A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.
Jő a halál, nem is egy: amely elragad, az csak utolsó.
(Epikurosz)
Kínai univerzizmus
Az ősök kultusza ősidők óta a kínai vallás legfontosabb eleme. Az elődök iránt tanúsított kegyelet mindenkor a kínai nép legmarkánsabb jellemvonásainak egyike volt; az a hit, hogy haláluk után tiszteletadással tartoznak nekik, bizonyos értelemben úgy tekinthető, mint e gyermeki tiszteletnek a földi lét utáni kiterjesztése. Az a szokás, hogy a halottaknak áldozati ajándékokkal kedveskednek, természetesen feltételezi azt az elképzelést, hogy az elhaltak, miután földi testüket elhagyták, továbbra is léteznek az emberihez hasonló, habár annál finomabb formában.
Általában azt hitték, hogy házuk vagy sírjuk közelében tartózkodnak, és családjuk sorsában továbbra is részt vesznek, sőt, azt bizonyos mértékig mint védőszellemek képesek befolyásolni is. Az a hit, hogy cselekedeteik jutalmául vagy büntetéseként az elhunytak a mennybe vagy a pokolba kerülnek, kezdetben ismeretlen volt a kínaiaknál, úgy látszik, nem tudtak sem arról, hogy a halottaknak van állandó tartózkodási helye, sem arról, hogy van túlvilági ítélet. Csak a halott uralkodók vagy más előkelő személyiségek szelleméről képzelték, hogy felemelkedik az istenekhez, és segít nekik a világ irányításában.
Az őstisztelet közvetlenül a halál beállta után kezdődött, azzal a szertartással, amellyel az elhunytat igyekeztek visszaszólítani. A később megtartott halotti ünnepségen az elhunytat a régebbi időkben unokája képviselte; ez ún. "si"-nek (tetem; Rückert "halottfi"-nak fordítja) öltözött, felvéve az elköltözött díszköntösét, ő állt a hátramaradottak foglalatosságának középpontjában, különösen a halott tiszteletére rendezett ünnepi lakomán.
Később a halott élő képviselőjének helyét emléktábla foglalta el. Ilyen táblákat minden kínai házban őriztek, és áldozati ajándékokkal tisztelték meg őket. Az az elképzelés, amely szerint az ősök a családhoz tartoznak még akkor is, ha már eltűntek szemük elől, abban jutott kifejezésre, hogy a fontos családi eseményeket, pl. a házasságkötést stb. bejelentették nekik.
Az ősök kultuszával kapcsolatos valamennyi kötelesség gondos teljesítésével, elsősorban a nekik adott ajándékokkal, a holtak szellemének olyan erőket vélnek juttatni, amelyek révén azok a hátramaradottakat áldásukban részesíthetik. Az ősök kultusza többnyire csak az utolsó generációk közvetlen elődeire terjedt ki. Bizonyos számú nemzedék kihalása után a legrégebbi emléktáblákat eltávolították, hogy az újonnan jövőknek helyet csináljanak. Csak a legrégibb ősatya és a későbbi időszakokban különleges érdemeket szerzett ősök részesültek állandó tiszteletben.
Az őstiszteletet a későbbi filozófia a következőképpen magyarázta: az ember az ég és a föld együttműködésének következményeként jön létre, az égtől kapja szellemét, azaz a finom jang-fluidumot, a földtől a testet, a durva jin-fluidumot. Úgy képzelték, hogy az, amit mi léleknek nevezünk, nem kizárólag szellemi, hanem anyagtalan égi (sen) és anyagi, démoni, földhöz kötődő (kui) részből áll. A halál bekövetkeztekor a két összetevő különválik, és visszatér forrásához.
Amiképpen a test sem tűnik el azonnal, hanem fokozatosan feloszlási folyamat megy végbe benne, ugyanúgy a szellem is túléli egy ideig a halált, esetleg több évvel, míg azután végül ő is megszűnik. A lélek eszerint egyéni, individuális létezőként még hosszabb ideig fennmaradhat a testtől való elválása után, ez különösen akkor történik meg, ha rendkívüli szellemi ereje tartós létet biztosít neki.
Ez a nézet mégsem vált általánossá. Sok filozófus szkeptikusan szemben állott a halhatatlanság kérdésével, vagy teljességgel tagadta annak lehetőségét. Ez azonban nem gátolta őket abban, hogy ne tekintették volna kötelezőnek az előírt rítusok hűséges végrehajtását. Az áldozat bemutatásához számos konfuciánus számára elegendő volt az az "als-ob" elképzelés [annak feltételezése, "mintha" valami valóban létezne], hogy az elköltözöttek arra valók, hogy a kegyelet stb. szükséges érzését ébren tartsák. Mások viszont elismerték a halál utáni továbbélést, és logikailag igyekeztek bebizonyítani, mint pl. Mo Ti és iskolája. A taoisták, részben a buddhizmus hatására, konkrét túlvilág elképzelést alakítottak ki.
