Medvehagymás nagyszemű monyád sertéspörkölttel

.

A titok értéke nem abban rejlik, amit tudsz, hanem abban, amit csinálsz. Használd mindazt a tudást, amellyel rendelkezel, de ismerd ennek határait. A tudás magában még nem elegendő. Nincsen szíve. Nincs az a tudás, amely táplálhatná vagy erősítené a szellemet, mely a végső boldogságot vagy békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség, mikor a tudás megelevenedik.

(Dan Millman: A békés harcos útja)

A mai ebédünk kissé kalandos volt... Úgy kellett gondolkodnom menü ügyben, hogy három napra előre. A pörkölt tehát adta magát, annál is inkább mert nagyon régen főztem már. És hát ha pörkölt, akkor csakis nokedlivel. Minden más kizárva. A kedvenc tésztafélénk. Az az igazság, hogy akár milyen jók az olasz mindenféle tészták, én nem szeretem őket. A férjemuram sem. Egyedül a spagettit szeretjük.
Tehát elmentem vadászni. Lőttem is egy darab lapockát, meg kedvenc Pista gazdámnál volt idén először gyönyörű medvehagyma. Hát nem hagyhattam ott...
De a kaland csak most kezdődött... Volt a zsírosbödönöm alján egy kevés zsír, pont elég egy pörkölthöz. De nem kóstoltam meg. Csak mikor már rotyogott a pörkölt. Igen. Avas volt. Húha, most mit csináljak?! Ha új alapot készítek az már nem olyan, a húsból mindenféle jó kifőtt már a szaftba. Körülnéztem a könyveimben. Semmi tanács. Gugli. Itt már találtam valamit. Azt írták, hogy ha avas zsírban száraz szelet kenyeret sütünk, beszívja az avas ízt. Hát sütni már nem tudtam benne, de a rotyogó pörkölt tetejére tettem két szikkadt szelet kenyeret 20 percre. És tényleg, már alig érződött az avas íz. Bevetettem a másik nagy mindentmagábaivót: a krumplit is. Beletettem egy krumplit az ételbe négybe vágva. Mire készen lett, az avas íznek nyoma sem maradt.

De térjünk vissza a nokedlihez. Nyaraláskor Balatonon nokedlit akartam csinálni. De nem volt a
kis konyhában nokedliszaggató. Kénytelen voltam deszkát használni. Akkor csináltam először nagyszemű nokedlit. Azóta elő sem veszem a nokedliszaggatómat, mindig így készül a nokedli.
Minden 15-20 dkg liszthez szoktam 1 darab tojást adni. A nokedlit úgy kezdjük, hogy fölteszünk egy nagy fazékba sós vizet forrni. Mikor már majdnem forr, akkor keverjük össze a nokedlitésztát. Egy tálba lisztet szitálunk, elkeverjük sóval, aztán beleütjük a tojásokat. Kissé elgezemicéljük őket a fakanállal, aztán vizet is adunk hozzá - apránként inkább, nehogy híg legyen. Mikor megfelelő sűrű - se nem híg, se nem túl kemény - a massza, annyira keverjük csak ki, hogy tojásrészek ne legyenek egyben a tésztában. A jó nokedlitészta kissé csomós, nem szabad simára keverni. És már lehet is szaggatni. Ennyire egyszerű, ennyire gyors.

Most rögtön a víz feltétele után összevágtam medvehagymát és egy kevés petrezselyemzöldet is, amit a liszthez kevertem - majd tojás, stb. következett.
Egy nyeles fa vágódeszkára tettem a tésztából és forrásban lévő vízbe szaggattam egy étkezőkéssel. Gyorsan megy. Ahogy feljönnek a felszínre és a víz újra forrni kezd, lehet is kivenni a szűrőkanállal. Csap alá szoktam tartani, és hidegvízzel átöblíteni, mert így nem puhul tovább és ragadni sem fog.
Ennyit a nokedlitészta rejtelmeiről. Isteni volt egyébként a pörkölthöz, bátran merem ajánlani. Friss, tavaszias monyád. :)

Medvehagymás ételek tavalyról: ITT,
ITT,
ITT,
ITT és
EZT a salátát is ajánlom, tehetünk bele újhagyma helyett medvehagymát.

