Kókuszfagyi narancsöntettel

Mindig olyan helyen kellene állnom,
amely az örökkévalóság felé nyitva áll.

(Romano Guardini)

 

Mivel ketten vagyunk, a kókusztejnek csak a felét használtam el a sárgarépához, a másik feléből fagyi készült.

Hozzávalók 4 főre:
1 kókusztej konzerv,
3 dl tejszín,
kb. 10 dkg porcukor (ízlés szerint),
6 evőkanál kókuszreszelék,
vaníliás cukor vagy vanília kivonat.

A tejszínt felvertem a cukorral, vaníliás cukorral, aztán óvatosan hozzákevertem a kókusztejet- és reszeléket. Fagyasztóba tettem egy éjszakára.
Narancsöntettel tálaltam, de kesernyésebb csokiöntettel is finom.
Narancsöntet: 5 evőkanál kristálycukor, 5 evőkanál narancslé, reszelt narancshéj. A hozzávalókat jól összeforraljuk, majd lehűtjük.

Sárgarépa kókusztejben

Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínről. Don Juant őrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kőről, és mosolyogva odajött hozzám.

– Azt hiszed, megőrültem, ugye? – kérdezte.

Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám.

Közölte, hogy egyenlően állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztető viselkedése foglalta el. Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, ő ugyanis az én kiszámítha-tó viselkedésem súlyosságától mászik a falra. Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az ő kürtölése.

Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sőt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zűrzavaros az életem.

Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.

– Mik a szokásaim? – kérdeztem.

– Mindent megszokásból csinálsz.

– De hát nem mindenki ilyen?

– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.

– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?

– Aggódtál az ebéd miatt.

– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?

– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.

Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.

– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta időbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.

Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erősen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerősömé.

– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsősorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait. Ettől válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Először megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekből a részekből áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.

Don Juan szünetet tartott, mintha időt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tűnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.

– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.

Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tűnt számomra. El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Őszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.

– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedből. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.

Kértem, hozzon megfogható példákat.

– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan. – Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait. Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket előre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk. És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket. Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy ő maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?

Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.

– Időbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettőkor.

Rám nézett, és jóindulatúan mosolygott. Mókás arckifejezése megnevettetett.

– Azonban egyes állatok hollétét lehetetlen kinyomozni – folytatta. – Vannak bizonyos szarvasfélék például, amelyeket egy szerencsés vadásznak életében talán egyszer útjába vezérelhet a sors.

Don Juan hatásszünetet tartott, és áthatón nézett rám. Úgy tűnt, kérdésre vár. Nem volt mit kérdeznem.

– Mit gondolsz, mitől olyan különlegesek és megtalálhatatlanok? – kérdezte.

Nem tudtam mit mondjak, megvontam hát a vállamat.

– Attól, hogy nincsenek szokásaik! – mondta, mintha nagy titkot fedne fel. – Ettől csodalények.

– Minden szarvasnak aludnia kell éjjel – vetettem ellen. – Ez nem szokás?

– Hogyne, ha a szarvas mindig ugyanabban az időben és ugyanott alszik. De ezek a csodalények nem így viselkednek. Egyszer még te magad is meggyőződhetsz erről. Talán az lesz a sorsod, hogy egész életedben egy ilyen lényt kergess.

– Mit értesz ez alatt?

– Szeretsz vadászni. Talán egyszer, valahol a világon keresztezi utad egy csodalényét, és utána indulsz. A csodalény nem akármilyen látvány! Nekem szerencsém volt, és egyszer utamba akadt egy. Találkozásunk előtt már sokat elsajátítottam a vadászatból, s ezt gyakoroltam is. Egyszer a közép-mexikói hegyek sűrű erdejében hirtelen éles füttyentést hallottam. Ismeretlen jelenség volt számomra; a vadont rovó kóborlásaim sok éve alatt egyetlenegyszer sem hallottam ilyen hangot. Nem találtam a forrását; úgy tűnt, mintha egyszerre több különböző helyről jönne. Azt hittem, talán ismeretlen állatcsorda vagy -csapat vesz körül.

Még egyszer meghallottam a szívfájdító füttyszót; úgy tűnt, mintha mindenhonnan jönne egyszerre. Ekkor jöttem rá, mekkora szerencsém van. Tudtam, hogy csodalény van a közelemben. Azzal is tisztában voltam, hogy a csodaszarvas tudatában van mind a köznapi emberek, mind a vadászok szokásainak.