Iszlám
Az Iszlámban a halál egy igen fontos állomás a véges, mulandó és a végtelen, örök élet között. Hiszen ezzel zárul le az evilági élet – akkor már nincs lehetőség jót cselekedni, megbánni a bűnöket –, és ezzel kezdődik a valódi, az örök, a túlvilági élet:
„Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az [örök] élet! Bárcsak tudnák!” (Korán, 29: 64).
A halál nem az ember teljes megsemmisülését jelenti, hanem az összes teremtmény számára egy elrendelt állomás: „Minden lélek megízleli a halált. Illendő fizetségeteket azonban majd a Feltámadás Napján kapjátok meg. Akit távol tartanak a [Pokol] tűzétől és a Paradicsomba vezetnek be, az diadalt aratott.” (Korán, 3:185). Olyan állomás az, ami véget vet az evilági életnek, és attól megszabadulva átvált egy olyan szintre, amely különbözik az evilági élettől minden szempontból.
A halál nagyon hasonlít az alváshoz, sőt az alvást a kis halálnak nevezik, hiszen alváskor Allah magához szólítja a lelkeket, ezután visszatartja azt, akinek eldöntötte a halálát és elbocsátja a másikat egy megszabott határideig. „Allah szólítja magához a lelkeket, amikor meghalnak és amelyik még nem halt meg, azt álmában [szólítja magához]. Visszatartja azt, akinek eldöntötte a halálát és elbocsátja a másikat egy megszabott határideig.” (Korán, 39: 42).
Tehát a halál egy valós dolog, amitől egyik élőlény sem menekülhet meg. „Mindenki mulandó, aki a (földön) van, ám Urad magasztos és méltóságteljes Orcája örök.” (Korán, 55: 26-27). „Minden dolog pusztulásra van ítélve, kivéve az Ő orcáját. Őt illeti meg a döntés. És hozzá lesz majd visszatérésetek.” (Korán, 28: 88). A halálnak egy meghatározott ideje van. Allah azt mondja a Koránban: „Minden közösségnek [megszabott] határideje van. Ha eljön a határidő, nem késleltethetik [azt] egy órával sem és nem is siettethetik.” (Korán, 7: 34). Itt a közösség alatt az emberek, a dzsinnek, az angyalok és az összes teremtmény értendő. Egyikük se hal meg addig, amíg le nem telik a határidejük, amit Allah elrendelt nekik. Az, hogy mikor következik be a halál, csak egyedül Allah tudja. „Allahnál van az Óra tudása. Ő bocsátja le a záporesőt. És ő tudja, mi van az anyaméhekben, [Rajta kívül] senki sem tudja, hogy mire tesz szert holnap és senki sem tudja, hogy melyik földön fog meghalni. Allah [mindent] tud és [mindenről] tudomása van.” (Korán, 31: 34)
Létezik élet a halál után?
Az a kérdés, hogy a halál után létezik-e élet, minden embert foglalkoztat. Ez a kérdés nem a tudomány hatáskörébe tartozik, mert a tudomány feladata az érzékelhető információk besorolása és elemzése.
„A halál utáni élet” időtlen idők óta ismeretes volt az ember számára, hiszen Isten minden prófétája arra szólította fel népét, hogy az Egyetlen Igaz Istent imádják, és hogy higgyenek a túlvilági életben. Minden próféta olyan nagy hangsúlyt fektetett a túlvilági életben való hitre, hogy az ebben való legenyhébb kételkedés is már Isten tagadását jelentette. Tehát a halál utáni életben való hit forrása az isteni kinyilatkoztatás.
Köztudott, hogy a prófétákkal az Isten létezése mellett, főleg a túlvilági élet kérdése miatt szállt szembe a népük, bár ezen ellenállások dacára a próféták sok őszinte követőre találtak.
Felvetődik a kérdés, hogy a próféták követőit vajon mi vezette arra, hogy elpártoljanak elődeik kialakult hitétől, hagyományaitól és szokásaitól, azt kockáztatva, hogy teljesen elidegenüljenek saját közösségüktől. A válasz igen egyszerű: eszük és szívük képességét használva, felismerték az igazságot, amit nem érzékelő tudatukon keresztül ismertek fel, hiszen a halál utáni élet érzékszervekkel való megtapasztalása nem lehetséges. A Korán, mint utolsó isteni kinyilatkoztatás, logikus érvekkel támasztotta alá a túlvilági élet létezését: „Példabeszédet mond nekünk és elfelejti, hogy ő a teremtmény. Azt mondja: Ki kelti életre a csontokat, miután már elporladtak? Mondd: „Az kelti életre, aki először alkotta, és akinek minden teremtésről tudomása van. Aki a zöld fáról tüzet támasztott nektek, úgyhogy tüzet gyújthattok abból. Vajon nem Ő az, Aki létrehozta a mennyeket és a földet, és képes hasonlót alkotni? Bizony képes! És Ő [mindenek] Teremtője és tudója.” (Korán, 36: 78-81).
