Reberbaraleveles lasagne

.

Ma van a Föld napja...

"A Földet nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsön. A Washingtoni nagyfőnök azt üzente, hogy meg akarja venni a Földünket. Hogyan veheted és adhatod az égboltot, a Föld melegét? Ez idegen tőlünk. A levegő frissessége, a víz pezsgése nem a miénk, hogyan vehetnéd meg ezeket? Ennek a Földnek minden része szent az én népemnek. Minden egyes fénylő fenyőtű, minden homokos part, a homályos zugok az erdőkben, minden tisztás és a zümmögő rovarok is szentek az én népem emlékezetében és tapasztalatában. A nedv, amely a fákban áramlik, a vörösbőrű ember emlékezetét hordozza.

A fehér ember halottai elfelejtik szülőföldjüket, amikor a csillagok felé indulnak. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a gyönyörű Földet, mert Ő a vörösbőrű emberek Anyja. Részei vagyunk a Földnek és Ő a mi részünk. Az illatozó virágok nővéreink; a szarvas, a ló, a sas a mi fivéreink. A sziklataréjok, a legelők harmata, a ló testmelege és az ember - mind ugyanazon családnak tagjai. Így aztán, mikor a Nagy Főnök Washingtonból azt üzeni, hogy meg akarja venni a Földünket, sokat kér tőlünk.

A csillogó víz a patakokban és a folyókban nem egyszerűen víz, hanem őseink vére. Ha eladjuk a Földet, emlékezz rá, hogy megszentelt föld, meg kell tanítanod a gyermekeidnek is, hogy a folyók a testvéreink, és a tied is. Ezért ugyanolyan gyengédséggel kell a folyókkal bánnod, ahogy testvéreidet szereted.

A vörösbőrű ember mindig meghátrált a fehér közeledése elől, ahogy a köd a hegyekben elfut a reggeli nap elől. Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti meg a mi utunkat. A Föld egy darabja ugyanolyan neki, mint a másik, mert ő idegen, aki éjszaka jön és elveszi a Földtől, amire csak szüksége van. A Föld neki nem testvére, hanem ellensége, és amikor legyőzte, továbbáll. Elhagyja apái sírját és nem törődik velük. Az apja sírját és gyermekei szülőhelyét elfelejti. Anyját, a Földet, és testvérét, az égboltot úgy kezeli, mint birkákat, vagy üveggolyókat. Étvágya felfalja a Földet.

A városokat látni fájdalom a vörös ember szemének. Ez talán azért van, mert a vörös bőrű ember mű

veletlen és nem ért semmit. Nincs nyugodt hely a fehér ember városaiban. Sehol nem hallgathatod a rügyek kipattanását tavasszal, vagy a rovarok szárnyának zizegését. A kocsizörgés sérti a fület. És mi marad még az életből, ha az ember nem hallhatja a varjú magányos kiáltását, vagy a békák vitáját a pocsolya mellett éjszaka? Az indián jobban szereti a szél hangját, amint a tó vizéhez ér, a szél szagát, ha a déli eső átmosta, vagy a fenyők illatát hozza.

A levegő kincs a vörös embernek, mert minden dolog ugyanazt lélegzi - a vadállat, a fa, az ember. A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja. Ha eladjuk a Földet, szentként kell kezelned, hogy a fehér ember is elmehessen megízlelni a szél ízét, amikor a rét virágai megédesítik.

Megfontoljuk ajánlatodat. Ha úgy döntök, hogy elfogadom, egy feltételt fogok szabni: a fehér ember úgy kezelje a vadállatokat a földjén, mint testvéreit. Láttam ezernyi rothadó bölénytetemet a prérin, a fehér ember a vonatból lövöldözte le őket. Műveletlen vagyok és nem értem, hogyan lehet a füstölgő vasparipa fontosabb, mint a bölény, amelyet mi csak azért ölünk meg, hogy életben maradjunk.

