ugyanilyen külsőségekkel nem több, mint nevetséges macsó. Én sosem mondom, hogy tudok főzni, mert az végzetes lehet.  Hannah barátnőm, akinek újhullámos melódiáját nyakra-főre játsszák mostanában szépségklinikákon és fogorvosi várókban, és a jelenlegi férje kiváló példa arra, amit állítok. Hannah a harmadik házasságát követő rövid egyedüllét után válaszolt valamelyik újság párkereső hirdetésére. A telefonbeszélgetéskor a férfi tökéletesnek tetszett: azzal kereste a kenyerét, hogy kutyákat tanított be vak emberek számára, önkéntesként pedig iskolákat épített Guatemalában, ahol egy eltévedt golyó levitte az egyik fülét. Barátnőm, aki járatlan volt a személyes közlések megítélésében és némileg elkeseredett, vacsorára hívta magához az illetőt, mielőtt személyesen látta volna. (Meg sem fordult a fejében, hogy a vaktában létrejött találkák nagyon veszélyesek.) Ilyenkor egy rövid randevú a legjobb valamilyen semleges hlyen, ahonnan mindkét fél méltósággal vissza tud vonulni, egy kettesben elfogyasztott vacsora viszont hosszadalmas kínszenvedéssé fajulhat. Barátnőm Che Guevara érettebb változatát várta, helyette azonban Vincent van Gogh egyik utánzata jött el. Személy szerint neki semmi kifogása sincs az impresszionista festészet ellen, még ha lakása falain szívesebben is lát stilizált csillagjegyeket, csakhogy az az idegen a sárgarépaszínű hajával és ijedt tekintetével maga volt a kiábrándulás. Alig hogy megpillantotta, már bánta is az egészet. De ha már ott állt, mégsem csaphatta be az ajtót az orra előtt csak azért, mert nemigen van füle. Barátnőm nem volt olyan helyzetben, hogy fennakadjon minden részleten, de az az ember lesújtóbb volt megjelenésében, mint amilyet nyomasztó magányában valaha is elképzelt. Eredetileg úgy tervezte, hogy ygertyát gyújt, és aláfestő zenének kiválaszt néhány lassú brazil szambát, de most, hogy már nem szerette volna vendégét nemkívánatos kezdeményezésekre buzdítani, felkapcsolt minden villanyt, és saját, szélzúgásokból és prérifarkasok üvöltéséből összeállított szerzeményét tette fel, amely többnyire hipnotikus letargiát vált ki hallgatójából.

Átlépve a bevezető pohár boron meg a többi udvarias formaságon, egyenest a konyhába vezette a férfit azzal a szándékkal, hogy kifőz neki valami félkész tésztát, sebesen megeteti vele, és búcsút vesz tőle még az édesség előtt. A férfi engedelmesen követte, a csalódottság minden jele nélkül, mint aki hozzászokott már ennél nyersebb fogadtatásokhoz is, de a konyhába egy csapásra megváltozott a viselkedése, mert teleszívta tüdejét, mellkasa kifeszült, gerince egyenes lett, nyúlszemével végigpásztázott mindenen, birtokba vette és meghódította a terepet. Ha megengedi, mondta, és nem adva Hannahnak alkalmat a tiltakozásra, szelíden kivette kezéből a kötényt, a saját derekára kötötte, a háziasszonyt pedig leültette egy székre. Lássuk, mi van itt, mondta magának, ahogy sorra szedegette elő a hűtőből azokat az élelmiszereket, amelyeket barátnőm másnapra tartogatott, meg azokat, amelyekre már nem is emlékezett. Ezek után Van Gogh fazekakért és serpenyőkért nyúlt olyan természetességgel, mintha e négy fal között született volna. A kést kecsesen és váratlan ügyességgel táncoltatta a kezében, ahogy a zöldségeket és tengeri herkentyűket aprította, mielőtt játszi könnyedséggel aranyszínűre párolta őket olívaolajon, a tésztát forrásban lévő vízbe eresztette, és szempillantás alatt áttetsző mártást készített korianderből és citromléből, miközben közép-amerikai kalandjait mesélte barátnőmnek. Az ügyefogyott kis ember  percek alatt átalakult: pojácafrizurája férfias oroszlánsörénnyé dúsult, a hajótörött savanyú kifejezése, ami az arcán ült, derűs összpontosításba váltott, ami egy olyan nő számára, mint Hannah, ellenállhatatlanná tud tenni egy férfit. A serpenyőből felszabaduló illatfelhő és a víz zubogása egyre nagyobb várakozással töltötte el, érezte, hogy a hátán izzadtságcseppek indulnak lefelé, átitatják a blúzát, hogy combja nedves lesz, a szájában összeszalad a nyál, és ráeszmélt, hogy a férfinak kifejezetten elegáns keze és széles válla van. A heroikus guatemalai eseményekről és a vakvezető kutyákról hallott történetek könnyeket csaltak a szemébe; az a levágott fül már egy háborús érdeméremmel ért fel a szemében, és ellenállhatatlan vágya támadt, hogy megsimogassa a sebhelyet, aminek már a gondolatába is beleremegett tetőtől talpig. Amikor Van Gogh az asztalra helyezte a tálat a gőzölgő tésztával fogd ki magad módra, ahogy nevezte, a barátnőm legyőzötten sóhajtott fel. Elővette rejtekéből azt az üveg francia bort, amit egy érdemesebb jelölt számára tartogatott, lekapcsolta a villanyt, gyertyákat gyújtott, és feltett a lemezjátszóra egy lassú brazil szambát. Várjon egy pillanatig, búgta macskadorombolással, felkapok valami kényelmesebbet...