Egy másik alkalommal a Korán kimondja, hogy azoknak, akik nem hisznek a túlvilági életben, nincs józan alapjuk a túlvilági élet tagadására, mert állításuk, csupán puszta feltevésekre alapszik: „Azt mondják: Semmi más nem létezik, csak az evilági életünk, meghalunk és élünk, és csupán az idő pusztít el minket. Nincs nekik tudomásuk erről, csupán vélekedésükkel hozakodnak elő. És amikor jeleink nyilvánvaló bizonyítékok gyanánt hirdettetnek nékik, nincs más érvük csak az, hogy azt mondják: Hozzátok vissza atyáinkat, ha igazat beszéltek.” (Korán, 45: 24-25).
Arra, hogy a Korán a túlvilági élet szükségességét hangoztatja, az emberek erkölcsi öntudata ad magyarázatot, mert ha nem lenne túlvilági élet, akkor erkölcstelenség uralkodna a földön, mert az embereknek nem kellene elszámolniuk Isten előtt a tetteikkel.
Az Ítélet Nap
Egyszer eljön a nap, amikor az egész világmindenség összeomlik, és Isten újra feltámasztja a halottakat, hogy az Ő színe elé álljanak. Ezen a napon Allah ítélkezni fog minden ember felett jó és rossz tetteik arányában. Természetesen Isten Igazságos, és a bűnösöket, akik nem hittek benne, megbünteti, azokat pedig, akik jót cselekedtek földi életük során és hittek Istenben, nagy jutalomban fogja részesíteni.
A Korán határozottan kijelenti, hogy az Igazságtétel Napjának el kell jönnie, és Allah fog határozni minden lélek sorsáról az angyalok által feljegyzett tetteik alapján: „A hitetlenek azt mondják: Az óra soha nem jön el. Mondd: De igen. Az Uramra mondom, aki tudja azt, ami rejtve van, bizony be fog következni. És nem kerülheti el az ő figyelmét egy porszemnyi súly sem az egekben, sem a földön. És nincsen ennél sem kisebb, sem nagyobb, ami ne lenne [följegyezve] egy nyilvánvaló könyvben. Megjutalmazza azokat, akik hisznek, és jótetteket cselekszenek. Megbocsátás és nagylelkű gondoskodás lesz az ő osztályrészük. Akik azonban szembeszállnak kinyilatkoztatásunkkal, hogy meghiúsítsák azt, azokat gyötrelmes büntetés várja.” (Korán, 34: 3-5).
A Feltámadás Napján az Igazságos és Kegyelmes Isten kegyelmével árasztja el azokat, akik az evilági életben Érte szenvedtek és abban a hitben éltek, hogy örökös boldogság vár majd rájuk.
Azok azonban, akik visszaéltek Isten nagylelkűségével, nem törődtek a túlvilági élettel, a legnyomorúságosabb helyzetbe fognak kerülni.
A Korán a következőket mondja: „Az, akinek szép ígéretet tettünk, ami beteljesedik neki, vajon hasonlatos ahhoz, akinek az evilági élet [rövid] élvezetét adtuk, aztán azonban az Utolsó Ítélet napján azok közé tartozik, akik előállíttatnak [a büntetésre].” (Korán, 28: 61).
A Korán azt is kijelenti, hogy a földi élet felkészülés a túlvilági és örök életre. Akik ezt megtagadják, azok szenvedélyeik és vágyaik rabjaivá válnak és kinevetik az erényes, istenfélő embereket. Az ilyen emberek ostobaságukra csak halálukkor jönnek rá, de akkor már hiába áhítoznak a már elszalasztott lehetőség után. Az ő nyomorúságos állapotukat, az Igazságtétel Napjának rémületét és az őszinte hívők örök boldogságát a Szent Korán a következőképpen említi: „Amikor eljön valamelyikükhöz a halál, azt mondja: Uram, küldj vissza engem, talán helyesen cselekszem a magam mögött hagyott életben! De nem! Ezek csak [hazug] szavak, és mögötte áll az akadály [a sírban való várakozás], míg fel nem támasztatnak őket. És amikor megfújják a harsonát, azon a napon nem lesz rokonsági kapcsolat köztük, és egymásról sem fognak kérdezősködni. Azok, akiknek mérlege súlyos, boldogulnak. Akiknek mérlege könnyű, elveszítik lelküket és örökké a Pokolban fognak lakozni.” (Korán, 23: 99-103).