Mi az ember az állatok nélkül? Ha minden állat elpusztul, az ember meghal a lélek magányosságától. Mert bármi történjék az állatokkal, az hamarosan az emberrel is megtörténik. A dolgok összefüggenek. Meg kell tanítanod a gyermekeidnek, hogy a talaj a talpuk alatt nagyapáink hamva. Hogy tiszteljék a Földet, mondd el gyermekeidnek, hogy a Föld a mi törzsünk életével gazdag. Taníttasd gyermekeidet, ahogyan mi tanítjuk gyermekeinket, hogy a Föld az anyánk. Bármi történik a Földdel, a Föld fiaival történik. Ha a Földre köpsz, magadat köpöd le. A Föld nem az emberé; az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogy a vér összeköti a család tagjait. Az élet szövedékét nem az ember szőtte; csak egy szála annak. Bármit tesz a hálóval, saját magával teszi. A mi halottaink sohasem feledik ezt a gyönyörű világot, amely a létet adta nekik. Tovább szeretik a kanyargó folyóit, hatalmas hegyeit és magányos völgyeit, és mindig gyengéd szeretettel vonzódnak a magányos szívű élők felé, és gyakran visszatérnek, hogy az élőket meglátogassák és vezessék. Nem sokat számít, hol éljük hátralévő napjainkat. Nem sok van már hátra. Az indián éjszakája sötétet ígér. Nem lát fényes csillagot a láthatár felett. Gyászos hangú szelek sóhajtanak a távolban. De jönnek és mennek, mint a tenger hullámai. A fehérek is el fognak tűnni - talán még előbb, mint a mi törzseink. Szennyezd be ágyadat, és egy nap meg fogsz fulladni saját szemetedben. Nem értjük, amikor a bölényeket mészárolják, a vadlovakat befogják, az erdő titkos zugai sok-sok ember kipárolgásától bűzlenek, a vad hegyek gerincén beszélő drótok feszülnek. Hol van a sűrű bozót? Vége már. Hol a sas? Eltűnt. Így aztán, ha eladjuk neked a Földünket, szeresd úgy, ahogy mi szeretjük. Gondozd úgy, ahogy mi gondoztuk. Minden erőddel, teljes lekeddel, egész szíveddel őrizd meg őt gyermekeidnek, és szeresd úgy, ahogy Isten szeret valamennyiünket!"

(Seattle indián törzsfőnök híres beszéde)

Hugoméknál beindult a kert - kaptam friss zöldeket, többek között egy kupóc zsenge rebarbara levelet. Ilyenkor még fogyasztható ennek a finom növénynek a harsogó zöld levele is. Ízben hasonlít a sóskára, pikánsan savanykás. Egy résztét vegyes zöldséglevesbe vágtam bele, a maradékkal pedig ezt a húsmentes lasagne-át dúsítottam. Előfőztem a leveleket, így a nagyon savanykás íze eltűnt, egyáltalán nem vad, nagyon finom. Ez a lasagne egyébként spenótlevéllel is kitűnő - a tavasz finom zsenge zöldje az is, a piacon is bőséggel látni már.

Hozzávalók 4 főre:

1 hámozott, szeletelt paradicsomkonzerv,
2 kisebb-közepes fej vöröshagyma,
3-4 gerezd fokhagyma,
4-5 evőkanál olívaolaj,
4 cl vörösbor,
1 csipet cukor,
só,
1 teáskanál szárított bazsalikom,
2 teáskanál szárított oregano,
1/2 mokkáskanál őrölt fahéj,
2 közepes szál sárgarépa,
rebarbara vagy mángold vagy spenótlevelek,
lasagne-lapok,
3 csapott evőkanál liszt,
5 dkg vaj,
kb. 6 dl tej,
reszelt sajt (parmezán, trappista, ami van kéznél.)

