2009. október 27., kedd

Csirkesaláta a'la Halloween

.

Mindenszentek és a halottak napja a halottakra való emlékezés ünnepe. Mindenszentek azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A katolikus egyház tanítása szerint a 9. századtól kötelező ünnep az a nap, amikor az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. A katolikus és az ortodox keresztény egyházak ünnepe 2000 óta újra munkaszüneti nap hazánkban.


Halottak napja a kereszténység előtt - Halloween

November elsejének ünnepe, Mindenszentek napja az Egyesült Államokból indult, angolszász eredetű Halloween-ünnepre vezethető vissza (All Hallows magyarul mindenszentek). A nap előestéje (angolul "All Hallows Eve", rövidítve: Halloween) a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája. Halloween azonban az egyik legrégibb ünnep, melynek évszázados történetisége kevéssé ismert. Mai formája az évszázadok során több kultúra: a római Pomona-nap, a kelta Samhain fesztivál és a keresztény Mindenszentek napjaA mai Anglia, Franciaország és az Ibériai-félsziget kelta természetimádói számára a Napisten volt a munka és a pihenés jelképe, a gazdag termés biztosítója. A kelta újévet minden év november elsején nagy fesztivállal ünnepelték, amely a Nap uralmának végét, illetve a sötétség és a hideg uralmának kezdetét szimbolizálta. A kelták hite szerint ilyenkor Samhain, a napisten a halál és a sötétség fogságába került. A hiedelem szerint Samhain október 31-én összehívta a halottakat, akik különböző formában és alakban jelentek meg előtte (a rossz lelkek általában állatok, főleg macska képében öltöttek testet).
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat, és űzték el a hideget. November elsején az emberek állatbőrökből és állatfejekből készült ruhákba öltöztek, és a napisten, Samhain tiszteletére 3 napos Halloween fesztivált tartottak.

Az 1. században a rómaiak elfoglalták Angliát. Hagyományaik közül a november 1. körüli Pomona-nap, a gyümölcsök és kertek istennőjének ünnepe az évszázadok során keveredve a kelta Samhai-ünneppel, az őszünnep kialakulásához vezetett. A tűzünnepek az évben mindig párosan voltak jelen, így az őszünnep mellett a nyárünnep, azaz Szent Iván éjszakája jelezte az év másik komoly fordulópontját, mely hasonló kulturális metamorfózison ment át ebben az időben.

A keresztény hagyomány kialakulása

Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté, illetve akik nem kaptak külön napot a naptárban. A Mindenszentek napja a Halottak napjának vigíliája, azaz ünnepi előestéje.
A hajdani rómaiak őseiket és hőseiket istenként és félistenként tisztelték, szobrot emeltek, szentélyt állítottak számukra. Marcus Agrippa i.e. 27-ben építtette Pantheonnak nevezett hatalmas templomát, ahol a papok az összes isten tiszteletére áldoztak. A Pantheont aztán Rómában 610 (egyes források szerint 609) május 13-án keresztény templommá alakították, s IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte. Innen ered a Mindenszentek napja.
Nemcsak vértanúkat, hanem valóban minden szentet november 1-jén először Angliában és Írországban kezdtek el ünnepelni a 700-as években. November első napja a megemlékezés napjaként a 8. században, 741-ben, III. Gergely pápa (731-745) idején jelent meg először, aki a kategóriát tovább bővítve a Szent Péter Bazilika egyik mellékkápolnáját nemcsak minden vértanúnak, hanem "minden tökéletes igaznak" a tiszteletére szentelte.

Mindenszentek egyetemes ünneppé 844-ben, IV. Gergely pápasága alatt vált. Az ünnepet még a 8. században május 13-ról november 1-jére tették át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék, ezzel ötvözve a régi hagyományt az újjal. 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan is elismerte az új ünnepet, és attól kezdve a Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. A katolikus egyház az ünnepet tehát november 1-jén, az ortodoxia pedig egy héttel később tartja.
A Mindenszentek napja után következő napot, Halottak napját 998 óta tartják november 2-án. Ez az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal "jóban lenni", az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy "szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat". A november 2-i halottak napja konkrétan Sz. Odiló clunyi apáttól (962-1048,) ered. Ő ezt az emléknapot a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban bevezette. Ez a rendelete (998) mindmáig fennmaradt. Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, egyre inkább elterjedt, és a 14. századtól Róma is átvette.

Népszokások

Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezik. Ezen a napon szokás a sírok megtisztítása, feldíszítése és a gyertyagyújtás. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak: a gyertyák fényénél a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszatalálhatnak a sírba, nem kísértenek, és nem nyugtalanítják az élőket.

Sokfelé szokás volt, hogy a halottak számára megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra (a bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták). Szeged környékén "mindönszentek kalácsa", "kóduskalács" néven üres kalácsot ajándékoztak a szegényeknek. Székely népszokás szerint egész kemencére való cipót sütöttek, amelynek Isten lepénye vagy halottak lepénye volt a neve. Ezt kiosztották a templom előtt gyülekező szegények között.

Zentán Mindenszentek napján a család minden tagja meggyújt egy gyertyát, azt tartották, hogy akié a legelőször leég, az hal meg leghamarabb. Az égő gyertyát nem szabad más sírra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére.

Többfelé úgy tartották, hogy Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A hagyományos paraszti közösségek egy részében "a halottak hetén" munkatilalom van: nem szabad földet művelni, mosni, meszelni, káposztát elsózni, hogy "ne zavarják a holtakat", s "mert a besózott káposzta meglágyul", és mert mindez bajt hozhat a ház népére. Ehelyett őröltek, kukoricát morzsoltak.






Tegnap sok szaladgálnivalónk volt, ezért vettünk egy egész grillcsirkét abban a reményben, hogy még hazaérés előtt nem halunk éhen...
Jobb helyeken a mellét eszik meg először - nálunk viszont minden elfogyott, kivéve az említett darabot. Nem igazán szeretjük, mert nagyon száraz így önmagában.
Mivel az egész mellehusi megmaradt, ma készítettem belőle egy csirkesalátát.
Ó, és a piacon ez a helyes kis tök kacsingatott rám csábítóan. Hát, sosem voltam ellenálló fajta.
És sosem faragtam még töklámpást, hát muszáj volt kipróbálnom. Szerintem tök jópofa lett belőle. :)




A salátába az került, amit itthon találtam.

