Amint megérkeztem don Juan házához, elvitt sétálni a bozótosba. Rá sem nézett a zacskó élelmiszerre, amit hoztam neki. Úgy tűnt, már várt rám.
Órákig jártunk. Nem gyűjtött, és nekem sem mutatott növényt. Megtanított viszont egyfajta "helyes járásmódra". Azt mondta, ujjaimat lazán görbítsem be járás közben; ettől jobban oda tudok figyelni a gyalogútra és a környezetre. Azt mondta, szokásos járásmódom legyengít, és nem szabad semmit kézben cipelni. Ha vinni kell valamit, tegyük hátizsákba vagy bármiféle batyuba, válltáskába. Véleménye szerint azzal, hogy kezünket bizonyos helyzetbe kényszerítjük, nagyobb lesz az állóképességünk és teljesebb a tudatunk.
Nem láttam értelmét a vitatkozásnak, begörbítettem hát ujjaimat úgy, ahogy mondta, és így folytattam utamat. Egyáltalán nem változott sem a tudatom, sem az állóképességem.
Délelőtt indultunk el, és dél körül megálltunk pihenni. Izzadt voltam és inni akartam a kulacsomból, de don Juan megállított és azt mondta, hogy jobb csak egy kis kortyot inni egyszerre. Egy kis sárgás bokorról vágott le néhány levelet, majd rágni kezdte őket. Nekem is adott, és megjegyezte, hogy ez a levél kiváló, és ha lassan rágom, szomjam elmúlik. Nem múlt el, de rossz sem volt a levél.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, elmagyarázta, hogy azért nem érzem a "helyes járásmód" és a levélrágás jótékony hatását, mert fiatal vagyok, erős, a testem kissé ostoba, és nem vesz észre semmit.
Nevetett. Én nem voltam vidám hangulatban, és úgy látszott ez még jobban szórakoztatja. Helyesbítette előző kijelentését, és azt mondta, testem tulajdonképpen nem is ostoba, hanem inkább szunnyad.
Ebben a pillanatban óriási varjú repült el károgva, éppen felettünk. Összerezzentem, majd elnevettem magam. Úgy gondoltam, a helyzet mulatságos, de don Juan legnagyobb meglepetésemre erőteljesen megrázta a karomat és csendre intett. Rendkívül komoly kifejezés ült az arcán.
– Ez nem tréfa – mondta, mintha tudnám, hogy miről van szó. Magyarázatot kértem. Közöltem vele, nem értem, miért dühödött fel nevetésemen, amikor a múltkor együtt nevettünk a kávéfőzőn. – Amit most láttál, nem csupán varjú volt! – mondta jelentőségteljesen.
– De varjú volt, láttam! – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Semmit sem láttál, te ostoba! – horkant rám.
Nem tettem semmit, amitől ilyen gorombának kellett volna lennie. Közöltem vele, hogy nem szívesen mérgesítem fel az embereket, és talán jobb lenne elmennem, hiszen úgy látszik, nincs hangulata társasághoz.
Ezt kitörő kacagással fogadta, mintha bohóctréfát adtam volna elő. Ettől tovább nőtt bosszúságom és szégyenérzetem.
– Igen erőszakos vagy – jegyezte meg csak úgy mellékesen. – Túlságosan komolyan veszed magad.
– És te talán nem? – vágtam közbe. – Te nem vetted komolyan magad, amikor dühös lettél rám?
Azt válaszolta, távol állt tőle, hogy dühös legyen rám. Áthatóan tekintett rám.
– Amit láttál, nem a világ egyetértése volt – mondta. – A varjak repülése és károgása sohasem helyeslés. Ez jel volt!
– Minek a jele?
– Nagyon fontos jelzés rólad – válaszolta rejtélyesen.
Ebben a szempillantásban a szél lábunkhoz vetett egy száraz gallyat.
– Ez viszont helyeslés volt! – kiáltotta, csillogó szemmel nézett rám, és mélyről jövő nevetésben tört ki.
Úgy éreztem, kötekszik velem. Menet közben talál ki szabályokat ebben a furcsa játékban, így ő nevethet, én pedig nem. Ismét fellángolt a bosszúságom és elmondtam neki, amit gondoltam.
Egyáltalán nem lett mérges, nem sértődött meg. Ismét nevetett és ez még jobban bántott. Úgy tűnt, hogy szándékosan megszégyenít. Ott helyben döntöttem, hogy elegem volt a "terepmunkából".
Felálltam és közöltem, hogy vissza akarok menni a házához, mert indulnom kell Los Angelesbe.
– Ülj le! – parancsolt rám. – Olyan könnyen megsértődsz, mint egy vénasszony. Nem mehetsz el, mert még nem végeztünk.