A kockázott vöröshagymát, szeletelt fokhagymát és sárgarépát az olívaolajon sóval megpároltam, majd hozzáadtam a paradicsomkonzervet. Fűszereztem és hagytam rotyogni a répa puhulásáig. (A vörösbort, pici cukrot is beletettem.)
A rebarbaralevelek középső vastag erét kivágtam, aztán forrásban lévő vízbe tettem 3-4 percre, majd leszűrtem.
Tettem föl vizet forrni a tésztalapoknak és közben elkészítettem a besamel-mártást: a vajat a liszttel kicsit átforrósítottam-pirítottam, majd apránként hozzákevertem a tejet is. Végül sóztam. Sűrű palacsintatészta állaga legyen.
Mikor a víz forrt, kettesével előfőztem a lapokat (nekem kettő fért el egy sorban egymás mellé). Egy jénait kiolajoztam, majd két lapot lefektettem. A sárgarépás szószt kevés vízzel higítottam, kb. 2 dl-rel. Ebből mertem egy réteget a tésztára, majd besamel jött, reszelt sajt és rebarbara-levelek. Közben megint főztem két lapot, ez jött a levelekre, majd szósz, besamel, sajt, levelek. Nekem négy rétegem lett. A tetejét tésztalappal zártam és besamellel elkevert reszelt sajttal, amit kevés olívaolajjal is megcsorgattam. Harminc percre forró sütőbe tettem.

Laktató, ízletes, finom!

Babéros, citomos hal

.

Aki tudja, hogyan nézzen és érezzen, annak szabad, vándorló élete minden perce varázslat.

(Alexandra David-Neel)

Most nem hoztam új receptet Nektek, ez nyáron már készült (sőt azóta többször is) - csak fotóm nem volt akkor hozzá, mivel estéli grillezés alkalmával ettük. Annyira finom volt, hogy megtartottam a receptemet.

A húst ugyan száműztem az étrendemből, de a halat megtartottam. Egyrészt mert szeretem nagyon, másrészt mert egészséges. Talán a hal az egyedüli húsféle, amit még nem tudnak telenyomni antibiotikumokkal és ki tudja mivel és a hal még szabadon, normális körülmények között élhet, míg ki nem fogják. Ami a nagyüzemi állattartásról egyáltalán nem mondható el... Nagyon érzékeny vagyok, és a szervezetem erősen tiltakozott az egészségtelen húsok ellen. Nem maga a hús ami nem jó, hanem a rengeteg vegyszer, hormonális anyag, amit tartalmaznak, az állatok szenvedéséről nem is beszélnék... Bár sajnos, a zöldségek is ki tudja mi mindent tartalmaznak. Gondoljunk csak a nemrégi marokkói paprikára... Igyekszem ezért kistermelőktől vásárolni, szezonális zöldségeket és gyümölcsöket. No de térjünk vissza a babéros, citromos, hagymás halhoz.

Most balatoni busafiléből csináltam meg és mondhatom, nem csak tengeri halból jó.

Az étel hozzávalói nemesen egyszerűek, a finomságát a pácolás adja a hozzávalókon kívül.

Hozzávalók 4 főre:

személyenként 35 dkg halfilé,

3 citrom karikázva

1 citrom leve,

2 nagy fej vöröshagyma (vagy 3 közepes),

12 - 14 db babérlevél,

4 szem szegfűbors mozsárban teljesen finomra törve,

5-6 szem szegfűbors egészben,

só,

2-3 evőkanálnyi olívaolaj,

8 dkg vaj.

A hagymát karikákra vágtam, nem túl vékonyakra. A hal bőrét beirdaltam, majd a szeleteket megcsepegtettem egy citrom levével és alaposan besóztam - a beirdalt részekbe is belekenve a sót. valamint megszórtam a finomra tört szegfűborssal. Három citromot alaposan megmostam, majd karikákra szeltem. Egy tálban rétegeztem a hagyma-, citromkarikákat és babérleveleket felváltva a halszeletekkel, minden szelet halra egy kevés olívaolajat is locsolva. Ezt reggel elkészítettem és 4-5 óra állás után sütöttem csak meg.