Maradt még belőle egy fél csokor - kicsöpögtetett tejfölből készülő krémsajtba fogom keverni.

Sárgaborsós húsgombócok

.– Amikor türelmetlen vagy – folytatta –, fordulj balra és kérj tanácsot a halálodtól. Rengeteg elpárolog a kicsinyességedből, ha a halálod feléd int, ha megpillantod, vagy akár csak ha érzed, hogy társad ott van és les.

(Castaneda: Ixtláni utazás)

Ez az étel a maradékhasznosítás jegyében született. Készítettem ugyanis a héten sárgaborsókrémet, de jócskán maradt belőle. Aztán meg volt a fagyasztóban egy kevés duplán darált húsom is. Ötvöztem őket. Így született meg a sárgaborsós húsgombóc, ami egyébként meglepően finom lett.

A hozzávalókkal kicsit bajban vagyok... azért próbálkozom,

tehát 4 főre, előételként:

40 dkg darálthús,

15 dkg sárgaborsókrém,

6 evőkanálnyi főtt rizs,

1 kis fej vöröshagyma,

1 tojás,

só,

frissen őrölt bors.

A mártogatóhoz:

2 kis dobozos natúr joghurt,

1 kis gerezd fokhagyma,

kevés citromlé,

só,

olívaolaj.

A sütéshez:

bő olaj.

Egy tálban alaposan összekevertem kézzel a gombócbavalókat. Kissé lágy állagú lett, de formázható és sülésnél remekül egyben is maradt. Tehát vizes kézzel kis gombócokat formáztam és közepesen forró olajban kisütöttem őket. Míg pironkodtak, kikevertem a joghurtot sóval, fokhagymával, kevés citromlével és olívaolajjal.

A recept szerintem úgy is működik, ha a sárgaborsókrém receptje szerint megfőzzük a borsót, de csak villával rusztikusra törjük és így keverjük a darált húshoz.

A forró gombóckákat a hideg joghurtba mártogatjuk - nagyon finom így együtt, a citrom kitűnően illik hozzá. Javasolnék mellé még valamilyen egyszerű zöldsalátát is - majd ha lesz már kerti fejessaláta.

A gombóckák egyébként hidegen is nagyon jók, akár vendégváró svédasztalra is ajánlom. Főételként is tökéletes, csak akkor nagyobb menyniséget készítsünk, valamilyen körettel. Például krumlipürével.

Komlós kenyér

.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

(Reményik Sándor: Mindennapi kenyér - részlet)

Komlós kenyeret már régóta készülök sütni. A hegyen van és apu le is szedte még mikor virágzott, csak mindig elfelejtettem elhozni. Na most végre itt van nálam a komlóvirág és el is készült az első kenyér. A komlót többféleképpen is használták és nem csak kenyérhez. Elolvashatod - ITT már írtam róla.
Ami nagyon érdekes volt: fogtam a növénnyel teli zacskót és szabályosan forrónak éreztem. Egy nagyon meleg kisugárzást érzékeltem. Mondtam is a páromnak, hogy szinte süt ez a virág. Ma teát főztem belőle a kenyérhez és legnagyobb meglepetésemre egy idő állás után ilyen tűzvörös színű folyadék lett belőle. Tényleg tűz-természetű! Varázslatos növényként kategorizáltam. Egyébként a kenderfélék családjába tartozik... Gyógyászati jelentősége is van: a komló nyugtató, altató hatású, étvágynövelő, valamint fito-ösztrogéneket is tartalmaz, ezért a változókor tüneteit is enyhítheti.





A dagasztás nélküli kenyér receptjét használtam.

Annyi különbséggel, hogy víz helyett a komlóból főzött teát adtam hozzá, valamint épp csírázásnak indult búzaszemeket kevertem a tésztájába.

A liszt is keverék lett most, egy csésze lisztet felesben teljes kiőrlésű liszttel, illetve
réteslisztel helyettesítettem.
A másik két csésze liszt sima
fehérliszt volt.