Hozzávalók 2-3 főre:

1 egész sült csirkemell,
1 púpos evőkanálravaló kapribogyó,
3/4 alma,
hirtelen átsütött sütőtökkockák
(kb. a csirkemell mennyiségével azonosan),
zellerlevelek,
főtt gesztenyedarabok,
1/2 fej fehér salátahagyma,
2 tojássárgájából tartármártás.




A gesztenyét megfőztem, megtisztítottam, kisebb darabokra törtem. Elkészítettem a 2 tojássárgájából a tartármártást. A sütőtököt kisebb kockákra vágtam és kevés olívaolajon, erős lángon átsütöttem hogy kicsit be is puhuljon. A hagymát negyedkarikákra vágtam, az almát kisebb darabokra. A csirkemellet is kockázta. Minden hozzávalót tálba tettem és nyakonburítottam a tartármártással. Jól átkevertem, majd hagytam egy órát összeérni.
Azalatt éppen megsültek a sütőben a krumplik héjukban. Kitünően illett a hideg salátához a forró krumpli.

2009. október 26., hétfő

Brassói aprópecsenye


Az élet a komikum hatalmas forrása, csak tudni kell észrevenni. És még egy, - nem szabad félni attól, hogy önmagunkat kinevessük.

(Jacques Tati)









"Ahány ház, annyi szokás" étel. :)


Hozzávalók 2 főre:
40 dkg sertéslapocka,
1 nagy fej vöröshagyma,
3 gerezd fokhagyma,
1 púposkás evőkanál mustár,
2-3 evőkanál olíva vagy repceolaj (zsírral is jó, 1 evőkanállal kell csak)
só,
frissen őrölt bors (úgy meglehetősen),
1 csapott evőkanálnyi majoránna,
1 teáskanál "erős pista"
és 1 mokkáskanálka pirospaprika.

A húst csíkokra vágom, mustárral átkeverem, alaposan megborsozom. Az apróra kockázott vöröshagymát kevés sóval üvegesre dinsztelem az olajban, majd hozzáadom a csíkokra vágott húst is. Erős lángon jól átsütöm, míg a hús kifehéredik teljesen, majd hozzáadom a zúzott fokhagymát is, és azzal együtt mégegyszer átsütöm-keverem a húst. Aztán kevés vízzel felöntöm és fűszerezem pirospaprikával, sóval, majoránnával, erőspistával. Addig sütöm nagy lángon, míg elfő a leve, és jól besűrűsödik a szaftja. Aztán megint felöntöm kevés vízzel, de ekkor már kis lángra teszem és fedő alatt puhára párolom a húst. Többször öntök alá kevés vizet, pótolandó az elpárolgott mennyiséget. Körülbelül másfél óra kell a teljes puhulásig.
Közben a krumplit alaposan megmosom héjastól, aztán feldarabolom és fölteszem főni sóval. Mikor puha, leszűröm. Mikor már majdnem kész a pecsenye, forró sütőbe teszem szilikonos sütőpapírral bélelt tepsiben, kevés olívaolajjal átkeverve. Addig sütöm, míg szép pirosra sülnek a krumplidarabok. Amikor kész, a szaftos pecsenyével összeforgatva tálalom.

Bármilyen savanyúság kitűnően illik hozzá.

2009. október 24., szombat

Villámebéd karfiolból

.

Villámebédet készítettem ma, cirka 20 perc alatt elkészült és nagyon finom volt.
Magamnak főztem csak, az adag így most egyszemélyes - szorozzátok be, ha nagyobb adagot készítenétek. 90 napos diétához is alkalmas.





Hozzávalók:
1 öklömnyi kis karfiol,
1 közepes fej vöröshagyma,
2 gerezd fokhagyma,
1 mokkáskanál mustár,
1 evőkanál olaj,
1 csipet ételízesítő,
késhegynyi őrölt koriander,
késhegynyi őrölt fahéj,
késhegynyi őrölt római kömény,
só,
frissen őrölt bors,
késhegynyi pirospaprika,
vagy aki szereti a csípőset annak cayenne bors.

A karfiolt, krumplit, hagymát, fokhagymát megtisztítottam. A krumplit kockákra vágtam, a karfiolt rózsáira szedtem, a vöröshagymát apróra kockáztam.
Kevés olajon a vöröshagymát és szeletekre vágott fokhagymát sóval üvegesre pároltam, aztán beletettem a karfiolrózsákat, a fűszereket és annyi vízzel amennyi ellepte főzni kezdtem. Közben tettem föl egy serpenyőben bő olajat a krumplinak. Mikor kellően forró volt, beletettem a kockákat, hagy süljenek.
Amikor kész lett a krumpli, a karfiol is megpuhult. A sok hagymától jó szaftos lett. Összeforgattam és hamm... meg is ettem iziben.

2009. október 22., csütörtök

Frankfurti leves

 

Hozzávalók 4 főre: 1 kis fej kelkáposzta (vagy egy közepesnek a fele, vagy egy nagynak a negyede), 2 nagyobb burgonya, 4 darab virsli, 1 közepes fej vöröshagyma, 2 nagy gerezd fokhagyma, só, 1 teáskanál ételízesítő vagy leveskockából alaplé, 1 mokkáskanál egész köménymag, 2 csapott teáskanál majoránna, frissen őrölt bors, 2 evőkanál liszt, 1+2 evőkanál olaj vagy zsír, és tejföl, ha valaki szereti. 

A kanál zsiradékon megdinszteltem kevés sóval a kockázott vörös- és fokhagymát. Ráadobtam a kockákra vágott krumplit, a szélesebb, rövid csíkokra vágott kelkáposztát, a fűszereket és felengedtem 2,5 liter vízzel. Adtam hozzá másfél leveskockát is. Hagytam főni, közben a lisztből és a két kanál zsiradékból sötétebb rántást készítettem, amit kevés hideg vízzel csomómentesre kevertem. Amikor készen volt a leves, hozzáadtam a darabolt virslit is, és a rántást is hőkiegyenlítéssel. Hagytam forrni még 3 percig, és készen is volt a leves. Aki tejfölösen szereti, hőkiegyenlítéssel a legvégén adjon a leveshez 2 dl tejfölt. Vagy lehet külön tálalni is, mikor tányérokba szedjük.

Bounty muffin

.

Útlevél, hova?