A Balcsin úgy készült, hogy adagonként fóliába csomagoltam a pácolt szeleteket reggel, és este rátettük a parázsra. Így megpárolódott a zárt alufóliában és utána átsütöttem serpenyőben - mivel elkapott egy zápor grillezés közben bennünket, ha jól rémlik. Mik nem járulnak hozzá egy jó recept sikeréhez! :)

Egy serpenyőben pici olívaolajat és szeletenként 2 dkg vajat olvasztottam, majd közepesnél kicsit erősebb lángon megsütöttem a halszeleteket. Először a bőrös oldalukat. 4-5 perc kell kb. oldalanként. Mikor minden halszelet megsült, a visszamaradt zsiradékban pici sóval megsütöttem a hagyma- és citromkarikákat is, annyira, hogy meg is barnuljanak. Finom karamelles íze lesz a citromszeleteknek.

Minden halszelet mellé tálaltam ebből a finom babéros sült hagymából és citromból.

Petrezselymes burgonyával és csak egy kevés sóval, olívaolajjal, citromlével finoman összekevert fejes salátával nagyon finom.

Cocco panna cotta

.

Viszlát és kösz a halakat! - mondták a delfinek, és elhagyták a Földet.

(Douglas Adams: Galaxis Útikalauz Stopposoknak)

Pár napja készítettem azt a bizonyos kreol csirkét, és maradt fél doboz kókusztejem. (Persze lehet egész doboznyiból is készíteni... ) Meg hát valami kis desszertet is akartam készíteni a marharagu utánra. Valami könnyűt.

Egyértelmű volt a panna cotta.

Hozzávalók 5 pohárhoz:

1/2 doboz kókusztej,

3 dl tej,

3 dl tejszín (zsírdús),

1 csipet só,

ízlés szerint krisztálycukor (én kb. 5-6 evőkanálnyit tettem bele),

1/2 szál vaníliarúd,

1 púpos evőkanál zselatin (Horváth Rozi féle).

A tejben elkevertem a cukrot, sót, zselatint és a vaníliarudat is beletettem. (Vaníliával érlelt cukor is jó ha nincs vaníliarúd kéznél.) Föltettem főni nagy lángra és habverővel végig kevergettem míg fölforrt. Ezután már csak a kókusztejet és a tejszínt kellett hozzáönteni, majd poharakba elosztani. Pár óra dermedés után fogyasztható. Ha enm túl édesre készítjük, tálalhatjuk málnalekvárral vagy karamellöntettel is. Vagy kissé kesernyés-pikáns citromdzsemmel. Isteni.

(A kis kókuszkép innen való.)

Marharagu argentin módra a' la duende

.

Kétszobányi pincemûhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez – az ô megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez –, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tûz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erôt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kérésérôl. Már eltûnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsôn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.

A mester törte meg a csendet.

– Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra – mondta némi ünnepélyességgel. – De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tôlem?

– Nem fontos a nevem – válaszolta a másik. – Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.

Elôvett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belôle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.

Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:

– Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kônek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.

– Nem érdekel az arany – válaszolta a másik. – Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kôhöz vezetô úton.

Paracelsus megrágott minden szót:

– Az út maga a Kô. A kiindulópont is a Kô. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.

A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:

– Hát mégis van cél? Paracelsus felnevetett.

– Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.

Csend lett, aztán megszólalt a férfi.

– Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielôtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.

– Mikor óhajtod? – kérdezte izgatottan Paracelsus.

– Máris – vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.

– Az a hír járja rólad – mondotta –, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.

– Nagyon hiszékeny vagy – mondta a mester. – Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok. Hajthatatlan volt a másik.

– Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa mégsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.

Paracelsus kivette a kezébôl a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.

– Hiszékeny vagy – mondta. – Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?

– Bárki elpusztíthatja – válaszolta a tanítvány.

– Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsô ember akár egy virágot vagy fûszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?

– Most nem a Paradicsomban vagyunk – válaszolt makacsul a fiú –; itt, a hold alatt, minden halandó. Paracelsus talpra állt.

– Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a Paradicsom volna? Mi más a bûnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?