A tea úgy készült, hogy 3 evőkanálnyi komlóvirágot másfél bögrényi forrásban lévő vízbe tettem és 5 percig forraltam is, majd hagytam kihűlni langyosra - ekkor kevertem a sikérrel, sóval, élsztővel, búzaszemekkel elkevert liszthez. Ha langyos vízzel készítem a dagasztás nélküli kenyeret, akkor 3 óra kelés elég is neki. Ha hideg vízzel keverjük ki, akkor kell neki a 12 óra.
Különösebb ízét nem éreztem a komlónak, de a kenyér olyan nagyon KENYÉR ízű lett. Olyan igazinagyonkenyér. Finom. Meg bűbájos - az a tűz benne van a kenyérben...

Húsvéti tippek gasztrobloggerek konyhájából - Kifőztük, 1. szám

.




Elolvastam kedves Kollegináim első kiadványát - fantasztikus jó ötletek, receptek vannak benne! Köszönöm szépen a sok munkát Nekik - Szepykének plusz még a jó ötletért is gratulálok -, sok olyan receptet találtam benne, amit majd az ünnepekre hasznosítani tudok. Öröm volt böngészni, és mindig elámulok, milyen ügyesek tudtok lenni!
Az újságot ajánlom szeretettel mindenkinek, aki húsvéti recepteket, tippeket, ötleteket keres az ünnepi asztalra! ITT megrendelheti bárki, a kiadvány ingyenes csak regisztrálni kell.
Ami külön fantasztikus: gondoltak a vegetáriánusokra is, sok jó húsmentes recept is van benne. Ez különösen fontos szerintem, mert hétköznap elég könnyű vegának lenni - magamról tudom, hiszen 2 évig én sem ettem húst - de az ünnepek mindig egy kicsit fejtörést okoztak.

csak a tavasz jönne már...

Kiwikompót

.

Művészet-e a szeretet? Ha igen, akkor tudást és erőfeszítést igényel. Vagy kellemes érzés, amit megtapasztalni a vaksors műve, olyasmi, amibe az ember, ha szerencsés, beleesik? (…) Az emberek nagy többsége manapság kétségkívül az utóbbi nézetet vallja. Nem mintha nem volna nekik fontos a szeretet. Élnek-halnak érte; boldog és boldogtalan szerelmi történetek garmadáját nézik végig a moziban, a szerelemről szóló bárgyú dalok százait hallgatják meg – azt azonban jóformán senki sem hiszi, hogy szeretni meg kellene tanulnia.

.........................

Azért szeretünk valakit, mert fáradunk érte, és azért fáradunk érte, mert szeretjük.

(Erich Fromm)

Megeeent egy édes étel... A szokásos kompótmániám... Két édesség van, amit bármely évszakban reggel-délben-este-éjjel szívesen eszem. Az egyik a kompót, a másik a fagylalt. A sütik valahogy egyáltalán nem tudnak lázba hozni. De egy jó kompót!
Nagyon olcsón jutottam a kiwihez, 90 Ft volt egy olyan műanyag kosárkával. Abszolút nem volt puha, ideális kompótalapanyag.

Csupa zölddel fűszereztem: zöldcitrommal, zöld kardamommaggal és egy kevés mentatealevéllel.
A gyümölcsöket meghámoztam, mostam, karikákra vágtam és föltettem főni nagy lángon annyi vízben, amennyi ellepte. Egy csipet sóval, viszonylag sok cukorral, zöldcitrom levével-héjával (nem kell bele sok, mert a kiwi magában is savanykás), egy összetört kardamommaggal és pár levélke szárított mentával. Forrásig főztem nagy lángon, majd egyből hidegvízfürdőbe tettem a mosogatóba, majd a hűtőszekrénybe. Pár óra elteltével, hidegen fogyasztandó. Egyébként nagyon-nagyon finom - igazán üdítő, savanykás ízű. Még finomabb szerintem, mint az almakompót. (Pedig azt imádom.)