Nagyon könnyen ki lehet találni, mit csinál ilyen helyzetben egy köznapi ember. Mindenekelőtt, félelme azonnal zsákmánnyá változtatja. Miután zsákmánnyá vált, két dolgot tehet. Vagy menekül, vagy felveszi a harcot. Ha nincs nála fegyver, rendszerint a nyílt terület felé rohanva, menti az életét. Ha van fegyvere, előkapja, és vagy a helyszínen megmerevedve, vagy a földre lapulva vár.

A vadász viszont, amikor a vadonban cserkél, sohasem jelenik meg sehol anélkül, hogy kifigyelte volna a számára kedvező pontokat, tehát azonnal fedezékbe húzódik. Félrevezetésként esetleg földre ejti, vagy ágra akasztja a poncsóját, aztán elbújik, és vár a vad következő mozdulatára. Ezért a csodaszarvas jelenlétében egyiket sem tettem, hanem gyorsan fejre álltam, és csendben pityeregni kezdtem. Igazi könnyek jöttek a szememből, és oly sokáig sírdogáltam, hogy már majdnem elájultam. Hirtelen enyhe fuvallatot éreztem; valami szimatolta a hajamat a jobb fülem mögött. Oda akartam fordítani a fejemet, hogy megnézzem, mi az, de elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuttyantam. Ahogy felültem, ragyogó lényt láttam rám meredni. A szarvas rám nézett, én mondtam neki, hogy nem bántom. Ő pedig beszélt velem.

Don Juan abbahagyta a mesélést, és rám nézett. Akaratlanul is elmosolyodtam. A beszélő szarvas fogalma enyhén szólva hihetetlenül hangzott számomra.

– Beszélt velem – vigyorgott don Juan.

– A szarvas beszélt?

– Beszélt bizony!

Don Juan felállt, és felvette összecsomagolt vadászszerszámait.

– Valóban beszélt? – kérdeztem hüledező hangon.

Óriási nevetés volt a válasz.

– Na, és mit mondott? – kérdeztem félig-meddig tréfából. Azt hittem, ugrat. Egy pillanatig hallgatott, mintha visszaemlékezni próbálna, majd amint beszélni kezdett, felderült az arca.

– Azt mondta a csodaszarvas: "Szervusz, barátom!" – számolt be a történtekről don Juan. "Szervusz!" – válaszoltam én. Aztán megkérdezte: "Miért sírsz?" Azt feleltem: "Mert szomorú vagyok." Ekkor a csodalény odajött a fülemhez, és olyan tisztán, ahogy én beszélek most, azt mondta: "Ne légy szomorú!"

Don Juan merőn nézett a szemembe. Pajkosság csillant meg a tekintetében. Harsányan nevetni kezdett.

Azt mondtam, ez a szarvassal folytatott beszélgetés elég buta volt.

– Mit vártál? – kérdezte, még mindig nevetve. – Indián vagyok.

Humora annyira földöntúli volt, hogy együtt kellett nevetnem vele.

– Nem hiszed, hogy a csodaszarvas beszél, ugye?

– Sajnálom, de egyszerűen nem hiszem, hogy ilyesmi lehetséges – mondtam.

– Nem csodálom – nyugtatott. – Fene dolog ez.

(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)

Ezt az ételt csak kalandorok, bátrak számára ajánlom. Egészen más ízvilág, mint a megszokott magyaros. Nekem nagyon ízlett, de én sárgarépa rajongó is vagyok, kókuszrajongó is, meg csilirajongó is... :)
Köretként készítettem, de szívből ajánlom vegáknak is, párolt rizzsel. Nagyon különleges. Sőt, a kókusztejre a tejérzékenyek figyelmét is felhívnám - hiszen bár tejnek nevezzük, valójában nincs benne ez a bocifinomság. Viszont nagyon krémes, lágy és finom, ugyanúgy használható, mint a tejszín. Bármely ételt finom krémessé, szaftossá varázsol. Ízében viszont tényleg messzemenőkig kókuszos!

Hozzávalók 4 főre:
6 nagy, méretes sárgarépa,
1 doboz kókusztej,
só,
1 csilipaprika (friss vagy szárított),
1 csomag újhagyma,
1 teáskanál olaj (szőlőmagot használtam, de kukoricaolajjal is finom, vagy napraforgóval),
2 cl törkölypálinka,
3 narancs leve,
1 narancs reszelt héja.