A túlvilági életben való hit előnyei
A túlvilági életben való hit nemcsak sikert biztosít a túlvilágon, hanem békével és boldogsággal tölti be az evilági létet, a hívőket pedig felelősség-, és kötelességtudóvá teszi. Gondoljunk csak az arábiai emberekre! Mielőtt hittek volna a túlvilági életben hazárdírozás, alkoholizmus, törzsi viszályok, fosztogatás és gyilkosság jellemezte őket, de miután elfogadták az Egy Istenben és a túlvilági életben való hitet, ők váltak a világ legfegyelmezettebb népévé. Felhagytak bűnös tetteikkel, kellő időben segítettek egymásnak, és vitáikat az igazságosság és egyenlőség jegyében rendezték.
A túlvilági élet tagadásának nemcsak a túlvilágon, hanem az evilágon is megvannak a következményei, mert amikor pl. egy egész nemzet tagadja ezt a hitet, akkor abban a társadalomban a bűn és a korrupció könnyen féktelenné válik, és végül a társadalom összeomlik. A Korán több helyen említi Aád, Thamud és a Fáraó hitetlen népeinek szörnyű végét: „Thamud és Aád [törzsei] nem hittek az eljövendő igazságtételben. Ami Thamudot illeti, egy villámcsapás pusztította el, ami Aádot illeti, egy vad, hideg, viharos szélrohamtól pusztult el, amelynek [Allah] hét éjszakán és nyolc napon át szakadatlanul hatalmat adott fölöttük, úgy hogy láthattad volna, amint az emberek földre terülnek ott, mintha kidőlt pálmák csonkjai lennének. És látsz-e közülük bárkit is, aki megmaradt? És bűnt követett el Fáraó, és akik előtte voltak, és az elpusztított [városok], és nem engedelmeskedtek Uruk küldöttének. Ő pedig növekvő büntetéssel sújtotta őket.
És amikor a vizek kiáradtak medrükből, egy sietve haladó [bárkára] vittünk benneteket, hogy emlékeztetővé tegyük ezt nektek, és hogy [minden] vigyázó fül megőrizze!
És amikor megfúvatik a trombita egy fúvással, s a föld és a hegyek fölemeltetnek és szétmorzsolva morzsolódnak porrá, azon a napon beteljesedik a bekövetkező [Óra]. És kettéhasad az ég, s törékeny lesz azon a napon, s az angyalok az [ég] szélein lesznek, és fölöttük nyolcan hordozzák az Urad trónusát azon a napon. Elővezettettek és semmi sem marad rejtve tőletek azon a napon.
Aztán akinek jobb kezébe adatik a könyve, azt mondja: Vedd könyvemet és olvasd! Természetesen gondoltam, hogy számításom be fog következni. Kellemes életben lesz részed egy fennkölt kertben, melynek gyümölcsei mélyen lecsüngenek. Egyél és igyál egészséges étvággyal, ahogy hosszú idővel ezelőtt tetted.
De akinek bal kezébe adatik a könyve, azt mondja: Bárcsak ne adatott volna ide nekem az írásom, és ne ismertem volna számításaimat! Ó bárcsak a [halál] vég lett volna. Gazdagságom nem vált hasznomra, tekintélyemnek vége szakadt.” (Korán, 69: 4-29).
A túlvilági életbe vetett hit mellett szóló igazságok
1. Isten minden prófétája arra szólította fel a népét, hogy higgyen a túlvilági életben.
2. Ha egy társadalmat e hit alapján építenek fel, akkor az ideális, békés, és mindenféle morális bűntől mentes lesz.
3. A történelem eseményei azt bizonyítják, hogy ha ezt a hitet valamely embercsoport – a prófétáik figyelmeztetése ellenére – visszautasítja, akkor Isten még az evilágon megbünteti őket.
4. Az ember morális, esztétikai és racionális képessége elfogadja, és szükségszerűnek tartja a túlvilági élet létezését.
5. Isten Igazságos és Kegyelmes voltának nincs értelme a túlvilági élet létezése nélkül.
Buddhizmus
"Ravi: Mi lesz a testtel, ha a lélek elhagyta?
Gandol: Az, amit te léleknek hívsz, önként soha nem hagyja el a testet. Mindig a tönkrement test ereszti el a lelket. Ha véget akarsz vetni az életednek, a testedet kell tönkretenned. Semmit sem tudsz kezdeni a lelkeddel.
Ravi: Mi az valójában, amit én léleknek nevezek?
Gandol: Három vágy vágya a megvalósulásra. Az érzés vágya az érzésre, a gon-dolat vágya a gondolkodásra, a cselekvés vágya a cselekvésre.
Ravi: Mi kell a megvalósuláshoz?
Gandol: Test. Mert a szellemi sík a lehetőségek világa. A fizikai sík a megvaló-sulás világa.
Ravi: Ezek szerint az ember?...