Nagyon dühös voltam rá. Beképzelt alaknak gondoltam. Elkezdett énekelni egy együgyű mexikói népdalt. Nyilvánvalóan valami népszerű énekest utánozott. Egyes szótagokat elnyújtott, másokat elnyelt, és fölöttébb mókássá változtatta a dalt. Olyan kacagtató volt, hogy végül nevetnem kellett.
– Látod, te nevetsz ezen az együgyű nótán – mondta. – De az énekes és azok, akik fizetnek, hogy hallgathassák, nem nevetnek. Ők komolynak tartják.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem.
Azt hittem, szándékosan hozta fel ezt a példát, és azt akarja vele mondani, hogy éppúgy nevettem a varjún, és nem vettem komolyan, amint a dalt sem. De ismét meglepett. Azt mondta, olyan vagyok, mint az énekes és azok, akik kedvelik dalait. Öntelt vagyok, és halálosan komolyan veszek valamit, amire ép ésszel rá sem szabadna hederítenie senkinek.
Majd megismételt mindent, amit a növények megismeréséről mondott, mintha fel akarná frissíteni emlékezetemet. Erősen hangsúlyozta: ha valóban tanulni akarok, viselkedésem nagy részét át kell alakítanom.
Dühöm nőttön-nőtt, végül már írni is csak a legnagyobb önuralommal tudtam.
– Túl komolyan veszed magad – mondta lassan. – Rohadtul fontos vagy a saját fejedben. Ezt meg kell változtatni! Olyan átkozottul fontos vagy, hogy úgy érzed, jogod van bosszankodni mindenen. Olyan átkozottul fontos vagy, hogy egyszerűen elmehetsz, ha nem a te szád íze szerint alakulnak a dolgok. Biztos azt hiszed, ez jellemesség. Micsoda baromság! Gyenge vagy és felfuvalkodott.
Tiltakozni akartam, de nem engedett. Felhívta a figyelmemet arra, hogy életem során soha semmit sem fejeztem be amiatt az aránytalan fontosság miatt, amit önmagamnak tulajdonítok.
Elhűltem biztonságán, amellyel megállapította ezeket. Mind igaz volt, és ettől nem csak dühösnek, de fenyegetettnek is éreztem magam.
– Önmagunk fontosságának érzésétől szintén meg kell szabadulnunk, akárcsak a múltunktól – mondta drámai hangon. Eszemben sem volt vitázni vele. Nyilvánvaló volt, hogy óriási hátrányban vagyok: ő nem hajlandó visszamenni, ameddig be nem fejezte, én pedig nem tudom az utat. Ott kell maradnom vele.
Hirtelen furcsa mozdulatot tett. Mintha szimatolta volna a levegőt maga körül, feje pedig enyhén, ütemesen rázkódott. Különös éberség költözött bele. Megfordult, és döbbenetteljes kíváncsisággal meredt rám. Szeme fel-le pásztázta a testemet, mintha valami keresne; ezután hirtelen felállt, és sebesen elindult. Szinte szaladt, én pedig követtem. Csaknem egy órán át iramodott előre.
Végül megállt egy köves dombon, és leültünk egy bokor árnyékában. Teljesen elfáradtam a loholásban, bár kedvem megjavult. Furcsamód megváltoztam. Szinte mámort éreztem, pedig vitánk után, mielőtt elkezdtünk loholni, szörnyen dühös voltam rá.
– Nagyon fura – mondtam – de remekül érzem magam!
A távolból hallottam egy varjú károgását. Jobb füléhez emelte ujját és mosolygott.
– Ez jel volt – mondta.
Kisebbfajta kő gördült lefelé a domboldalon, majd belecsattant a bozótba.
Hangosan nevetett, és ujjával a hang irányába mutatott. – Ez pedig egyetértés.
Aztán megkérdezte, akarok-e beszélni az önérzetemről. Nevettem. Dühöm oly messzinek látszott. Fel nem tudtam fogni, hogy lehettem rá olyan mérges.
– Nem értem, mi történik velem – vallottam be. – Feldühödtem, most meg nem tudom, miért nem vagyok már dühös.
– A körülöttünk lévő világ rendkívül titokzatos – szólt. – Nem könnyen fedi fel a titkait.
Tetszettek rejtélyes kijelentései. Kihívók voltak és titokzatosak. Nem tudtam eldönteni, tele vannak-e titkos jelentéssel, vagy merő értelmetlenségek.
– Ha valaha errefelé jársz – mondta –, maradj távol attól a köves dombtól, ahol az előbb megálltunk. Nagy ívben kerüld el!
– Miért? Mi baj van vele?
– Most nincs itt az ideje, hogy elmagyarázzam – mondta. – Most a fontosság elvesztésével foglalkozunk. Amíg azt érzed, hogy te vagy a legfontosabb a világon, nem tudod kellően értékelni a környező világ csodálatosságát. Olyan vagy, mint a szemellenzős ló csak magadat látod, minden mástól elkülönülve.