– Akkor is el lehet égetni a rózsát – mondta kihívóan a tanítvány.

– Éppenséggel van még parázs a kandallóban – mondta Paracelsus. – Ha most tûzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belôle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.

– Egyetlen szóval? – furcsállotta a tanítvány. – Hiszen kialudt már a tûz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?

Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.

– Kialudt már a tûz az olvasztókemencémben – ismételte –, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.

– Meg sem merem kérdezni, melyek azok – mondta a másik álnokul avagy alázattal.

– Arról az eszközrôl beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendô bûn eltakar a szemünk elôl. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.

A tanítvány ridegen válaszolt:

– Mutasd meg, kérlek, hogy tûnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod–e hozzá vagy az Igét.

Eltûnôdött Paracelsus. Majd így szólt:

– Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztô káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.

Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:

– Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tôle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?

Remegve felelt a másik férfi:

– Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendôkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.

Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltûnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tûnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.

Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerûséggel csak ennyit mondott:

– Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.

Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ô meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bûvös tudománya.

Letérdelt a mester elé, és így szólt:

– Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belôlem, amit az Úr is megkövetelt a hívôktôl. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerôsödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.

Ôszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idôs mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendô, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ô, Johannes Grisebach, hogy szentségtörô kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?

Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább

magával vitte ôket. Paracelsus kikísérte a lépcsô aljáig, s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.

Paracelsus egyedül maradt. Mielôtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.

(Jorge Luis Borges: Paracelsus rózsája)

Ismét egy (majdnem) magától készülő finomság.
Tegnap asszem a paprikán néztem a biomániát, abban csináltak egy argentin marharagut. Nem ilyet, de elfelejtettem mi volt az övékben. No mindegy, nagyon jól sikeredett, megtartom. (Viszont nem egy fotogén étel... )

Hozzávalók 4 főre:
1 kg marhahús (fehérpecsenye, comb, lábszár - bármelyik jó hozzá),
1 nagy szál sárgarépa,

1 csokor újhagyma zölddel együtt vagy 1 póréhagyma,
1/2 doboz darabolt paradicsom lével együtt,
só,
kb. 4 evőkanálnyi olívaolaj,
4 nagyobb gerezd fokhagyma,
1 közepes fej vöröshagyma,
meglehetős sok tekerés friss bors,
2 csapott teáskanál köménymag,
2 babérlevél,
1 csapott evőkanál liszt,
3 félmarék szárazbab,
1 liter marhahúsleves (kockából is lehet ha nincs éppen),
2 dl vörösbor.

A cseréptálat hidegvízbe áztattam. A húst nagyobb kockákra vágtam, borsoztam és köménymagoztam, aztán forró serpenyőben nagy lángon, kevés olívaolajon minden oldalon körbesütöttem. Aztán a römertopfba tettem. Egyszerre csak kevés húskockát tegyünk a serpenyőbe, hogy tényleg piruljon és ne főjön.
Mikor a husik mind a tálban voltak, sóztam is majd mehintettem a liszttel. Rászórtam a nyers babot és rátettem a paradicsomkonzerv felét is. (Mivel hirtelen felindulásból jutott eszembe, nem áztattam be. De csodásan megfőtt így is a raguban.) Aztán a serpenyőben átpirítottam kissé a fokhagymát, az újhagymát, a vöröshagymát és a sárgarépát is (ezeket is kicsit sóztam), majd ez is a tálba került. Fölöntöttem marhahúslevessel, jóbőven. Teljesen lepjen el mindent. Öntöttem hozzá száraz vörösbort is.
Hideg sütőbe tettem - a tálra rátettem a fedelét is, és kis lángon 5 órán át pároltam.
A hús szó szerint szétomlik a szájban, a bab is tökéletesen megpuhul az ételben.

Burgonyás lepénykenyeret-lepénylángost javasolnék mellé, no meg a vörösbor maradékát.

Nézegettem egyébként a neten, hátha találok valami bővebb anyagot az argentin konyháról - de sajnos nem találtam szinte semmit... Kár.