Influenziás lábadozóknak különösen ajánlom. :)

És hogy ne csak édesség legyen, megemlítem, hogy ma chili con carne-t főzök, frissen sült bagettel - most nem tortillával kivételesen.

Tortavariációk 3: Citromos túrótorta sütés nélkül

.

Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt. Furcsa az emberi élet és titokzatos.

(Wass Albert)

Tegnapra is jutott egy szülinap, de időm ismét kevés volt. Ezért elkészítettem a karamellás túrótorta citromos változatát - fél óra alatt elkészültem. Nem igazán ilyenre terveztem, a tetején egy áttetsző zselatonos rétegnek kellett volna lennie citromgerezd-díszítéssel. De ahhoz legalább egy órát várnom kellett volna, míg megszilárdul a krém - de mennem kellett. Így is mutatós lett, majd legközelebb lesz rá időm remélem...

Pici torta lett, 15 cm átmérőjű.

Hozzávalók:

A tésztához:

15-20 dkg teljes kiőrlésű keksz,

2 csapott evőkanál porcukor,

8 dkg vaj,

annyi tej, amennyitől összeáll.

A túrókrémhez:

25 dkg túró,

1 dl tejszín,

1 és 1/2 citrom leve,

1 citrom reszelt héja,

2 evőkanál vaníliás cukor,

4-5 evőkanál porcukor (ízlés szerint).

A zselatinhoz:

1 és 1/2 dl víz,

1 citrom leve,

3 csapott evőkanál porcukor,

1 citrom reszelt héja.

Az összetört kekszet eldolgoztam az olvasztott vajjal, cukorral és annyi tejjel, amitől összeállt. Belelapogattam a formába és hűtőbe tettem.

A vizet a citromlével és a zselatinnal forrásig melegítettem, majd cukroztam, citromhéjat reszeltem bele. Egy tálban a túrót összetörtem, citromhéj, vaníliás cukor és tejszín került még bele, majd botmixerrel teljesen krémesítettem. Kóstoljuk, elég citromos-e, elég édes-e. A zselatin felét is hozzáöntöttem. Ráöntöttem a kekszalapra és hűtőbe tettem 25 percre. Ekkor a tetejét citromgerezdekkel díszítettem és a zselatint óvatosan rácsorgattam. Mivel még folyós volt a krém, az én tortámnak ilyen érdekes lett a teteje. Jól néz ki így is, de ha van időnk a krém teljes szilárdulásáig várni, akkor szép áttetsző zselatinréteggel fedhetjük. Tejszínhabbal díszítettem.

Nagyon finom, nagyon citromos. És egészséges is, mert minden nyersen van a tortában. :)

Apu egyik kedvenc dala. Rogyásig hallgatta anno... persze totál hangerőn... :) (Én is szeretem...)

A kétszeregyszersemsült torta

.

Nem vagyok különösebben tehetséges, csak szenvedélyesen kíváncsi.

(Albert Einstein)

Az úúúgy voooolt, hogy tortát akartam sütni. Meg is sütöttem a tésztát - ami nem sikerült... Gyorsan kellett cslekednem, így elővettem a Dolce Vitánál már régebben kinézett karamelles tortát, amit nem is kell sütni. Így lett a tortám kétszer és mégis egyszer sem sült torta. :))

Karamellimádó vagyok, nem tehetek róla. Igaz,a torta nem nekem készült, de akinek csináltam, ő is szereti. A halak jegye nagyon népszerű a famíliában, sorban jönnek szülinapok.
Az én tortám trikolor lett, mert a tetejét elkevertem olvasztott csokival is.

Hozzávalók a kisebbik tortaformához:
A tésztához:
20 dkg teljes kiőrlésű, cukrozatlan keksz,
10 dkg porcukor,
10 dkg vaj,
1-2 dl tej.
A krémhez:
6 evőkanál kristálycukor (mehet púposan),
50 dkg ricotta túró,
5 dkg vaj,
20 dkg csokoládé,
1/2 dl víz,
1 kevés olaj.