(Isabel Allende: Aphrodité, Utazás az érzéki emlékezet tájain,
a dalok a "Terítéken a nő" című filmből valók)

A magyar népmese napja (Benedek Elek születésnapja)

  1859-ben született, és 1929-ben hunyt el a nagy székely mesemondó, lapszerkesztő és irodalomszervező Benedek Elek. Az Ő munkásságának, szellemiségének állít emléket a magyarság, hiszen 2005 óta e nap a magyar népmese napja lett.








Benedek Elek Kisbaconban született 1859. szeptember 30-án (a település akkor Udvarhelyszékhez tartozott, ma Kovászna megye része). Édesapja Benedek Huszár János, édesanyja Benedek Marczella. Gazdálkodó székely katonacsaládból származik, ősei a lófő, illetve gyalogkatona rendhez tartoztak. Apai nagyapja, István, huszárként vett részt az ún. francia háborúkban. Anyai nagyapja, Benedek András Bardócz szék asszeszora volt. A kisbaconi Benedek család első, oklevelekben említett tagja Benedek Urbánus, aki a 15. században élt. 1665-ben Benedek Mihály és fiai Apafi Mihály fejedelemtől címeres nemeslevelet kapnak. Ez a nemeslevél, amint azt Benedek Elek az Édes anyaföldem-ben elmeséli, elveszett, ami nem kevés kellemetlenséget okozott a családnak, mivel annak férfi tagjai így nem mentesültek a székelységre nehezedő kötelező katonáskodás alól.
Elemi tanulmányait a kisbaconi falusi iskolában kezdi. Alig nyolc évesen íratják be a székelyudvarhelyi református kollégiumba, életútjának ez a fordulata egybeesik az osztrák–magyar kiegyezés történelmi momentumával, amely a sötét Bach-korszak lezárását jelenti. Az Udvarhelyen töltött diákévek mély nyomot hagynak az íróban. A gimnázium nyolc osztályának elvégzése után ugyanott érettségizik.