A sárgarépát előfőztem sós vízben, és mikor már olyan roppanós-puha volt, áttettem egy nagy serpenyőbe. Olajat öntöttem alá, hozzátettem a karikákra vágott újhagymát és a kókusztejet. Sóztam, csilit tördeltem bele, a narancshéjat belereszeltem és hozzáöntöttem a narancsok levét is és a pálinkát is. Erős lángon rövid ideig forraltam és készen is volt. Extravagáns étel, annyi szent! :)

Kukoricás pulykamell csőben

– Meg kell tanulnod szándékosan elérhetővé és elérhetetlenné válni – mondta. – Ahogyan most élsz, akaratlanul is mindig elérhető vagy.

Tiltakoztam. Az én érzéseim szerint életem éppen inkább egyre titkolódzóbbá vált. Erre azt mondta, hogy nem értettem meg a lényeget. Az elérhetetlenség nem jelenti azt, hogy bujkálunk vagy titkolódzunk, hanem azt, hogy hozzáférhetetlenek vagyunk.

– Más szóval – folytatta türelmesen – értelmetlen a rejtőzés, ha mindenki tudja, hogy rejtőzködsz. Ebből ered most a bajod. Amikor rejtőzködsz, mindenki tudja, hogy bujkálsz, amikor pedig nem, bárki döfése számára elérhető vagy.

Fenyegetve éreztem magamat, és gyorsan védekezni igyekeztem.

– Ne magyarázkodj! – szólt don Juan szárazon. – Fölösleges. Mindnyájan nagyon ostobák vagyunk, te sem lehetsz hát másmilyen. Valaha én magam is minduntalan elérhetővé tettem magam, míg végül semmire nem telt tőlem, hacsak a sírásra nem. És sírtam is eleget, akárcsak te.

Don Juan egy pillanatra végigmért, majd hangosan sóhajtott.

– Én ugyan fiatalabb voltam nálad – folytatta. – De egy napon elegem lett, és megváltoztam. Mondjuk, hogy vadásszá válásom egyik napján megtanultam annak titkát, hogy milyen elérhetőnek és elérhetetlennek lenni.

Közöltem vele, hogy nem sikerül megragadnom a lényeget. Tényleg nem tudtam felfogni, mit ért "elérhetőség" alatt. A következő spanyol kifejezésekkel élt: "ponerse al alcance" (elérhetőnek lenni), és "ponerse en el medio del camino" (forgalmas út közepére állni).

– Vissza kell vonulnod onnan – magyarázta. – El kell jönnöd a forgalmas út közepéről. Az egész lényed ott van, nincs hát értelme rejtőzni, hiszen csak képzelnéd, hogy takar valami. Forgalmas út közepén lenni azt jelenti, hogy minden járókelő látja minden mozdulatodat.

Hasonlata érdekes volt, ám egyben homályos is.

– Talányokban beszélsz – jelentettem ki.

Egy hosszú pillanatig rám meredt, aztán dúdolni kezdett. Ültömben felegyenesedtem és figyelni kezdtem. Már tudtam, hogy amikor don Juan mexikói dallamot dúdol, lecsapni készül rám.

– Mondd csak! – mosolygott és kérdő tekintettel meredt rám. – Ugyan mi történt azzal a szőke lánnyal, akit nagyon kedveltél?

Úgy bámulhattam rá, mint a sült bolond. Jóízűen nevetett, én pedig nem tudtam mit mondjak.

– Meséltél róla – nyugtatott.

Én azonban nem emlékeztem, hogy bárkiről is meséltem volna neki, legkevésbé egy szőke lányról.

– Én ugyan nem említettem neked semmi ilyesmit! – mondtam.

– Hogyne említettél volna! – jelentette ki, mintha ezzel vége lenne a vitának.

Tiltakozni akartam, de félbeszakított, mondván, nem az számít, honnan tud a dologról, hanem az, hogy szerettem-e azt a lányt.

Ellenséges indulat kezdett a hatalmába keríteni.

– Ne tereld másra a dolgot! – figyelmeztetett szárazon don Juan. – Most fogd vissza a fontosságérzetedet! Volt egy nőd, aki igen kedves volt a szívednek, és elvesztetted.

Tűnődni kezdtem, hogy beszéltem-e erről don Juannak. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem volt erre alkalom. De talán mégiscsak lehetett. Ahányszor csak kocsival mentünk valahova, megállás nélkül beszéltünk mindenféléről. Nem emlékeztem mindenre, ami szóba került, hiszen vezetés közben nem jegyzetelhettem. Ez kissé megnyugtatott. Közöltem vele, hogy igaza van. Volt életemben egy nagyon fontos szőke lány.

– Miért nincs veled? – érdeklődött.

– Elment.

– Miért?

– Több oka is volt.

– Nem volt több oka. Csak egy. Túlságosan elérhetővé tetted magadat.