Gandol: Három vágy összefonódása és testre találása.
Ravi: S ha a test elpusztul?
Gandol: Beleolvad a testek világába. S a három vágy szétválik és beleolvad az érzés, a szellem és az erő világába.
Ravi: Ezek szerint négy halál vár ránk? A test halála után még három?
Gandol: Négy halál.
Én: Mi hát az "Én"?
Gandol: Taraj a hullámon.
Én: Halálra születik az ember?
Gandol: És születésre hal."
(Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata)
Amikor az öt nagy világvallás közül a buddhizmusról beszélünk, talán a legkönnyebb a dolgunk, hiszen nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy felkapjuk a fejünket a Tibeti Halottaskönyv hallatán. Mondhatnánk közkincs, az egyetemes kultúra része. Számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.
Nem kell messzire mennünk, mikor a buddhista túlvilági kalauz alapján beszélünk e vallás, halálhoz kapcsolódó viszonyáról. A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint a haldoklás és a halál utáni állapot állandóan választási lehetőséget kínál számunkra: vagy belemerevedünk kötődéseinkbe és félelmeinkbe, vagy felismerjük valódi természetünk szabadságát és eszerint cselekszünk. A könyv főképp arra tanít meg bennünket, hogy ez a lehetőség életünk minden percében nyitva áll előttünk. A leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza. A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik.
Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, hogy megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét, és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez. A könyv tulajdonképpen útmutató a halál felé vezető úton. A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről. A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.
A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Vagyis az élet nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Az úgynevezett bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják, ezért hat bardó létezik, amelyek a tudati működés hatféle alaptípusát írják le.
A halál előtt három bardót különböztetnek meg. A szkjena bardó azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte tudatosnak. Ez az a tudatállapot, amelyben felkelünk az ágyból, és tesszük a napi dolgainkat. A milam bardó azt a létmódot jelöli, amelybe álmodáskor kerülünk. Az ilyenkor életbe lépő tudatműködés véletlenszerűen választja ki a raktárból az ott elrakott emlékeket. A tibetiek elképzelése szerint a manasz lemásolja földi testünket, és egy álomtestet szül. Ilyenkor az ember képessé válik tudatosan álmodni, így álmában felszínre hozhatja a tudata mélyén rejtőző titkokat, egyetemes igazságokat. Következő a csamtan, ami a meditációban elért tudatállapot-változásokat takarja, a meditációs gyakorlatok végső célja a tudat tiszta természetének megismerése, amely a hat bardó egybeolvadását jelenti. Azaz az élet és a halál egybeolvadását. Eddig beszéltünk a halál előtti állapotról, mostantól a halál utáni állapothoz jutunk el, itt is további három bardóról van szó.
A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A haldoklás bardója maga a csikai bardó, és ez a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Az ötödik állomás, a csönyid bardó első hét napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végképp „elhagyja” ezt a világot. Végül elérkezünk hatodik, az utolsó bardóhoz: Az újjászületések bardójához. Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.
"A meghalás-történés tudatossága, vagy öntudatlansága főként az ember szellemi felkészültségétől, színvonalától és az önátadás mértékétől függ. Az életbe-kapaszkodás pánikja szükségképpen erőszakossá teszi a halált, megnöveli a meghalás sokkját, s ezáltal az öntudat vesztés lehetőségét. Ezért rosszat tesz a távozónak, aki őt visszahívja, vissza akarja tartani: a siránkozó, aki földi élményeit idézi vissza: „ Ez volt a kedves ételed, karosszéked... ” stb. 'Papírforma' szerint az alábbi fázisok következnek be: - A rezzenéstelen szemlélet . A leélt élet - rövid időre kikerül az idő-folyamatból - és teljes egészében, minden rejtett történésével együtt, terül a távozó elé. Ez a kontempláció érzelemtelen, gondolattalan, objektív tudomásul vétel. Időtartama 2-4 földi nap. A ravatalozás időtartama és értelme. - Káma-loka , a "vágyak helye". A leélt élet visszafelé pereg, de gyorsabb ütemben. Ez a periódus annyi ideig tart, amennyit az ember aludt élete során. Tehát durván egy földi nap alatt három napot él át, egyre hátrálva az időben a kezdetek felé. Egyre fiatalodva. A káma-loka első szakasza szenvedésteli. Ez a megszokott testi vágyak