1877 és 1881 között a budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar–német szakon, majd filozófiát is hallgat, de nem szerez diplomát, inkább az újságírói pályát választja. Egyetemi évei alatt versei jelennek meg az Üstökösben. Ballada- és népmese-gyűjtését megmutatja Gyulai Pálnak, aki felolvas belőlük a Kisfaludy Társaságban. Népköltészeti gyűjtésének anyaga, Kriza János, Orbán Balázs és Sebesi Jób gyűjtésével együtt a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik részeként megjelenő Székelyföldi Gyűjtés című kötetben lát napvilágot 1882-ben.
1881-től a Budapesti Hírlap munkatársává válik. 1884-ben megnősül, Fischer Máriát veszi feleségül.
1885-ben adják ki első számottevő könyvét, a Székely Tündérországot.
1886-tól az Ország Világ szépirodalmi lap szerkesztője. Munkatársai többek között Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Vajda János.
1887-ben veszi kezdetét viszonylag rövid ideig tartó politikai karrierje: a kormányon lévő, Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt színeiben indul a nagyajtai választókerületben. Első képviselőházi beszédében a magyar gyermekirodalom és könyvkiadás terén uralkodó áldatlan állapotok ellen emel szót.
1892-ben már Apponyi Albert ellenzéki Nemzeti Pártjának tagjaként indul a választásokon, de sikertelenül.
1902-ben szakít a politizálással.
1889-ben gyereklapot indít Pósa Lajossal, Az Én Újságom címmel, amely mérföldkőnek számít a magyar ifjúsági lapok történetében, és meghatározza a következő évtizedek idevágó törekvéseit.
1894-ben újabb folyóiratot indít: a Nemzeti Iskolát tíz éven át szerkeszti, a magyar közoktatás ügyének jelentős fórumává alakítja. Sorrendben a következő általa indított lap, a Magyar Kritika Benedek Elek rendkívüli sokoldalúságát és ambícióját bizonyítja. Ennek a kiadványnak többek között Osvát Ernő is munkatársa volt.
1894 és 1896 között újabb könyvei jelennek meg, több műfajban is kipróbálja magát. A Huszár Anna nyitja lányregényei sorát. Ekkor jelenik meg a kortársak körében nagy visszhangot kiváltó műve, a Testamentum és hat levél, majd monumentális mesegyűjteménye, a Magyar mese és mondavilág öt kötete.
1896-ban megkezdi a kisbaconi ház építését, mintegy megelőlegezve későbbi végleges hazatérését szülőföldjére.
A századforduló közeledtével egyre nehezebbé válik a székelység helyzete, nagy mérteket ölt az elszegényedés és ennek következtében a kivándorlás. Éppen ezért Benedek Elek örömmel mond igent 1901-ben Győrffy Gyula felkérésére, hogy a székely kérdésről írjon cikkeket a Magyarság című lapba. Kritikai hangvételű írásai azonban nem aratnak tetszést a hatalom képviselőinek körében, 1902-ben már véget is ér a lappal való együttműködése. Mi több, nem hívják meg az 1902. augusztus 28-i tusnádi Székely Kongresszusra sem. Még ugyanabban az évben új lapot indít Földes Gézával, Magyar Világ címmel, ez azonban anyagi nehézségek miatt már egy év múlva megszűnik, és utolsó cikkében Benedek Elek már egész újságírói karrierjét „temeti”. Ennek ellenére 1907-ben, Apponyi Albert kultuszminiszter felkérésére még elvállalja a Néptanítók Lapjának szerkesztését.
1909-től ismét gyerekeknek szóló lapot, a Jó Pajtást szerkeszti, Sebők Zsigmonddal együtt. Sebők 1916-ban bekövetkezett haláláig társszerkesztője, utána főszerkesztője a lapnak, egészen 1923-ig, amikor a Cimbora kedvéért lemond a Jó Pajtásról.
Az első világháború évei alatt Budapesten él. 1919-ben felesége, beteg gyermekükkel, Jánossal hazatér Kisbaconba.
1921-ben Benedek Elek végleg hazatér szülőfalujába. Fogadalma szerint egy esztendeig nem mozdul ki portájáról, de lassan mégis bekapcsolódik az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe: 1922. július 31-én beszédet mond a Segesváron rendezett Petőfi-emlékünnepségen, és cikkezni kezd a Keleti Újságban.
Az Égető Árpád baróti nyomdájában napvilágot látó Én naptárammal kezdi meg itthoni szerkesztői munkásságát, majd 1923-tól kezdetét veszi a Cimbora küzdelmes története. Közben bekapcsolódik a Kós Károly, Nyírő József, Szentimrei Jenő nevével fémjelzett Kaláka társaság munkájába. A falvakat járják, hogy a legmostohább helyzetű magyar településekre is eljuttassák a magyar irodalmat és kultúrát. Főszerkesztője lesz a Vasárnap című lapnak, amelyet a Kaláka tagjai alapítottak. Gyakorlatilag üllő és kalapács közé kerül a konzervatívok és baloldaliak csatározásában. Ilyen körülmények között a Vasárnap, amely később a Vasárnapi Újság címet veszi fel, nem tud hosszabb ideig fennmaradni.
Életének utolsó éveit teljes egészében a Cimborának szenteli. Egyre nyomasztóbb anyagi gondok között küzd a lap életben tartásáért, miközben irodalmi és nem irodalmi polémiák kereszttüzében is helyt kell állnia. 1929-ben a Cimbora kilátástalan helyzetbe kerül.
Benedek Eleket 1929. augusztus 17-én, levélírás közben, végzetes agyvérzés éri. Utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak”.
Augusztus 20-án helyezték örök nyugalomra a kisbaconi temetőben, feleségével együtt, aki – korábbi fogadalmukat megtartva, miszerint egyikük sem fogja túlélni a másikat – követte férjét a halálba.
Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze, a helybeli lakosság, rokonság mellett a közélet neves személyiségei is nagy számban jelen voltak.


Meséi itt olvashatóak:

A fekete kisasszony

A csodaszarvas

A tűzmadár

Vége jó, minden jó és más mesék

Székely Tündérország

Többsincs királyfi és más mesék