Bablevest főztem ma, s ahogy kevergettem a rántást, és szállt fel az isteni mogyorós-karamellás illata a barnára pirított lisztnek, az a gondolat jutott eszembe, hogy elfelejtettük a rántást. Kiment a divatból, ma már maximum csak habarunk, vagy még azt se, hanem étkezési keményítővel sűrítünk, vagy éppen magával az adott zöldséggel, amiből a főzelék készül. (Én nem. Nem állok be a rántástól sikítva menekülők táborába soha.)
Nincsen ez így jól. Azért nincs, mert a pirított lisztnek van egy csodálatos telt íze és illata, amit nem lehet mással helyettesíteni. Például bab- és lencselevest csakis sötét szemleszín rántással lehet igazán finomra főzni, ahogy a rántott levest is. Sokan ezért nem szeretik, mert nem tudják jól főzni. Mert ahhoz is igazán meg kell pirítani a lisztet, hogy kiszabaduljanak az aromák és illatok. És ha jól csináljuk, az egyszerű rántott leves maga a csoda tud lenni.
A rántás elleni ellenszenv is csak egy hisztéria, amit nem is értek. A zsemlében, kenyérben helyénvaló a liszt, de ha levesbe vagy főzelékbe egy kevés belekerül, akkor már az ördögtől való?
kép: net |
A rántást egyébként a franciáktól vettük át, náluk roux-nak nevezik, és a korábbi, szikkadt kenyérrel történő sűrítést váltotta fel. A rántás előtt a legegyszerűbb leves ez volt: szikkadt vagy száraz kenyér vízzel felöntve, sózva. Ebből született például a spanyol gazpacho is. Olaszországban is máig főznek sokféle olyan levest, ami úgy végződik a tálalásnál, hogy a tányér aljára egy szelet szikkadt kenyeret tesznek, s arra merik rá a forró levest. Én imádom ezeket a leveseket is, mert egyrészt finomak, másrészt a kenyér minden morzsája felhasználásra kerül, s nem a kukában végzi. Ezt finomították a franciák és helyettesítették a rántással. Például az egyik nagyon híres étel, a gumbo - ami az amerikai dél (Louisiana) talán leghíresebb fogása - francia gyökerekkel bír, és az alapja a csokoládészínűre készített roux.
A magyar konyha egyik sajátossága éppen a rántás elterjedt használata volt, a szakácskönyvek mindig megadták hogy világos, zsemleszín vagy sötét rántást készítsünk az ételhez. Ma már szerintem egyáltalán rántást is kevesen tudnak készíteni. Pontosan így kell csinálni:
A rántásnál alapszabály, hogy forró rántást hideg vízzel, kihűlt rántást forró folyadékkal engedünk fel. A rántást végig kevergetni kell, és mielőtt a folyadékot hozzáöntenénk, le kell húzni a tűzről. Aránya általában egy az egyhez, vagyis amennyi a zsiradék, annyi a liszt is.
Világos rántást besamel mártáshoz és zsenge zöldségfélékhez, valamint krémlevesekhez készítünk, zsemleszín rántást erőteljesebb zöldségekhez, például egy frankfurti leveshez, vagy például vadas mártáshoz, a sötét színű rántás babhoz, lencséhez, vagy barnamártáshoz illik.
Létezik diétás rántás is, ez úgy készül, hogy a liszt szárazon van megpirítva, s aztán felengedve és az ételhez adva.
Ennyit a rántás védelmében.
"Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút
táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk
szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi
humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta
lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy
életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel.
Ezen
az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni.
Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást
teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak
hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket
keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális
élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció
nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap
bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan,
vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok
kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük,
vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A
tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel,
és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű
feszültség nélkül való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy
szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az
anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel,
ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való,
vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a
legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró
kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató,
annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána,
csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a
főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást,
mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a
birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó
gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat
egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki sem rontotta el.
Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes
tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze
határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem
lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak
rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami
közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze a
leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az
élet kedvességéről mindent megtudott.
A bűncselekmények között
kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos
tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a
hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból
visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen
rettenetes, de úgy van, ahogy dosztojevszkij mondja: rugdaljatok,
püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az
ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az
embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret
már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél
mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt
hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan
olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van
Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a
normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink
és főtt rizsünk.
(Hamvas Béla: A rántottleves)