kielégíthetetlensége miatt van. A távozó vágyik még érintésre, az evés-ivás, lélegzés élményére, de nincs már teste, amivel mindehhez hozzájuthatna. Éhezés, szomjazás, fulladás félelme kínozhatják ebben a keleti "tisztítótűzben", amíg e földi-testi igények ki nem égnek belőle. Az aszkéták sorsa e vonatkozásban érthetően könnyebb. Az aszkézis tehát a halálra való előkészületnek is tekinthető. Ám semmiképpen sem az, a vágyakat elnyomó-elfojtó, önmagán erőszakot tevő formája. Magát a testi vágyat kell szellemivé alakítani, szublimálni. Amíg jelen van az életünkben, ki kell élni őket. Mert az elfojtott vágy sokszoros erővel lobban fel a halál után és még gyötrelmesebbé teszi a káma-lokát. A káma-loka e mellett az emberi személyes kapcsolatok újraélésének a színhelye . Tehát a nagy lelki örömök és kínok világa, attól függően, hogy megoldott, vagy el-rontott, tovább rontott karmikus kapcsolatokat él-e újra át. Ám a kialakult helyzet mozdulatlan és változtathatatlan, kvázi úgy dermedt meg, amilyen a halál pillanatában volt. A köztes létben csak szemlélet van. A változáshoz újra meg kell születni és az életben találkozni. Míg a káma-loka élményvilága pereg, megtörténik az életerők szétoszlása az életerők világába . Ez a folyamat kb. a halált követő egy esztendeig tart. Egyes iskolák ezt nevezik az " éteri halálnak ". A káma-loka jóval hosszabb periódusának a végén a vágyak, ösztönök, érzelmek, indulatok is szétoszlanak a vágyak világában. Ha minden rendben megy, ezt a folyamatot " asztrális halálnak " is nevezik. Ha minden rendben megy? Igen. Mert az asztrális halál küszöbén megjelenik a " hófehér kékség " verziója. Mintha egy fehér-kékesen sugárzó nagy víz partjára érkezne a Földről eltávozott. Ez a sugárzás azt üzeni: " Oldódj belém! " S neki nyugodtan belé kellene oldódnia, át kellene engednie magát ennek a hívásnak, abban a biztos tudatban, hogy a túlparton megint rátalál önmagára, rátalál az Énjére. Sokan ezen a ponton akadnak el . A megsemmisülés pánikja, az Én-vesztés iszonyata eltávolítja őket a hófehér kékség közeléből. Ez a megtorpanás hosszú ideig eltarthat. Ők azok a tétova szürke árnyak, akik vissza-visszavágnak az elhagyott világba. Őket lehet megidézni spiritiszta szeánszokon, őket fogják be a médiumok, a halottlátók, halottidézők. A káma-loka befejeződésével az egykori embernek már csak a szelleme és az Énje vándorol tovább a köztes létben. A káma-loka pozitív élményei egyben azt is jelentették, hogy kapcsolatba tudott kerülni ennek a szférának az erőivel, felvette belőlük magába mindazt, amire szüksége lesz újratestesülésekor, az elkövetkező életében. A kínzó élmények viszont szeparálták, társtalan magányra ítélték, s ebben a periódusban képtelen volt arra, hogy a körülötte lévő erőkkel feltöltse magát. Az új életben ez, mint hiány fog jelentkezni, tehetetlenség, kudarc, betegség okozójává válhat. A káma-loka végén az emberi kapcsolatok érzelmi és morális elintézetlenségei már tisztán összegyűltek. Várni fognak a tovább haladóra, amíg újra a Föld felé fordulva visszatér, s belőlük is építeni kezdi eljövendő életének karmáját."(Popper Péter: Az Istennel való sakkozás kockázata)
Hinduizmus
India autentikus ősi vallását hinduizmusnak vagy brahmanizmusnak nevezzük. A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció, a világon több, mint 900 millió ember világnézetét képezi. Lényege nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem a rendkívül differenciáltan rétegződött indiai társadalmi rendszer sajátos képződménye – írja a szakirodalom
A halál a hinduizmusban alapvetően a lélekvándorlásban fogalmazódik meg, vagyis a tan szerint a lélek örökkévaló, a test átmeneti. A lélek útja elsősorban a létformák megismerése, az öntudat tökéletesítése a Dharmának, vagyis a törvénynek megfelelő tettek által. A lélek útja tehát a dharmától vezényelt újjászületések az útját jelenti. Az élő útjának tökéletesedését a Szanátana Dharma biztosítja, a világegyetem vezérlőfonala, vagyis az „Örök Törvény” egyre tisztább megismerése. Az öröktől fogva létező lélek, hindu nevén az atma, szüntelenül járja körforgását. Ezt nevezik szanszárának. A különböző létformák milliárdjai közötti lét, újjászületéseinek anyagi minősége pedig előző tetteinek jutalma vagy éppen büntetése. A lélek a vallás szerint soha nem szűnik meg és nem is keletkezik. Örökkévaló, vagyis a nagy világkorszakok végén az anyagi semmi állapotában is megmarad, és az új anyagi világ létrejöttekor testesül meg. Ennek az állandó körforgásnak a célja a mindenség teljességének megismerése, hogy átélhessük a létezés minden aspektusát.