Egy pillanatig vizsgálva nézett rám.
– Beszélek egy kicsit a barátocskámmal – mutatott egy kicsiny növényre.
Letérdelt előtte, simogatni kezdte és beszélt hozzá. Először nem értettem, amit mond, de aztán spanyolra váltott. Egy darabig idétlenségeket gügyögött, majd felállt.
– Mindegy, mit mondunk a növénynek – jelentette ki. – Akár ki is találhatunk szavakat; a lényeg az, hogy szeressük és egyenlőként viszonyuljunk hozzá.
Elmagyarázta, hogy a növények gyűjtőjének bocsánatot kell kérnie tőlük, valahányszor leszedi őket, és biztosítania kell őket arról, hogy egyszer saját teste szolgál majd nekik táplálékul.
– Így, mindent beszámítva, egyenlők vagyunk a növényekkel – mondta. – Sem ők, sem pedig mi nem vagyunk sem fontosabbak, sem kevésbé fontosak.
– Na, szólj a növénykéhez! – szólított fel. – Mondd el neki, hogy már nem érzed magad fontosnak!
Még le is térdeltem a növény elé, de arra már nem bírtam rávenni magam, hogy beszéljek hozzá. Nevetségesnek éreztem magam és vihorásztam. De dühös nem voltam.
Don Juan megveregette a hátam, és azt mondta, ez is valami, legalább a mérgemen uralkodtam.
– Mától kezdve beszélj a növénykékhez – mondta. – Beszélj, amíg csak teljesen el nem megy a fontosságod érzete. Addig beszélj hozzájuk, amíg mások előtt is tudsz majd. Menj el azokhoz a buckákhoz, és gyakorold magadban!
Megkérdeztem, hogy elég-e némán, magamban szólni a növényekhez. Nevetett és megveregette a fejem búbját.
– Nem! Hangosan és érthetően kell beszélned hozzájuk, ha azt akarod, hogy válaszoljanak.
A kijelölt részre mentem, és magamban nevettem különcségén. Még meg is próbáltam beszélni a növénnyel, de elhatalmasodott rajtam a nevetségesség érzése. Kellő hosszúságúnak tűnő várakozás után visszatértem don Juanhoz. Biztos voltam benne, hogy tudja, nem beszéltem a növényekkel.
Nem nézett rám. Jelezte, hogy üljek le mellé.
– Nézz figyelmesen! – szólt. – Beszélgetni fogok egy kicsit a barátocskámmal.
Letérdelt egy kis növény elé, és néhány percig élénken gesztikulálva beszélt és nevetgélt.
Nekem úgy tűnt, mint aki eszét vesztette.
– Ez a növényke azt üzeni neked, hogy jó eledel – kelt fel. – Azt mondja, egy maréknyitól egészséges marad az ember. Meg azt is, hogy egy csomó nő ott – azzal a mintegy száz méterre lévő domboldalra mutatott. – Nézzük meg, igaz-e!
Mulattam színészkedésén. Bizonyos voltam, hogy találunk majd növényt, hiszen úgy ismerte a területet, mint a tenyerét, és tudta, hol vannak az ehető- és a gyógynövények.
Félig viccelődve megkérdeztem, hogy ezt is a növény mondta-e az imént. Megállt, hitetlenkedve vizsgált szemével, és megrázta a fejét.
– Ha! – nevetett. – Okoskodásodtól butább vagy, mint gondoltam volna. Hogy mondhatná el most a növényke azt, amit világéletemben tudtam?
Majd elmagyarázta, hogy a növény tulajdonságait mindig is ismerte, az iménti példány csupán annyit közölt vele, hogy a mutatott területen nő belőle egy csomó, és ezt nekem is elmondhatja.
A domboldalon egész seregnyit találtam belőle. Nevetni akartam, de don Juan nem hagyott rá időt. Arra kért, hogy mondjak köszönetet a növényeknek. Pokolian feszélyezett a helyzet, és nem bírtam rávenni magam erre.
Jóságosan mosolygott, és újabb rejtélyes kijelentést tett. Háromszor-négyszer is elismételte, mintha időt adna, hogy kitaláljam a jelentését:
– A környező világ rendkívül titokzatos. És az emberek nem különbek semminél. Ha egy növényke bőkezű velünk, köszönetet kell mondanunk neki, különben talán nem enged tovább!
Közben úgy nézett rám, hogy a hideg futott végig a hátamon. Sietve a növények fölé hajoltam, és hangosan azt mondtam: "köszönöm!"
Don Juan visszafojtottan, csendesen nevetett.
Még egy órát jártunk, majd visszafelé indultunk a házához.