PONTOSAN tizenöt nappal huszadik születésnapom után, egy franciaországi város utcasarkán életem hirtelen megváltozott, amikor meghallottam a csikorgó kerekek hangját, majd egy autó ajtajának becsapódását. Két pisztolyos férfi kiugrott a rendőrautóból, bilincsbe vertek és elvittek. Az egész nem tartott tovább harminc másodpercnél. Soha többé nem tartoztam a rendes emberi lények sorába. A Gestapo, a vallatások, az arcomba irányított fénycsóva, éjszaka és nappal egybemosódva. Az SS pribékek döngő léptei a folyosón hajnalban – ma végeznek ki vagy holnap? Buchenwald fagyos udvarai, a sínek a zuhanyozó makulátlan csempealjzatában – vízfürdő lesz vagy gázfürdő, és aztán…, és aztán… egy ember halála nem fontos, de az Ember halála? Az ember gyermekének halála, összes álmával, reményeivel, a szépségbe, szeretetbe, az élet
mélységébe vetett hitével, mely élet olyan lesz, mint egy meghódítandó kincseskamra, egy felfedezendő földrész, egy felfedendő titok. És akkor…, és akkor SEMMI. A halál legalább valami. De a semmi?
Azon a november 15-én, a Homo sapiens eljövetelének harmincezredik évszázadában, ott találtam magam mezítelenül, elpusztítva. Inkább úgy éreztem, ez az idők kezdete, vagy a vége.
Halott az Ember? Éljen soká az Ember! Mi értelme van egy lüktető szívnek… tudománya, evangéliumai és könyvei nélkül – ország nélkül, törvény nélkül?
Minden halott, vagy még meg sem született. Csak egy lüktető szív létezik, mintha az Özönvíz előtt lennénk, vagy utána. Csak egy földi faj gyermeke áll egy hatalmas és üres tengerparton, egy sirályra veti tekintetét, amint szárnyra kap, mintha a világ kezdeténél lenne.
Tehát, mi értelme van egy szívnek tudomány, tudás nélkül, hisz minden tudás darabokra hullott, vagy még meg sem született?
Egy szív reményért dobog, jövőbe vetett hitért. Óriási, kihívásra váró kalandnak látja a világot – de mi felfedezendő marad, amikor minden régi cél halott, amikor az ember egész tudománya halott, amikor az összes isten halott, vagy még meg sem született?
Ez szörnyűséges. Ez gyönyörűséges.
Nincs több remény – csak az ismeretlen Remény.
Abban az Időben járunk, amikor az Ember születni készül.
Eleget játszottunk már elektronikus játékszereinkkel, penicilinnel és számítógép-programozott kromoszómákkal – mi van, ha eljött egy másik játék ideje? Mi van, ha eljött az idő egy másik
fölfedzésre egy tiszta szívdobbanásban? Egy ismeretlen ember ideje viseltes kabátja alatt?
Huszonkét évesen, elhagyván azt a poklot, ölembe ültettem az Életet – e csalfa boszorkányt –, és szenvedélyesen így szóltam hozzá: „Most csak te és én. El fogod árulni nekem titkodat, és csak
semmi halandzsa – a titkodnak semmi köze a könyvekhez vagy a tudományhoz vagy a gépezetekhez, nem nyugatról, keletről vagy bármily országból származik, hanem az igaz Föld Országából. Titkodat, ami ott lüktet meztelen szívemben.”
Felforgattam eget és földet. Megpróbáltam mindent. Ó, hogy akartam kényszeríteni ezt a lepusztított emberi húst, ezt a kiürített, elátkozott és gyönyörűséges Földet, hogy kiköpje titkát. Földrészeken rohantam végig, hallgattam Téba és Luxor gongjainak fátyolos hangját, koptattam Afganisztán vörös porba burkolódzó útjait, és Greco-buddhista koponyákat ástam ki, de még mindig hiányzott ajkaimról a mosoly. Megmásztam a Himalája bérceit, Rajputt kincsei után kutatva sólymok fészkeibe vájtam ujjaim; vadul szívtam az ópiumot, zörgettem e test minden ajtaján, de mégsem leltem a titokra; elmerültem Guyana párás dzsungelében, hallgattam éjszakánként a vörös majmok visítozását, mint valami ősi állatkórust a világ kezdetén. Keresztül-kasul bejártam Brazíliát és Afrikát, arany vagy csillámkő bányák után kutatva, találjak már bármit, de a Bánya belül még mindig nem adta titkát. Visszatértem, hogy körbeutazzam Indiát, felfedeztem a jógik titkát, meditáltam velük, elvesztettem önmagam velük a tudatosság kopár csúcsain, de a Föld, ez a Föld, még mindig nem tárta fel Csodáját. Útszéli koldusnak szegődtem, csontig elhasználtam e testet, templomok hűvös kövén imádkoztam, minden ajtón zörgettem, de az Ajtó, mely kiengesztelhette volna szívem, nem nyílt meg.
És újra mezítelen voltam. Nincs hát más remény, mint elektronikus készülékeket, bombákat és hamis vagy igaz bölcsességeket felhalmozni, melyek Mennybe repítenek, de hagyják e Földet két lábon megrohadni?
Ekkor harminc voltam.
Még mindig az emberiség színrelépése utáni harmincezredik évszázadot írtuk. Mi? Hát mindez, az összes évmillió csak arra kellett, hogy odajussak, hogy itt fangálok szürke fanell öltönyben, bőrönddel kezemben, és pecséttel az útlevelemben? Útlevél, de HOVA? Egy pecsét, de MINEK? Mi történt az Emberrel, mint nagyszerű kalanddal, mint felfedezésre váró titokkal, mint ismeretlen kincsesbányával?
Párizsban születtem. Születhettem volna Tokióban vagy New Yorkban – de mi van a világraszületéssel? Születni valami másra, mint egy nagyapa, egy dédapa, egy egyetemi diploma, és halott könyvek felhalmozva a családi könyvszekrényben, és ugyanaz az önmagát végnélkül ismétlő sivár kis történet angolul, franciául, kínaiul és az ember egyébb nyelvein, az Emberrel, aki meghal, és meghal újra anélkül, hogy valaha is rájönne, hogy szíve mitől dobog, és hogy egy sirály röptének látványa a homokos tengerpart fölött miért tölti meg hirtelen annyi élettel, mintha maga is tudna repülni?
Útlevelem szerint nem repülhetek, kivéve egy Boeing 747-ben.
De szívem mást mond.
S a Föld szíve elkezd mást mondani.
Harminc évesen egy napon találkoztam egy nővel, aki mást mondott. 80 éves volt akkor, de oly zsenge és vidám, mint egy kisleány. Így szólították: „Anya”. Ez Pondicherryben történt, a Bengáli öbölben. Anya a legcsodálatosabb kaland, amit valaha is megismertem.
Ő az utolsó ajtó, a legutolsó, ami akkor nyílik ki, amikor az összes többi rácsukódott már a Semmire. 19 évig vitt magával engem a járatlan utakon, melyek az Ember jövőjébe vezetnek, vagy talán igazi kezdetéhez. Szívem úgy ver, mintha ez lenne a valaha is létezett legelső alkalom. Anya a Föld titka. Nem, ő nem szent, vagy misztikus, vagy jógi; nem Keletről vagy Nyugatról származik. Nem is csodatévő vagy guru, vagy egy új vallás alapítója. Anya az Ember titkának felfedezője, az emberé, amikor felhagy kütyüivel és vallásaival, spiritualitásaival és materializmusaival, keleti és nyugati ideológiáival – amikor ő önmaga, egyszerűen egy dobbanó szív, és egy segélykiáltás a Föld Igazságáért, egy test segélykiáltása a test Igazságáért, mint ahogy a sirály kiált a szélnek és a nyílt térnek. Az ő titka, az ő felfedezése az, amit itt most megpróbálok elmondani neked. Mert Anya egy tündérmese a test sejtjein belül.
Mi egy emberi sejt?
Egy másik koncentrációs tábor… egy biológiai?
Vagy egy útlevél… hova?