Vannak azonban különböző elméletek, nevezzük őket különböző felfogásoknak, vagy éppen iskoláknak. A hindu filozófusok és hittudósok gondolatvilága eltérő abból a szempontból, hogy ateista, teista, vagy éppen panenteista iskolát képviselnek. Vagyis eltérő választ adnak arra a kérdésre, hogy a szanszárából, vagyis az örök körforgás ciklusából milyen módon lehetséges a szabadulás, ha egyáltalán van ilyen. Abban is különböznek a vélemények, hogy létezhet-e vajon a teljes megismerés. Ha pedig igen a válasz, akkor ennek elérésekor mi történik a lélekkel. A Dharma, vagyis az ősi törvény tisztelete, betartása és megőrzése szükséges, de nem elégséges feltétele a szanszárából, az örök körforgásból való megszabadulásnak. A lelki, szellemi és testi lemondások, a jóga által, a vallásos hit és áldozatok, hindu nevén a a bhakt), a jó cselekedetek és rítusok – vagyis a karma-jóga, vagy a megismerés útja s dnyána, mint lehetőség áll a hívő rendelkezésére, hogy végül egyesüljön a végső valósággal.
Kereszténység
- Hisszük, hogy az embert (a világot) Isten alkotta, mégpedig az Örökkévaló Isten örök életre. Ezért a létünk egy töredéke a földi élet, a nagyobb része a halálon túli élet.
- Minden embernek örök élete van, azonban vannak, akik igénylik és elfogadják Isten szeretetét, ezért e szeretetben lesz részük az örökkévalóságban is (üdvösség); mások nem igénylik sőt elutasítják Isten szeretetét, ezért saját magukat kizárják az örökkévaló szeretet részesedéséből (kárhozat).
- A bűneink, az elrontott dolgaink nem akadályai az üdvösségnek. Isten kész megbocsátani a bűneinket Jézus váltságáldozata által, így mint "bűntelenek" juthatunk Isten színe elé a mennyben.
- A földi életben dől el az ember örök sorsa, ezért van nagy jelentősége a rövid földi tartózkodásnak.
- A mennyei lét egy csodálatos létmód, amelyről azt írja a Biblia, hogy "amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek". Továbbá azt olvassuk a mennyei állapotról, hogy "ott nem lesz sírás, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, nem éhezünk, nem szomjazunk", csupán elképzelhetetlen szeretet, öröm, békesség, tisztaság lesz ott, s együtt lesznek az üdvözültek Istennel és a mennyei lényekkel örökké.
- A keresztyén ember ezért nem fél a haláltól, és ezért nem őrül bele a gyászba. Elbúcsúzni, elmenni nem könnyű, de él bennünk a találkozás bizonyossága.
Egyik énekünk így szól erről:
Elválni kedvesinktől
Fájdalmas és nehéz,
De szívem szent reménnyel
A jövendőbe néz.
Jézus, én bizodalmam,
Hiszem, hogy egy napon
Szerettimet a mennyben
Újra megláthatom.
- A keresztyén ember örökkévalóság-hite nem jelent életúntságot, a földi élet iránti érdektelenséget. Sőt, annál nagyobb felelősséget, hiszen a földi döntéseknek örökkévaló kihatásuk van! Amíg itt élünk, teljesítenünk kell földi küldetésünket a családunkban, a munkánkban, az emberi kapcsolatainkban. Ugyanakkor a lelki készenlét mindenkori békességében élhetjük meg minden napunkat: ha menni kell, megyünk haza.
Egy mondás így szól:
Úgy dolgozz, mintha mindig (itt) élnél,
úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál.
- A keresztyén ember hittudatában nem válik el élesen a földi és az örök lét. A kettő összetartozik, egy egységet képez.
A Bibliában így olvashatjuk:
"Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk."
Valaki így fogalmazott:
A halál nem más, mint hogy Isten az egyik kezéből áttesz a másikba.
- Az Ószövetségben szó van egy Énókh nevű férfiról, aki nagyon közel volt Istenhez. "Énókh az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mertmagához vette őt Isten."
Egy alkalommal a vallásórás gyerekeknek dolgozatot kellett írni erről az emberről, s az egyik gyermek ezt írta:
"Énókh nagyon szerette Istent, és Isten is Énókhot. Énókh Istennel járt. Sokat beszélgettek, sétáltak. Egyszer olyan messzire sétáltak, hogy Énókh már nem jött vissza."
Gyermekszáj, de igen kedves és bölcs... Ezt jelenti az igazi hívő élet: együtt járás Istennel, aztán az egyik meghitt séta hosszabb lesz a megszokottnál, s az ember észrevétlen átlépi az örökkévalóság küszöbét...