A kekszet mozsárban összetörtem, majd 10 dkg olvasztott vajjal, a porcukorral és annyi tejjel, amennyitől összeállt, összedolgoztam. A tortaformát alul megvajaztam és belelapogattam a kekszes masszát. Hűtőbe tettem.
A cukrot karamellizáltam középsötét színűre, majd hozzáadtam az olvasztott vajat és egy kevés ricottát is. Kis lángon kicsit kevergettem, majd lezártam a gázt. Belekevertem a többi túrót is, végül botmixerrel krémesítettem.
A fele krémet a kekszalapra kentem, majd ráöntöttem az olvasztott csoki felét, ismét karamellkrém jött és olvasztott csoki. kanállal márványosra kevertem a tetejét. Három órát állt a hűtőben, ezalatt szépen összeállt. Nagyon finom!

Sült banán a la' Mexikó

.

Mielőtt a dédnagyanyám akár csak megnyikkanhatott volna, Tita, koraszülöttként, már világra is jött, a konyhaasztalon, a tűzhelyen rotyogó zöldségleves, a kakukkfű, a babér, a koriander, a forralt tej, a fokhagyma, és természetesen a vöröshagyma szaga közepette. Mint nyilván sejtik, a szokásos fenékre verésre nem volt semmi szükség, mivel Tita már sírva jött a világra, talán mert tudta, hogy a csillagokban jó előre megíratott: megtagadtatik tőle a házasság öröme. Nacha úgy mesélte, hogy Titát a szó szoros értelmében a könnyáradat csusszantotta ki ebbe a világba, mely elöntötte az asztalt, meg még a konyha padlóját is.
Aznap délután, amikor az ijedtség már elmúlt, a víz pedig, hála a napsugaraknak, elpárolgott, Nacha összesöpörte a könnyeknek a padlót borító vörös kőlapokon lerakódott üledékét. Egy ötkilós zsákot töltöttek meg ezzel a sóval, s jó ideig használták a főzéshez. E szokatlan születési körülmények eleve úgy szabták meg Tita élete folyását, hogy valami határtalan vonzalmat érezzen a konyha iránt, s hogy élete nagy részét benne töltse, úgyszólván születésétől fogva, mert épp csak két napos volt, mikor apja, vagyis az én dédnagyapám, szívrohamban meghalt. Elena mamának a megrázkódtatástól elapadt a teje. Mivelhogy azokban az időkben még nem volt tejpor, sem semmi efféle, dadát pedig se égen, se földön nem tudtak szerezni, komoly bajban voltak, hogyan csillapítsák a kislány éhségét. Nacha, aki a világon mindent, de mindent tudott, ami csak a konyhával kapcsolatos - és még sok egyebet is, ami most nem tartozik ide -, ajánlkozott, hogy ő majd gondoskodik Tita táplálásáról. Úgy érezte, ő a legalkalmasabb személy, hogy "megformálja a gyomrát annak az ártatlan kis jószágnak", noha soha nem volt férjnél, és soha nem volt gyereke. Írni-olvasni nem tudott, hanem a konyhai tudományban, abban olyan járatos volt, mint senki más.
Így aztán, ettől a naptól kezdve Tita kiköltözött a konyhába, s tejes kukoricaliszten meg teákon, kicsattanóan egészséges kislánnyá cseperedett. Csakis ezzel magyarázható, hogy valamiféle hatodik érzéke fejlődött ki mindennel kapcsolatban, ami ennivaló.

(Laura Esquivel: Szeress Mexikóban - Regény, havi folytatásokban, szerelemmel, finomságokkal, házipatikával...)

Valamelyik nap ebédhez almakarikákat akartam sütni bundában. Aztán ránéztem a gyümölcsöstálra és megállapítottam, hogy a banánokat sürgősen meg kell enni. Úgyhogy ez a recept a fent említettnek egy továbbgondolt változata. Nekem Mexikót idézi - bár még sajnos soha nem jártam ott...

Hozzávalók:
személyenként 1 banán,
egérketészta 2/3 kukoricalisztből 1/3 normál lisztből (nem kell sok belőle és persze sem narancshéj, sem mazsola nem kell bele),
natúr kukoricapehely,
bő olaj a sütéshez,
csokoládé,
némi őrölt fahéj,
pici porcukor a díszítéshez.