(Satprem: A sejtek elméje)


Hozzávalók 24-26 darabhoz:
Egy nagy tálban a következő hozzávalókat robotgéppel jó habosra kikevertem: 2 bögre liszt, 1,5 bögre kókusztej, 15 dkg olvasztott vaj, 2 tojás, 1 nagy csipet só, 10 csapott evőkanál porcukor, 1 csapott evőkanál vaníliás cukor, 1 sütőpor, 2 evőkanál (fehér)rum, 25 dkg kókuszreszelék. Ezeket robotgéppel jó habosra kikevertem. (A tészta egész ragacsos volt, nem híg. Nagyon szépen feljött, nagyon könnyű, finom lett.)
Két tábla fehércsokit nagylyukú reszelőn lereszeltem és azt is a tésztához kevertem.
A papírkákat olvasztott vajjal kikentem. Háromnegyedes lángon 15-20 percig sütöttem a muffinokat. Harminc dekagramm tortabevonó csokit apróra tördeltem, kevés víz és egy teáskanálnyi olaj társaságában felolvasztottam. Nyílt tűzön, nem gőzön. A muffinok tetejét jó bőven megcsorgattam az olvadt csokival.
Nekem az az osztrák tortabevonóm van, nagyon jó, igazi csokoládé.
Egyébként a tésztába is keverhettem volna akár a fekete csokiból is darabokat.

2009. október 19., hétfő

Eddig feketeöves vásárló voltam - most indulok a zöld övért is...

.

Kerek erdő Krisztinájától kaptam meg az aktuális körkérdést: mennyire vagyok környezettudatos vásárló.

Bár nem kommenteltem senkinél - idő híján -, mindenki válaszát olvastam és szerintem sok újat nem tudok már a témához írni. Nagyjából hasonlókat gondolok és hasonlóképp járok én is el ezen a téren.


1. Írd össze, mire van szükséged!

Csak azt vedd meg, amire ténylegesen szükséged van, ne azt, amit el akarnak neked adni. A nagy bevásárlóközpontok és a reklámok profi módon csábítanak a felesleges pénzköltésre.

Ha legalább 6-8 féle dolgot kell vennem, mindig felírom cetlire. Ennek ellenére általában 3-szor annyi mindent viszek haza, mint ami a listán szerepel. Mert meglátom ezt... azt... amazt és olcsó... szép... vagy épp csak eszembe sem jutott felírni.

Ha Lidlibe vagy Aldiba megyünk, ugyanúgy igaz. (Tescoba, Intersparba egyáltalán nem járunk.) Vannak igazán jó áron lévő termékek amik spájzba valók, enni nem kérnek és mindig elhasználom őket - igy ezt nem érzem pazarlásnak vagy fölöslegesen kidobott pénznek. Ráadásul én képtelen vagyok úgy főzni nap mint nap, hogy csak azt veszem meg, ami az aznapi vagy másnapi főzéshez kell. Nonszensznek tartom.


2. Menj a piacra vagy helyi boltba!


Így vásárlásoddal a helyi kisvállalkozókat, a helyi gazdaságot támogatod, amitől a te jóléted is függ. A multinacionális üzletláncok profitja kikerül a helyi gazdasági körforgásból.

A zöldségféléket, gyümölcsöt, a tojást és a húsféléket a piacon veszem. Mindig. De hozzáteszem: kilépek a lépcsőház hátsó ajtaján és a piactéren már meg is botlottam egy sátorlábban.

Lisztet, tejfölt, stb... -t pedig a piacon lévő CBA boltban. Olcsó, jó minőség és hazai. Még a Smatchban szoktam vásárolni.


3. Vigyél magaddal táskát, szatyrot!


Ne fogadj el zacskót mindenhol. Egyrészt pénzt adsz érte feleslegesen, másrészt szemét lesz belőle, ami terheli a környezetet, sőt a szemétdíjat is te fizeted.

Mindig úgy megyek le vásárolni, hogy legalább 4-5 nylontáska, és két vászon bevásárlószatyor is van nálam. Apró dolgoknál a nylonzacsit vissza szoktam adni. Pl.: egy csokor petrezselymet, egy zellert, 2 citromot, stb. sosem teszek vagy tetetek nylonba. Az eladók mindig közlik, hogy vigyem csak el, van belőle. Én meg szoktam mondani hogy köszönöm de nem kérem, mert otthon is már hegyben áll a nájlonzacskó.


4. Menj gyalog vagy tömegközlekedéssel!


A mozgás egészséges és ingyen van. Ha tömegközlekedéssel utazol, tizenötször kevesebbet szennyezed a környezeted, mintha autóval közlekednél, és jóval olcsóbb is.

Hát ha a 20 lépést sportnak lehet nevezni, akkor én vagyok a csúcs. Ezt a hipermaratonit mindennap lefutom a piacig meg vissza. :))

Egyébként meg szerintem sem olcsóbb. Ráadásul kötött időben. És egy nagybevásárlást NEM lehet hazacipelni busszal, vagy gyalog ha az ember messze lakik. Ezt a hülyeséget, már bocsánat.


5. Vegyél helyi termékeket!


Keresd a lakóhelyed közelében készülő dolgokat, ezáltal a helyi gazdaság fenntartásához és fejlődéséhez járulsz hozzá és csökkented a szállítással járó környezetterhelést is. Minél távolabbról jön, annál többet szennyez.

Erre figyelek, lásd fentebb.