Komolyan kíváncsi voltam, mit ért ez alatt. Ismét mély érzéseket váltott ki belőlem, amit csinált. Úgy látszott, tisztában van a hatással, és csintalan mosolyának elrejtése végett csücsörített.

– Mindenki tudott rólatok – mondta megingathatatlan meggyőződéssel.

– És az baj volt?

– Óriási nagy baj! Az a lány jó ember volt.

Kifejeztem őszinte érzésemet, mely szerint visszataszító, ahogy a zavarosban halászik, és még inkább az, ahogy mindig olyan bizonyossággal teszi kijelentéseit, mintha a helyszínen járt és mindent látott volna.

– De hát így van – mondta lefegyverző őszinteséggel. – Mindezt láttam. Jó lány volt.

Tudtam, hogy fölösleges vitatkozni, de dühös voltam rá életem e sebének felszakításáért, és közöltem, hogy az illető lány nem is olyan jó ember, szerintem elég gyönge jellemű volt.

– Te is az vagy – mondta nyugodtan. – De ez nem fontos. Az fontos, hogy már mindenütt kerested; ettől különlegessé vált számodra, és aki különleges nekünk, azt csak szép szavakkal illessük.

Szégyen fogott el; nagy szomorúság kezdett hatalmába keríteni.

– Mit művelsz velem, don Juan? – kérdeztem. – Mindig sikerül elszomorítanod. Miért?

– Most meg az érzelgősségbe lovallod bele magad – gyanúsított.

– Mi ennek az egésznek az értelme, don Juan?

– Az elérhetetlenség az értelme – jelentette ki. – A lány emlékét csak azért idéztem fel, hogy ezáltal közvetlenül megmutathassam neked azt, amit a széllel nem tudtam. Azért veszítetted el ezt a lányt, mert túlságosan elérhető voltál; mindig ott voltál számára, és életed csupa megszokásból állt.

– Dehogy! – mondtam. – Tévedsz! Az életem sohasem volt csupa megszokás.

– Az volt, és most is az – mondta ellentmondást nem tűrőn. – Nem közönséges szokásokból áll, úgy érzed hát, hogy nem csupa megszokás, de biztosíthatlak, hogy az.

Duzzogni lett volna kedvem, belemerülni a morcosságba, de don Juan szemétől valahogy nyugtalan lettem. Mintha folyamatosan tovább lökdösött volna a szeme.

– A vadász művészete az elérhetetlenség – mondta. – A szőke lány esetében ez azt jelentette volna, hogy vadászként viselkedsz és ritkán találkozol vele. Nem úgy, ahogy te csináltad. Nap mint nap vele voltál, míg végül nem maradt más érzés közöttetek, mint az unalom. Igaz?

Nem feleltem. Nem volt rá szükség. Igaza volt.

– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinted a környező világot. Nem eszel meg öt foglyot, csak egyet. Nem bántod a növényeket pusztán azért, hogy sütőgödröt csinálhass. Nem teszed ki magadat a szél erejének, hacsak nem muszáj. Nem használod ki, nem facsarod ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeretsz.

– Soha nem használtam ki senkit – mondtam őszintén.

De don Juan szerint igenis kihasználtam őket, és így kerek-perec kijelenthettem, hogy meguntam az embereket, és elfáradtam tőlük.

– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy szándékosan elkerülöd önmagad és mások kimerítését – folytatta. – Azt jelenti, nem vagy kiéhezett, nem vagy kétségbeesett, mint az a szerencsétlen flótás, aki fél, hogy soha többé nem lesz mit ennie, és magába töm mindent, mind az öt foglyot!

Don Juan ütése egyértelműen övön alul ért. Nevettem, ez úgy látszott, felvidítja. Könnyedén megérintette a hátamat.

– A vadász tudja, hogy újra és újra vadat fog a csapdájába csalni, nem aggódik hát. Az aggódás elérhetővé változtat. Önkéntelenül is elérhetők leszünk tőle. És ha aggódunk, kétségbeesésünkben mindenhez ragaszkodunk; és ha ragaszkodunk, elkerülhetetlenül kimerítjük azt, akihez vagy amihez ragaszkodunk.

Közöltem vele, hogy a mindennapi életemben elképzelhetetlen lenne elérhetetlennek lenni. Ahhoz, hogy működhessek, elérhetőnek kell lennem azok számára, akiknek dolguk van velem.