A banánokat félbe, majd hosszában is ketté vágtam. Az egérketésztába beleforgattam őket és valahogy ráimádkoztam a kukoricapelyhet. :)) Bele is keverhetjük az egérketésztába, talán úgy könnyebben megmarad rajta.

Forró olajban kisütöttem és azon forrón olvasztott, fahéjas csokoládéval meglocsoltam.
Nagyon finom. Mondhatnám abbahagyhatatlan. Szenvedéllyé tud válni. A banán krémes benne, a kukoricapelyhek pedig eszméletlenül roppannak rajta... És a csokoládé hozzá...

Tejszínes sült cékla

.

A régi időkben, amikor lenyugodott a nap, az emberek egyetlen fényforrása — a változó holdon és a csillagos égbolton túl — a tűz volt. Évmilliókon keresztül ültünk a tűz körül, bámultuk a lángokat és a parazsat, a hideggel és sötétséggel a hátunk mögött. Talán innen ered a formális meditáció.

A tűz a meleg, a fény és a védelem forrását, valamint a kényelmet jelentette számunkra, és veszélyes volt ugyan, de körültekintéssel kordában tartható. A nap végén a tűz mellé telepedtünk pihenésképpen. Meleg, pislákoló fényében történeteket mesélhettünk, a nap eseményeit taglalhattuk, vagy csak csendben ülhettünk, elnézegetve tudatunk tükörképét az örökké változó lángokban és egy mágikus világ izzó tájaiban. A tűz elviselhetővé tette a sötétséget, és segített abban, hogy ne féljünk, és biztonságban érezzük magunkat.
Megnyugtató, megbízható, gyógyító, meditatív volt, és feltétlenül szükséges a túléléshez.

Ez a szükség mindennapi életünkből következett, s vele járt együtt szinte minden elcsendesedésre kínálkozó alkalom. Napjaink rohanó világában a tűz nem praktikus többé, vagy csak ritkán megengedett, hangulatkeltő fényűzés. Csupán egy kapcsolót kell felkattintanunk, amikor a kinti fények halványulni kezdenek. Olyan fényessé tehetjük a világot, amilyenné csak akarjuk, és tovább élhetjük életünket, elfoglaltsággal, tevékenységgel zsúfolva ébrenlétben töltött óráinkat. Manapság az élet kevés időt biztosít nekünk a létezésre, hacsak szándékosan meg nem ragadjuk az alkalmat. Többé nincs meghatározott ideje, mikor kell abbahagynunk a tennivalókat, mert már nincs hozzá elég fény... nincs meg az a hajdani magától értetődő idő, amikor minden este sebességet váltottunk, és abbahagytuk a napi teendőket. Ma kevés alkalma adódik a tudatnak arra, hogy a tűz mellett a csendességbe merüljön.

Helyette a nap végén tévét nézünk, gyenge elektromos tűzenergiát — amely minden szempontból gyenge. Átengedjük magunkat a hangok és képek folytonos támadásának, melyek a miénktől különböző elmék termékei, s megtöltik fejünket információkkal és jelentéktelen dolgokkal, mások kalandjaival, izgalmaival, vágyaival. A tévénézés még kevesebb helyet hagy arra, hogy a nap során megtapasztaljuk a csendességet. Elnyeli az időt, a teret és a csendet, és éberség nélküli passzivitásba ringat, altat bennünket. "A szem rágógumija"— ahogy Steve Allen hívta. Az újságok nagyjából ugyanezt teszik. Önmagukban nem rosszak, de gyakran azzal a rejtett szándékkal olvassuk őket, hogy megfosszuk magunkat sok olyan becses pillanattól, melyekben talán teljesebben élhetnénk az életünket.