6. Válaszd az egyszerű, környezetbarát csomagolást!


Ne dőlj be a szép külsőnek. A drága csomagolást Te fizeted meg, holott neked csak a termékre van szükséged. Kettőt fizetsz egyet kapsz! Keresd a visszaváltható, újrahasznosított, egyszerű csomagolást.

Általában megnézem. Sokszor tényleg az dönt két termék között, hogy melyiken van rajta a zöld forgó nyilas embléma.


7. Kerüld a vegyszereket!


Kerüld a nem természetes alapanyagokból, gyárilag előállított, vegyszerezett, félkész élelmiszereket. A vegyszerek ártanak az egészségednek.

Sosem veszek félkész élelmiszert. Kivéve: paradicsom konzerv és sűrített paradicsom. Ja igen. Mustár és ketchup, de ez utóbbiból igencsak keveset fogyasztunk százon.


8. Vegyél idényzöldséget és -gyümölcsöt!


Az üvegházi, vegyszerezett, több ezer kilométert utaztatott, mesterségesen érlelt, agyoncsomagolt és tartósított áruk jelentős környezetterhelést okoznak és csak a szemnek szépek.

Sosem dőlök be. Télen viszont nem vagyok hajlandó kihagyni a citromot, narancsot, banánt.


9. Kerüld az egyszer használatos és felesleges dolgokat!


Az egyszer használatos termékek előállítása majd kidobása energiapazarlással és felesleges környezetterheléssel jár. Elektromos fogkefe, konzervnyitó és kenyérszeletelő? Ugyan már…

Már most hogy mindhárom elektromos változatban? Egyik sincs. Van viszont 20 éves mechanikus konzervnyitóm, remek. Viccet félretéve: utálom a sok felesleges konyhai elektromos kütyüt. Csak a legszükségesebbek vannak: kenyérpirító, kombinált robotgép: turmixxal, szeletelő-aprítókéssel és citruspréssel, kézi habverő és egy botmixer. És asszem ennyi. Vannak viszont remek éles késeim. :)


10. Olvasd el a címkéket!


Nézd meg: ki állítja elő a terméket, honnan jött, mit tartalmaz, mibe csomagolják, hová kerül? Ha nincs is tökéletes termék, válaszd a lehető legjobbat. Az vagy, amit eszel.

Szoktam, már ha hangyaalsólábszáregytizedénél kicsit nagyobb méretben nyomtatják.


Továbbadnám Olzkának. :)

2009. október 16., péntek

Füstölt tarjás sörkifli


Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

Idő: délután hét óra.

Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.

Személyek: személytelenek.

Történik: semmi.

Rakhmár oázis legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes oázis Afrikában.

Középpontja egy vályogfallal körülvett katonai tábor, amit a szaknyelv minden alap nélkül, pusztán szokásból "erőd"-nek nevez.

Az "erőd" ellenálló képességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel a kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett.

De ilyesmit mégis "erőd"-nek hívnak. És számmal is ellátják. Ez az erőd a 72-es számú volt a Szahara hasonló építményeinek sorában.

A körfal mögött egy "törzsépület" (nyerstéglából épült földszintes kis ház) és két legénységi barakk. A barakkban katonák, a katonákban fásult letargia az álmosító forróságtól és az egyhangúan múló napoktól.

Vagy ötven pálma veszi körül az erődöt, poros, tikkadt, félholt, hosszú fák, és tetejükben egy-két kedélybeteg majom ténfereg. Ezek szívesen elköltöznének dúsabb tájakra, de nem tudják, hogy kerültek ide.

A pálmák között nyolc-tíz duárnak nevezett sárputri, ismeretlen céllal, mert a bennszülött háztulajdonosok évekig nem mennek be az ajtón. Viszont az ajtó elől sem mozdulnak. Hová mennének a forró oázisban? Vagy mit csinálnának benn a kunyhóban? Igaz, végeredményben az sem világos, hogy mit keresnek ezek az arabok a kunyhó előtt, ahol üldögélnek, de hát egy oázis nem arra való, hogy minden mozzanatában megfeleljen valamiféle okszerűségnek.

A bennszülöttek tehát a kunyhó előtt esznek, isznak, alszanak és unatkoznak.

Mit is keresnének benn a duárban? Egy horpadt fazék, néhány törött holmi, egy rothadt gyékény és más efféle található ott, a döngölt földpadlón. Ezenfelül néhány ezer légy; ezeket nem szükséges felkeresni, és a kecske, az kijön magától is, ha megéhezik.

Rakhmár oázis központja a Grand Hotel. Eltérően a hasonnevű európai intézményektől, a rakhmári Grand Hotel ócska kis bódé volt. Tulajdonosa egy félszemű rabló, aki annak rendje és módja szerint kitöltötte tízéves fegyházbüntetését, majd szorgalmas működésének gyümölcséből letelepedett itt mint vendéglős.

A Timbuktu felé haladó karavánok, átutazó vadásztársaságok jelentették a nagy jövedelmet, az oázis két arab csendőre és száz fő körüli helyőrség az állandó üzletmenetet.

A Grand Hotel, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a Szaharába. A félcolos deszkafalat ugyan átrágta mindenféle féreg, a vályogragaszték és a pofapadok sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de rádiókészüléke volt, szinte kéthavonta új napilapok érkeztek, és Leila, az arab démon, táncokat lejtett.

Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (az arab démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán. Így aztán Leila (az arab démon) alig táncolt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy tamburaszerű, irhával bevont hangszert ütögetett. Ezt is csak addig, amíg a vendégek határozott állásfoglalása nem kényszerítette hallgatásra. Ilyenkor egy távoli sarokba kuporodott, és démoni érzékenységében megsértve, szomorúan pipázott. Este segített a sérülteket kötéssel ellátni.

Általában legionáriusok tartózkodtak a Grand Hotelben, akik kockáztak, ittak vagy levelet írtak, némelyik a fegyver és a szíjazat tisztítását is itt végezte, de estefelé verekedés volt. Ez a programpont nem maradhatott el, úgyhogy egy elmés legionárius, aki a festőművészi pályáról került ide, új cégtáblát készített, amit a tulajdonos meghagyott az ajtón. Ez állt rajta:

GRAND HOTEL

Ötórai gabonapálinka
Esténként az úri közönség verekszik

Kitűnő széklábak!
Belépés díjtalan!

Megbízható elsősegély!
Kilépés bizonytalan!

Az asztalnál időző három különböző nemzetiség (ha leszámítjuk az orosz hússalátát) komolyan tanácskozott. Már kora délután óta itt ültek együtt, igen halkan beszéltek, és ha arra jött a tulajdonos, akkor hirtelen elhallgattak.

