A szeretet

Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.

Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.

(Pál apostol első levele a korintusiakhoz, részlet)

Retró a konyhában: kijevi csirkemell

Van, ami nem változik. És van, ami igen. 

Igyekeztem a képen is visszaadni a korhű retró-fílinget. Emlékeztek? Kinyitottunk egy szakácskönyvet vagy újságot, és hasonló fotók voltak benne. És hasonló ételek. 

Szeretem az újításokat a gasztronómiában, figyelem a divatokat is, de úgy gondolom, vannak ételek, amik nem szorulnak sem újragondolásra, sem javításra. És mindig jók. (Már ha jól vannak elkészítve, természetesen.) És bizton állíthatom, hogy a legjobb, ami egy csirkemellel történhet, az az, hogy kijevit készítünk belőle, mert az amúgy száraz mellehúsa és a minőségi vaj párosa az égben köttetett.

Bár ezzel a kijelentésemmel kissé bajban vagyok, mert azt hiszem, nincs ember, aki meg tudná mondani, milyen is az igazi kijevi jércemell. Próbáltam utánanyomozni, nem sok sikerrel. Itt és itt olvashattok utána. Van, aki Chicago városát jelöli meg forrásnak, mások szerint ukrán eredetű. Még hites uram régi főiskolai könyvében is megnéztem a receptet, ami szerint a csirkemellet felszúrjuk, és vaj-reszelt sajt keverékével megtöltjük, amit sóval-borssal-szerecsendióval fűszerezünk. De én úgy hiszem, az eredetiben talán nem volt sajt, csak fűszeres vaj. 

Mára már azt hiszem ez az étel is arra a sorsra jutott, hogy ahány ház, annyi féle változat létezik. Ez az enyém, ami tulajdonképpen gremolátával töltött csirkemell. Mert citromhéj mindenbe kell. 😉

Hozzávalók 2 főre:
2 fél csirkemell (a kis szárnya nélkül)
2 kisebb csokor petrezselyemzöld
8 dkg vaj (nem margarin!)
só
1 kicsi citrom reszelt héja
1 kisebb gerezd fokhagyma
a panírozáshoz:
2 tojás + 2 evőkanál víz jól felverve pici sóval
liszt
zsemlemorzsa
a sütéshez:
bő olaj.

A szobahőmérsékletű vajhoz hozzákevertem a felaprított petrezselyemzöldet, reszelt citromhéjat, nagyon apróra vágott fokhagymát, sót, aztán betettem a fagyasztóba 10 percre, hogy kissé szilárduljon, mert úgy könnyű betölteni. Ha nagyon lágy a vaj, csak kínlódni fogunk vele.

A csirkemellről a kis szárnyacskarészt levágtam, azt csak simán bepaníroztam. A két nagy darabot felszúrtam a vastagabb végétől indulva, hogy zseb keletkezzen. Ebbe az üregbe töltöttem a fűszervajat. A nyílásokat fogvájóval összetűztem. Duplán bepaníroztam a húsokat, és közepesen forró olajban pirosra sütöttem. Az olaj ne legyen túl forró, mert vastag a hús, át kell sülnie, szóval kisebb lángon süssük, és olyan magasságú legyen a serpenyőben az olaj, hogy minimum a hús vastagságának feléig érjen.

Tálalás előtt a fogvájót távolítsuk el, és abszolút forrón, frissen tálaljuk. Körete bármi lehet, amit szeretünk.

Karácsonyi változatnak úgy készíteném, hogy reszelt narancshéjat és frissen reszelt szerecsendiót adnék a vajhoz, no és friss bazsalikomot vágnék apróra (s persze a fokhagyma is maradna). Lehet bunda nélkül is sütni kevés vajon vagy jófajta olajon, úgy könnyebb, egészségesebb fogás lehet. De a belsejéből a minőségi vajat semmiképpen ne spóroljuk ki. Lehetne bonyolítani ezt az ételt, de a kijevire fokozottan igaz: a kevesebb több. Maradjunk az egyszerűségnél.

Az öröm

 Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély.

(Hamvas Béla: Patmosz)

Egy, a Kolumbia partjainál fekvő Neguá városába való férfi fel tudott mászni az égbe.

Visszatérve elbeszélte az utazását. Elmondta, hogyan látta az emberi életet odafentről. Azt mondta, pici lángok tengerei vagyunk.

- A világ - mesélte -, a sok ember, pici lángok tengere.

Minden egyes ember a saját lángjával világít.

Nincs két egyforma láng. Vannak nagy lángok és kis lángok mindenféle színben. Vannak olyan lángok, melyek annyira mozdulatlanok, hogy még a szélben sem rezdülnek meg, mások lángja olyan vad, hogy szikrával szórja tele a levegőt. Vannak bolond lángok, melyek sem nem égnek, sem nem világítanak, másokban viszont olyan vadul izzik az élet, hogy rájuk sem lehet nézni pislogás nélkül, és ha a közelükbe ér az ember, maga is lángra kap.

(Eduardo Galeano: Ölelések könyve, fordította Ingrid Alexovics)