Pedig nem kell engednünk a külsőségekbe való elmerülés függőséget okozó csábításának, mondván, hogy szórakozunk és szenvedélyesen "kikapcsolódunk". Más szokásokat is felvehetünk, melyek visszavezethetnek bennünket a melegség, csendesség és belső béke iránti elemi vágyakozásunkhoz. A légzésünkkel ülni például majdnem olyan, mintha a tűz mellett ülnénk. Mélyen a lélegzetünkbe tekintve legalább annyit láthatunk, mint az izzó szénben, parázsban és lángokban: saját tudatunk táncának tükörképét. Valamifajta melegség is keletkezik ilyenkor. S ha valóban nem próbálunk máshová eljutni, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy itt legyünk ebben a pillanatban, amint az van, könnyen megeshet, hogy — gondolataink és érzéseink játékán túl és azon belül — belehullunk az ősi csendességbe, amelyet az egyszerűbb időkben az emberek a tűz körül ülve találtak meg.

(Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy)

Kedvenc céklaételem - valamiért az idén csak most került elő. Pedig telente nagyon sokszor szoktam készíteni. Vagy ezt a tejszínes változatot, vagy ugyanezt tejszín nélkül.
A sok fotót nézzétek el nekem. De a cékla, a gyönyörű színe mindig megihlet. Mikor tejszínnel keveredik a leve, a világ legszebb, legigazibb magenta színét láthatjuk. Van valami mély izzás, melegség ebben a színben.Egy kis színterápia:

A meleg vörös és a hűs viola keveréke e szín, mely egyszerre harmonizáló és regeneráló. A magenta szín segít rálelnünk valódi énünkre, elősegíti nyugalmunkat és optimizmusunkat. Szellemi szinten kiegyensúlyozó, de hatásos az érzelmi kicsapongások, diszharmóniák és depresszív hangulatállapotok enyhítésére is. A magenta sok esetben segít csillapítani a fizikai stresszt - melyet kimerültség vagy az ún. kiégettség érzés/szindróma okoz -, mivel új energiával képes feltölteni minket.
Továbbá a magenta szín erősíti a mediális képességet és felerősíti az önmagunkon végzett
mentális javítómunkát. Beszabályzó hatása révén – mely a szív által vezérelt keringési rendszerre van hatással – a magenta szín elősegíti a nyugodt alvást is.

(Forrás ITT)

Persze magunk is rálelhetünk ennek a csodaszép színnek a jótékony hatásaira intuitív módon. Csak nézni kell csöndben percekig és érezhető a hatása. Én tegnap órákig gyönyörködtem benne és ezért is a sok fotó.

De jöjjön a recept.

Hozzávalók 4 főre:4 közepes méretű cékla,

só,
sok frissen őrölt bors,
1-2 szál rozmaringág,
1 teáskanálnyi koriandermag,
1 evőkanál balzsamecet,
2 dkg vaj,
2 evőkanál olívaolaj,
2 dl tejszín,
1 teáskanál méz,
2 dl víz.

A céklát meghámoztam és cikkekre vágtam egy tálba. Sóztam, borsoztam. Egy jénait kivajaztam, aztán beletettem a cékladarabokat. Meglocsoltam mézzel, balzsamecettel, olívaolajjal, megszórtam koriandermaggal. A rozmaringom sajnos az ablakból való - a tél megviselte kicsit. Ezért az étel tetejére tettem csak. Az íze így is beleivódott a céklába. Végül megöntöztem tejszínnel és vízzel. Hogy majdnem ellepje a céklát. Alufóliát tettem rá és egy órát sütöttem 3/4-es lángon végig lefedve. Csodásan bepuhul és nagyon finom szaftja marad. Aki rajong a dióért, megszórhatja még azzal is sütőbetétel előtt.

Bevallom én piros-ropogósra sütött krumplikockákkal ettem, mint a brassóit szokás. De kiváló köret hozzá a rizs is - akár natúran, akár mazsolásan vagy mandulásan -, a burgonyakrokett is jól illik hozzá, vagy a bulgur is.

Köret nélkül, csak magában kiváló meleg előétel is lehet. Szoktam készíteni ugyanezt a verziót csak olajjal is, tejszín és vaj nélkül. Úgy is nagyon finom. Köretként natúr húsok mellé ajánlom.

Tegnap tényleg megihletett ez a szépséges növény, mert legközelebb édes variáció készül majd belőle: fagylalt. Méghozzá fahéjjal és mézzel.

.