A félszemű rabló, akit elévült körözvények alapján Brigeron néven ismertek, mint vendéglős hiú volt szakácstudományára, és most ott settenkedett a három katona körül, akik a hússalátát rendelték. Mert hiába, a légió furcsa hely, ahol nemegyszer urak is megfordultak már, nem csoda, ha ilyen finom ételt rendelnek. De Brigeron úgy érezte, hogy kitett magáért.

A vendégek elismerésüket fejezték ki. A hússaláta egészen kitűnő volt, és ezen az sem változtatott, hogy végül egy igazán csak kevéssé használt lámpabelet leltek benne.

A francia őszinte köszönetet mondott a tulajdonosnak a kitűnő ételért, amikor átadta a petróleumszívó belet.

A tulajdonos örült a dicséretnek, és megköszönte a lámpabelet, amit már elveszettnek hitt, és igazán nem könnyű errefelé beszerezni az ilyen holmit.

- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.

- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -, Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.

Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt. Különben mindenki szégyellte kissé, hogy nem ismeri Levint, akinél Brigeron főzni tanult. Ezért úgy tettek, mintha jól ismernék.

Egy káplár azt is mondta már, amikor a kantin főztjét dicsérte: "Ilyent eddig csak Levinnél ettem..."

Valószínű volt, hogy szégyen egy ilyen vendéglőst nem ismerni, aki a szakmájában bizonyára a zseniális Ritzcel vagy Duvallal egyenrangú. Lassanként tehát senki sem tekintette vitásnak Levin személyét, és úgy dicsérték Brigeront, hogy ezt maga Levin sem csinálná különben...

- Most hát, kedves Brigeron, hozzon egy üveg vörösbort, és hagyjon magunkra.

- Parancsolnak térképet? Pontos, katonai célokra készült, helyőrségek és időszaki folyók megjelölésével, szökéshez nélkülözhetetlen - kérdezte szolgálatkészen a tulajdonos.

- Hm... miből gondolja, hogy szökni akarunk? - kérdezte a Pittman nevű.

- Akik vörösbort rendelnek és suttogva társalognak, azok szökést terveznek.

- Más titkunk nem lehet?

A kocsmáros leírhatatlan grimasszal mutatott ki az ablakon:

- Itt?...

(Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában, 1. fejezet ITT ha olvasni támadna kedved)




Összehoztam 4 dolgot az asztalra:
1: a sörkiflit
2: a túrós pogácsával,
3: füstölt tarjával és
4: a kedvenc sörömmel.

Megcsináltam a túrós pogácsa tésztáját, meg is hajtogattam egyszer, majd sörkifliként daraboltam, betakartam tarjával és felgöngyöltem. Tojással megkentem és jó sok reszelt sajttal megszórtam. Kedvenc barnasöröm mellé nagyon finom sörkorcsoja. Kártyapartikhoz (és szökések gondos megtervezéséhez) elengedhetetlen.




jó étvágyat. :)

2009. október 15., csütörtök

Miért jó fiatalnak lenni? / Az öt tibeti jógagyakorlat

.

Ki kell egészítenem Krisztina kérdésére adott válaszomat, mégpedig Whise Lady kommentje miatt.
Igaz, valóban kellemetlen megtapasztalni, hogy kopik a test, gyengül az erő.

A kiegészítés az 5 tibeti jógagyakorlat nevet viseli, és szerintem sokan ismeritek is már. Lehet kapni könyvvel együtt DVD-n. Öt meglepően egyszerű gyakorlat, amelyek azonban fantasztikus hatásúak. Szívből ajánlom mindenkinek. Én is csináltam egy darabig és nagyon jótékony, tapasztalatból mondhatom. És milyen jó hogy Szepyke útjára indította ezt a kérdést, mert így én is újra fogom kezdeni. Kedvet kaptam újra hozzá!

Ami nagyon fontos, a végén lévő figyelmeztetés, ezt ki is emelem vastag és nagyobb betűkkel. Kötelezően tartsátok be, mert tényleg nagyon erőteljes hatásúak ezek az egyszerűenek tűnő gyakorlatok, nem szabad túlzásba sem vinni. Még egy. A videón 6 gyakorlat látható. Az utolsót ne végezzétek, a légzőgyakorlatot. Csak az első ötöt. Mert ha jól tudom, a hatodik csak hosszabb ideje cölibátusban élőknek ajánlott.





Az öt tibeti jógagyakorlat

Az első rítus:
Az első rítus nagyon egyszerű. Mozdulatait a gyerekek is gyakran végzik játék közben. Célja az energiaáramlás felgyorsítása. Amit tennünk kell, csupán annyi, hogy felállunk és kinyújtott két karunkat oldalt vállmagasságig emeljük. Ezután kezdjünk el saját tengelyünk körül forogni egészen addig, amíg enyhén el nem szédülünk. Nagyon fontos, hogy a forgást balról jobbra végezzük. (Ha egy órát számlapjával felfelé a földre helyezünk, akkor a mutatók járásával megegyező irányban)
Felnőtt emberek kezdetben nem képesek hatnál több alkalommal körbeforogni anélkül, hogy nagyon el ne szédülnének. Kezdőnek nem is szabad többel próbálkoznia. Ha úgy érezzük, hogy a szédülés megszüntetésére legjobb lenne leülnünk vagy lefeküdnünk, mindenképpen tegyük meg. Idővel egyre több forgásra leszünk képesek.

A második rítus:
A következő rítus az eddiginél erőteljesebb működésre ösztönzi a hét energiacentrumot. Feküdjünk le hanyatt a földre, vastag szőnyegre, vagy nem túl kemény talajra. Két karunkat helyezzük kinyújtva szorosan magunk mellé, tenyerünk nézzen lefelé, az ujjainkat zárjuk össze. Emeljük fel a fejünket annyira, hogy állunk szinte fúródjon bele mellkasunkba, ugyanakkor kinyújtott lábainkat is emeljük fel úgy, hogy merőlegesek legyenek a talajra. Ha tudjuk, emeljük lábainkat még tovább a fejünk irányába, de térdünket továbbra se hajlítsuk be.
Azután fejünket és lábunkat egyidejűleg lassan engedjük vissza a talajra. Lazítsuk el izmainkat, majd ismételjük meg a rítust.
A gyakorlatok során vegyünk fel egy állandó légzési ritmust: lélegezzünk be, amikor a fejünket és lábainkat felemeljük, és ki, amikor visszaengedjük őket a talajra. Az ismétlések közti szünetben a lazítás alatt se zökkenjünk ki ebből a ritmusból. Minél mélyebben lélegzünk, annál jobb.