Egyszer lemaradtam, és neki várnia kellett rám. Megnézte, hogy begörbítettem-e az ujjamat, és látta, hogy nem. Parancsolóan kijelentette, ha vele megyek, figyelnem és utánoznom kell a mozdulatait, különben ne is menjek.
– Nem várhatok rád, mint egy gyerekre! – korholt.
Ettől előtört belőlem a szégyen és hitetlenkedés. Miképp lehet, hogy egy ilyen öreg ennyivel jobban bírja a járást nálam? Eddig edzettnek és erősnek hittem magam, neki pedig valóságosan meg kellett állnia, hogy utolérhessem. Amint begörbítettem az ujjaimat, furcsamód minden erőfeszítés nélkül képes voltam tartani hatalmas iramát. Sőt, néha úgy éreztem, hogy a kezem húz előre.
Mámoros érzés töltött el. Jó érzés volt céltalanul kóborolni a furcsa vén indiánnal. Beszélni kezdtem. Többször is megkértem, hogy mutasson pejot-növényt. Rámnézett, de egy szót sem szólt.
Ma valami különlegesebb krumplira vágytam. Anno még
Mennyei Manna oldalán gusztáltam ezt a finom ételt. Kicsit átvariáltam, mert a szerecsendió ízét most nem igazán kívántam. Az édeköményt választottam, mint egyik legkedvesebb fűszeremet. Nagyon sokszor használom sültekhez például - az egyik legizgalmasabb fűszer.
Láss egy receptet ITT. És még egyet ITT. Halakhoz is kiválóan illik. De vegetáriánus zöldségragukban is nagyon különleges tud lenni. Igazság szerint, ha indiai jellegű ételeket készítek, a római kömény helyett is ezt a fűszert használom. Nem igaznán kedvelem ez előbbit, nekem nagyon direkt és erős ízű. Az édeskömény viszont lágy, mégis markáns és nagyon extravagáns.
Nem igazán lehet kapni fűszerként, én fitotékában szoktam venni gyógyte kiszerelésben. Teának is megiszogatom, és fűszerként is sokat használom - még soha nem romlott rám a nagyobb mennyiség. De össze is lehet beszélni és el lehet osztani gyakorló háziasszonyok között. :)
Gyógyászati hatási is van - sokoldalú gyógynövény. Íme:
Étvágyjavító, szélhajtó, görcsoldó, tejszaporító hatású. Egyik legjobb erjedés- és puffadásgátló gyógynövényünk. Gyakran adják együtt hashajtó drogokkal, hogy kivédje vagy enyhítse a hashajtó által okozott görcsöket.
Felhasználható még késő, rendszertelen menstruáció kezelésére is. Aktiválja a női hormonokat, és ezzel enyhítheti a klimax tüneteit. Jobb hatást érhetünk el, ha az édesköményt cickafarkkal és komlóval kombináljuk. A késő menstruációnál 10 nappal annak ideje előtt kezdjük inni az édeskömény teáját, és utána rendszeresen, minden nap fogyasszuk azt. (wikipédia)
A gyógyászatban köhögés elleni, görcsoldó és étvágyjavító hatását érvényesítik. Különösen a gyermekgyógyászatban ismert görcsoldó teaként. Sok helyen az illata miatt vadánizsnak is nevezik. Egyes gyógyító könyvekben szemerősítő hatásáról is írnak. (Terebess)
Köszönet az édesköménykének. :)
Hozzávalók 4 főre:
személyenként 3 közepes burgonya,
2 dl tejszín,
3 dl tej,
5 dkg vaj,
1 evőkanálnyi vöröshagyma,
só,
pici őrölt bors,
1 csapott teáskanál mozsárban tört édesköménymag,
15 dkg sajt (trappista, parmezána, stb.),
ízlés szerint petrezselyem - de elhagyható.
A burgonyákat meghámoztam, mostam, majd nagyon vékony karikákra vágtam egy nagy tálba. Egy sütőformát vastagon kivajaztam, a maradék vajat a burgonyára kevertem a sóval, édesköménnyel, borssal, nagyon apró kockákra vágott vöröshagymával együtt. Én tettem bele egy kis petrezselymet is.
Sorban-körben elrendeztem a sütőformában, majd a tejszínt és tejet is ráöntöttem. Előmelegített sütőbe tettem nagy lángra, alufóliával a tetején. Fél óra elteltével a fóliát levettem és hagytam még sülni. Mikor már készen volt, megszórtam a tetejét reszelt sajttal és visszatoltam még tíz percre a sütőbe. A közepe nagyon finom szaftos-puha, a teteje pedig piros és nagyon ropogós. Fenséges önálló fogásként is valamilyen finom salátával vagy savanyúsággal, de például natúr halfilé köreteként is el tudom képzelni.
bejegyzés