– Mondtam már: az elérhetetlenség nem azt jelenti, hogy bujkálsz, meg titkolódzol – felelte nyugodtan. – Azt sem jelenti, hogy nincs dolgod emberekkel. A vadász mértékletesen, gyöngéden bánik a világával, függetlenül attól, hogy ez a világ tárgyakból, növényekből, állatokból, emberekből, vagy erőből áll. A vadász bensséges kapcsolatban van a világával, és mégis elérhetetlen ugyanennek a világnak a számára.

– Ez ellentmondás – mondtam. – Nem lehet elérhetetlen, ha napról-napra, óráról órára itt van a világában!

– Nem érted – szólt türelmesen don Juan. – Azért elérhetetlen, mert nem csavarja ki a világot. Könnyedén érinti meg, addig marad, ameddig maradnia kell, majd sebesen továbbmegy, és alig hagy nyomot maga után.

(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)

Nagyon egyszerű, de meglepően ízletes kis étel. Gyorsan elkészül, és tegnap ez volt a lényeg, siettem.

Hozzávalók 4 főre:
70 dkg pulykamell,
30 dkg trappista sajt,
1 konzerv kukorica,
1 csomag újhagyma,
só,
őrölt bors.

A pulykamellet szeleteltem, majd kiklopfoltam és sóztam-borsoztam. Kevés olajon hirtelen elősütöttem, aztán egy sütőtál aljára sorakoztattam őket. Megszórtam kukoricával, kis karikákra vágott újhagymával és rengeteg reszelt sajttal. Fél dl vizet aláöntve, lefedés nélkül 3/4-es lángon, előmelegített sütőbe tettem. A sajt pirulásáig sütöttem.
Egyszerű párolt rizzsel és kókuszos sárgarépával tálaltam.

Tipp: Én most a sárgarépaköret miatt csináltam ilyen egyszerűre ezt az ételt, de bőven variálható. A húst fűszerezhetjük bátrabban is, tetszés szerint. Nagyon finom lehet paradicsomosan is, akkor így készíteném: egy réteg hús, kukorica, újhagyma, paradicsomkarikák bőven sóval, friss rozmaringlevélkékkel, korianderrel, chilipaprikával és sajt - és így már nevezhetném akár mexikói pulykának is :).

Olasz zöldborsóleves a' la Macerata

Az élet negyedik spirituális törvénye a Legkisebb erőfeszítés törvénye. Azon a tényen alapul, hogy a Természet intelligenciája erőfeszítés nélküli könnyedséggel és oldott gondtalansággal érvényesül. Ez tehát a harmónia és szeretet alapelve. A fű nem igyekszik nőni, épp csak nő. A hal nem törekszik úszni, épp csak úszik. A virágok nem akarnak nyílni, egyszerűen kivirulnak. A madarak nem próbálnak repülni, hanem repülnek. Ez a bennük rejlő természet.
Az Álmododás művészetében Don Juan azt mondja Carlos Castanedának: "...energiánk jó része önfontosságunk fenntartására használódik el. Ha képesek volnánk e fontosság legalább egy részét elveszíteni, elegendő erőnk lenne a világegyetem valódi nagyszerűségének megpillantására."

(Deepak Chopra: Az élet 7 törvénye)

Ezt a jó kis leveskét is az újonnan fölfedezett olasz szakácskönyvemben találtam. Nagyon finom, és teljesen más, mint a mi megszokott zöldborsólevesünk. Azt is nagyon szeretem, de kíváncsi voltam egy más ízvilágra is. Végtelenül egyszerű, gyors és ízletes.

Hozzávalók 4 személyre:
50 dkg fejtett zöldborsó (fagyasztott is jó),
7 dkg szalonna,
1/2 fej vöröshagyma,
1 gerezd fokhagyma,
1/2 csokor petrezselyemzöld,
1 mokkáskanál majoránna (vagy frissből annyi, mint a petrezselyemzöld),
15 dkg érett paradicsom (vagy konzerv hámozott paradicsom),
pirítósszeletek,
só és őrölt bors.

A hagymát, fokhagymát, szalonnát, petrezselyemzöldet és majoránnát finomra vágjuk, és egy fazékba tesszük a lehámozott, áttört paradicsommal együtt. Sózzuk, borsozzuk és 2,5 liter vízzel felengedjük. Amikor forr, beletesszük a borsót és egészen lassú tűzön jó 20 percig főzzük. A kenyérszeleteket közben megpirítjuk. Tálaláskor minden tányér aljára egy pirítós kerül, erre merjük rá a forró levest. Száraz fehérborral kitűnő. (Forrás: Simeoni Szekeres Magda: Itáliai ízek)

Vegáknak tudom ajánlani szalonna nélkül is, mert úgy is nagyon ízletes és finom.