A harmadik rítus:
A harmadik rítust közvetlenül a második után kell csinálni.
Térdeljünk le a földre, a felsőtestünk maradjon egyenes, két karunk a törzs mellett, kezünk a combunkon. Most hajtsuk fejünket előre úgy, hogy állunk szinte a mellkasunkba fúródjon. Azután finoman hajtsuk hátra a fejünket és a nyakunkat, amennyire csak tudjuk, úgy, hogy gerincünk alkosson boltívet. Eközben kapaszkodjunk a combunkba támaszért. Térjünk vissza a kiinduló helyzetbe és kezdjük a rítust előlről.
Akárcsak a második rítusnál, itt is ügyelni kell a szabályos légzésre. Hátrahajlásnál lélegezzünk be, a kiegyenesedésnél pedig ki. Szívjunk annyi levegőt a tüdőnkbe, amennyit csak tudunk. Hogy figyelmünket ne vonja el semmi, összpontosíthatunk csukott szemmel.

A negyedik rítus:
A negyedik rítus első látásra nehéznek tűnik, de egy hét után már könnyedén el lehet végezni.
Üljünk le kinyújtott lábakkal a földre, lábfejeink kb harminc cm távolságban legyenek egymástól. A derekunk maradjon egyenes, és helyezzük két tenyerünket a csípőnk mellé a földre. Ezután hajtsuk a fejünket előre, amíg állunk nem érintkezik a mellkasunkkal. Most pedig engedjük, hogy a fejünk olyan mélyre visszaereszkedjen, amennyire csak lehet, és ezzel egy időben tenyerünkre támaszkodva emeljük el a törzsünket a földtől, úgy, hogy a térdünk behajlik, de a karunk nyújtva marad. Törzsünk alkosson egyenes vonalat felső lábszárunkkal, a talajjal párhuzamosan. Karunk és alsó lábszárunk viszont legyen függőleges a talajra. Ha ezt a helyzetet felvettük, feszítsük meg összes izmainkat. Végül lazítsuk el izmainkat és térjünk vissza a kiinduló ülőhelyzetbe. Kicsit pihenjünk, mielőtt megismételjük a gyakorlatot.
Ezúttal is nagyon fontos a helyes légzés. Amikor felemeljük testünket, mélyen lélegezzünk be. Tartsuk benn a levegőt amíg izmainkat feszítjük, a talajra való visszaereszkedés közben pedig teljesen engedjük ki a levegőt. Az ismétlések közti pihenő alatt is tartsuk magunkat ehhez a légzési ritmushoz.

Az ötödik rítus:
Az ötödik rítus kiindulóhelyzetéhez egy kinyújtott karú, fekvőtámasz-szerű pozíciót kell felvennünk. Ehhez ereszkedjünk a talajra úgy, hogy csak a lábujjunk és tenyerünk támaszkodjon a földre, és így tartsuk meg magunkat a levegőben. A két tenyér és a két lábfej egymástól való távolsága egyaránt hatvan cm körüli legyen. Karjaink és lábaink legyenek kinyújtva. Ebben a pozícióban karunk merőleges a talajra, a gerinc homorúan meghajlik, és a test a vállak és a lábfej között szinte lóg a levegőben.
Ezután finoman hajtsuk a fejünket hátra, majd emeljük meg törzsünket úgy, hogy csípőnk elinduljon felfelé, amíg testünk egy fordított V alakját veszi fel. Ugyanakkor fejünket hajtsuk előre, állunk pedig érintkezzen a mellkasunkkal. Majd térjünk vissza a kiindulóhelyzetbe, és kezdjük előlről a gyakorlatot.
Ez a rítus egyike a legkönnyebbeknek. Ha gyakorlottságra teszünk szert benne, a visszaereszkedést próbáljuk meg úgy csinálni, hogy testünket a fordított V helyzetből hagyjuk majdnem a földig süllyedni. Izmainkat egy pillanatra feszítsük meg a fordított V pozícióban, majd a leeresztett pozícióban is.
Az ismert légzési metódust kell itt is alkalmazni. Mélyen lélegezzünk be, miközben testünket felemeljük, és engedjük ki a levegőt, amint testünket leeresztjük.

A gyakorlatok jótékony hatással vannak a merev ízületekre és erősítik az izmokat. De nem ez az elsődleges céljuk, hanem az, hogy az energiaközpontok forgási sebességét normalizálják, vagyis egy egészséges, huszonöt év körüli személyben meglévő természetes állapotot hozzanak létre. Az ilyen emberben az összes energiaforgó (csakra vagy csokor) egyforma sebességgel mozog.
Kezdetnek elég, ha az első héten mindegyiket háromszor végezzük naponta. Azután hetenként növelhetjük ezt a mennyiséget napi két ismétléssel egészen addig, amíg minden egyes rítust el nem végzünk huszonegyszer naponta. A második héten napi öt rítus, a harmadik héten hét, a negyedik héten kilenc, és így tovább. Tíz hét elteltével eljutunk oda, hogy mindegyik gyakorlatot huszonegyszer csináljuk naponta.
Ha valakinek nehézségei támadnak ennek a mennyiségnek a kapcsán az első rítus végzése közben, az nyugodtan csökkentse le forgásai számát annyira, amennyitől még nem szédül. Előbb-utóbb úgyis képes lesz huszonegy egymás utáni pörgésre.
Elég rítusonként a huszonegy ismétlés reggel vagy este.

A légzési ritmus fontossága:
Nemcsak az egyes gyakorlatok ismétlései közti rövid szünetben kell magunkat az egyenletes légzéshez tartani, hanem akkor is, amikor az egyik rítusról kis pihenés után áttérünk a következőre. Ilyenkor álljunk egyenesen és karunkat tegyük a csípőnkre. Mélyen és egyenletesen lélegezzünk.
A rítusok után javasolt egy langyos, de nem hideg fürdő.
Hetenként egy napnál többet sose hagyjunk ki!
Az öt rítus együttesen nem tart tovább húsz percnél.
(Peter Kelder: A fiatalság forrása)

(Forrás: innen)

2009. október 10., szombat

Csokis, mogyorós kuglóf

*

Ma babgulyást főztem ebédre. "Fojtásnak" sütöttem ezt az egyszerű kis süteményt.





A receptet ITT találtam.

Hozzávalók:
30 dkg liszt,
1 csomag sütőpor,
3 evőkanál kakaópor,
20 dkg vaj,
30 dkg porcukor,
3 tojás,
1 csipet só,
1 vaníliás cukor,
3 dl natúr joghurt,
1 tábla étcsokoládé,
10 dkg durvára darált mogyoró.

Már a módosított hozzávalókat írtam le. Én teljesen az eredeti recept szerint készítettem, nekem egy kicsit száraz lett így. Elbír több vajat, több cukrot is, főleg a kakaópor miatt. Nem baj, mert málnalekvárral és tejszínhabbal ettem, isteni volt. :)

A szobahőmérsékletű vajat kikevertem a cukrokkal és a csipet sóval, majd egyenként hozzákevertem a tojásokat is, végül apránként a joghurtot is.
A lisztet összekevertem a sütőporral, a kakaóporral majd a joghurtos-tojásos vajba kevertem. Végül a nagyobb darabokra vágott étcsokit és a mogyorót is hozzákevertem. A kuglófformát alaposan kivajaztam-liszteztem. A masszát beletettem és közepes hőfokon 1 és negyed órán át sütöttem. Kell a hosszú sütési idő, mert a forma miatt vastag a tészta, át kell sülnie.
Készíthető rumos meggyel is a mogyoró helyett, én azzal terveztem, aztán ráakadtam a múltkorában ledarált mogyoróra, így most az került felhasználásra.


2009. október 9., péntek

Pizza Margherita

*
 … jobb, ha a saját sorsodat éled tökéletlenül, mintha másvalaki életét próbálnád hibátlanul leutánozni. Szóval a saját utamat járom, és lehet, hogy tökéletlen vagy döcögős, de legalább teljes egészében az enyém.

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)





Talán a leghíresebb pizza. Ezt találtam róla:
"Ez az a híres nevezetes Margherita pizza (receptje), amit a pizza-történelem szerint a nápolyi pizzamester, Raffaele Esposito készített 1889-ben Margherita királyné tiszteletére.
Az olasz nemzeti színek dominálnak a pizzán.
Szokás még Margaréta, Margharita, Margarita, Margerita pizzának is nevezni, de helyesen Margherita pizza."

Hozzávalók 1 pizzához (a tésztához):
20 dkg liszt,
2 dkg élesztő,
1 csapott mokkáskanál só,
1 csapott teáskanál kristálycukor,
1 evőkanál olaj,
1,5-2 dl langyos víz.
Kell még hozzá:
1 zacskós mozzarella sajt (nekem most mini mozzarellám volt itthon),
némi friss paradicsom,
friss bazsalikomlevelek és
paradicsomos pizzaszósz. Amit ITT találsz. Plussz még én megkenem a szélét mikor kisült fokhagymás olívaolajjal.

Tehát elkészítettem a tésztát. Megkentem pizzaszósszal, tettem rá friss bazsalikomleveleket, paradicsomkarikákat, mozzarellát. Jó forró sütőben sütöttem. Miután kivettem a tűzből, a pizza szélét megkentem fokhagymás olívaolajjal, magát a pizzát pedig egy kevés natúr olívaolajjal is meglocsoltam. Még morzsoltam rá egy kis szárított oreganot is.
A kedvenc pizzám.
*

2009. október 4., vasárnap

Állatok világnapja

+

Mondd, szereted az állatokat,
s figyeled őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek?

(Rónay György)










Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és oldhatatlan szeretettel?

(John Grogan)











A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, bizonyítva, hogy az állatok legtöbbje sem állhat meg társaság és részvevő jó barát nélkül. Részt vesz annak bánatában, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt, akit szeret. Végül, az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam a hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy mintaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé.

(Kittenberger Kálmán)












Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk - írtam. - Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk- képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm.

(John Grogan)












Amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nem csak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott.

(Jane Goodall)











Az állatokról egy másik, bölcsebb és talán rejtélyesebb elképzelésre van szükségünk. Az egyetemes természettől távol, bonyolult leleménnyel élve a civilizált ember a teremtményeket tudásának nagyítóján át vizsgálja, és így felnagyítva lát egy tollat, az egész kép pedig torzul. Atyáskodunk felettük tökéletlenségük miatt, tragikus sorsuk miatt, hogy olyan mélyen alattunk öltöttek alakot. És itt tévedünk, hatalmasat tévedünk. Mert az állat nem az ember mércéjével méretik. Egy olyan világban, ami a miénknél régibb és teljesebb, kidolgozottan és tökéletesen mozognak ők, olyan érzékekkel megáldva, amiket mi elvesztettünk, vagy sosem értünk el, olyan hangokkal élve, amiket sosem fogunk hallani. Ők nem felebarátok; ők nem beosztottak; ők más nemzetek, akik az élet és idő hálójában összeakadtak velünk, rabtársakként a Föld ragyogásában és vajúdásában.

(Henry Beston)













Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.

(Márai Sándor)












Bárcsak megértenék az emberek, hogy az állatok ugyanolyan kiszolgáltatottak, s ugyanúgy függenek tőlünk, mint a gyerekek; ezt a gyámságot ránk ruházták.

(James Herriot)


2009. október 3., szombat

Kékszőlőszörp

*

Eszméletlen színe van igaz? :)
Az ízéről nem is szólva.




Csak nem hagyott nyugodni a dolog, mert tényleg nagyon szeretem az othello és az izabella ízét.
Megcsináltam hát a szörpöt belőle.




A szőlőt leszemeztem, majd megmostam. Föltettem főni annyi vízben, amennyi épp ellepte. Fél órán át forraltam, majd egy napra félretettem. Másnap aztán szitán átszűrtem, többször is.
Literenként 50 dkg cukrot kevertem hozzá, újraforraltam - de most már csak 10 percig. Üvegekbe töltöttem és szárazdunsztba száműztem őket, míg le nem hűltek.
Isteni.





*

Körtekompót karamellel és mogyoróval

*

Ez volt a desszert a keleti takarmány után... :) A kifejezést egy színdarabból vettem. Mióta láttam, minden ázsiai ételt keleti takarmánynak hívok. A darab egyébként a "Miért nem marad reggelire?" volt, Benedek Miklóssal és Für Anikóval. Fergeteges jó - már vagy 15-ször megnéztem...




Szóval. Megfőztem a körtét sokcukros, icipicit sós vízben. Aztán cukrot karamellizáltam és a körtekompótléből adtam hozzá, hogy ne szilárduljon vissza kihűlés után. A mogyorót durvára daráltam.
Tálalás:
körtekompót, karamell, mogyoró.
Semmi extra. De finom - mondja ezt egy magamfajta kompótrajongó.

*