Jenei Zoltán ref. lelkész
Judaizmus
A régi, ókori zsidó vallás szerinti túlvilágképben a halandó ember egyértelműen szembenéz a halállal, nem mint tragédiaként tekintenek az elmúlásra, hanem mint az élettel járó szükséges jelenségre. Vagyis igen realista módon, úgy tűnik, a zsidó emberek megbékélnek a halállal.
Később látni fogjuk, hogy a vallás szerint maga a gyász is egyfajta mérsékelt és szélsőségektől mentes állapot, amely elutasítja a túlzott önsanyargatást, ahogyan a túl korai feledést is. Az ősi elmélet alapján a halál itt bár Istentől ered, a földi élet szankciójaként is felfogható, bizonyos bűnök miatt. Már az Ószövetségben is megjelenik a jelenség, főképp a halhatatlan lélek és a feltámadás megjelenítésével. A bűn büntetése is lehet akár maga a halál, vagyis feltétlenül halállal kell büntetni a bűnösöket. Ebben az esetben, aki bűnös, megfosztja magát mindentől, amit Istentől kapott – legfőképp az élettől – és a halál lesz a sorsa. Vagyis az élet az Isten törvényei szerinti lét jutalmazásaképp is felfogható. Önmaga az ember egyébként nem képes megmenteni magát a haláltól, ehhez Isten segítsége szükséges.
A zsidó vallás szerint azonban csak a test hal meg, a lélek nem, a lélek tulajdonképpen tovább él, halhatatlan. Érdekes azonban, hogy az Ószövetségből hiányzik a túlvilág képe, a különböző könyvekben, történetekben a sírig elkísérik az embert, utána azonban inkább az élőkkel foglalkoznak, mintha visszafordulnának a sírtól. A túlvilági életre csak nagyon kevés utalás van. A halálkép inkább megelőzés, ami által óva inti az embert, ne kövess el bűnöket, élj Isten akarata és törvényei szerint, mert ha másképp cselekszel, akár halál is lehet a büntetésed. Vagyis próbálkozás és intelem arra, hogy megóvja a közösséget a bűnös élettől, a nem Isten törvénye szerinti élettől. A jutalom pedig nem marad el, ez ugyanis a csoport jóléte és fennmaradása.
Az egyistenhitből következik, hogy Isten az aki büntet és aki jutalmaz, és saját maga az ember dönt arról, hogy miképp akar élni és ez milyen következményekkel jár. A Tórát is igazából csak az élet érdekli, házasság, szülés, család, nemzetek, ennek csúcsán pedig a nép. Vagyis maga az élet. A halál inkább pihenésként, csendes megnyugvásként, vagy éppen álomképzetként jelenik meg a szent könyvekben. A történelem során a hellenizmus után változik meg igazából a helyzet, itt már - vélhetően a keleti dualizmus hatására - a test és a lélek képzete különválik, itt már külön anyagi testről és anyagtalan lélekről szólnak az írások. Végül ebből alakul majd ki a halhatatlan lélek képe, ami némiképp ellentmond a korábbi tanításoknak, ugyanis itt már nem maga a földi élet kínálja a legfőbb jót.
A Tórában seolnak nevezik a halottak hazáját, ahová az emberek, mint valami sötét üregbe, alászállnak. A seol valamiféle szörny, amely kinyitja a száját és elnyeli az embert. Felvetődik azonban a test feltámadásának lehetősége is. A test feltámadása a történelmi folyamatok és felfogások közepette egyre elfogadottabbá vált széles körben a zsidóság között. A túlvilágon élő emberek léte csodálatos jelenségként élt a köztudatban. A feltámadás eleinte magára a zsidó népre vonatkozik, Isten kiválasztott népére, a száműzetésben élő, reményvesztett emberekre. A feltámadás valami olyan fogalom, mint remény a Messiás eljövetelére. Vagyis a feltámadás, a túlvilági élet, a halál utáni lét valamiféle reménység arra, hogy gyarapszik a nép és Isten ezt a megerősödött nemzetet kívánja útjára vinni. A zsidóság gyászrítusairól szólva elmondható, hogy ez maga a fájdalom megjelenítése, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert. Az V. századtól, vagyis a Talmud lezárásától kezdve napjainkig, a gyászszokásokat a háláhá, egy ősi vallási törvény szabályozza. Eszerint kell betartani a szabályokat, nem szabad sem többet, sem kevesebbet tenni, mint az előírás. Nem szabad beleesni eszerint a túlzott önsanyargatás hibájába sem, ahogyan a túl korai feledésre is ügyelni kell. Vagyis mindez az útmutatás a zsidó ember számára, egyfajta mértékadó tanítás, a halál megfelelő tiszteletére és a gyász feldolgozására. A gyász egyébként a zsidóknál egy évig tart, a megemlékezés azonban halálukig kötelező.
(Forrás: gyaszportal.hu)
Hozzávalók 4 főre:
