Üres kézzel születünk,
Üres kézzel távozunk.
A valódi életet
üres kézzel éltem át.
(Marlo Morgan)
Ez a nap is nagyjából úgy indult, mit a többi, ezért nem tudhattam, mi vár ránk. Megreggeliztünk, ami nem volt mindennapos esemény. Előző nap találtunk egy őrlésre alkalmas sziklát. Súlyos, nagy, tojás alakú kör volt - túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal cipeljük -, amelyet szabadon használhat bárki, aki arra téved és olyan szerencsés, hogy van őrölni való termése, gabonája. Az asszonyok finom porrá törték a növényi szárakat, és fűvel, vízzel összekeverve lapos kis pogácsákká gyúrták. Olyanok voltak, mint az apró lepények.
Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a "táplálékok" birodalmába.
Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Nyomban Oootát kérdeztem, hogy mi történik. Intett, hogy maradjak csendben. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, aki korán reggel előrement, most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.
Ekkor döbbentem rá, hogy miért vándorlunk szótlanul minden nap. A törzs tagjai mindvégig gondolatátvitellel tartották egymás között a kapcsolatot. Ezt tanúsíthatom, hiszen tapasztaltam. Semmiféle zaj sem hallatszott, mégis üzenetet váltottak a húsz mérfölddel előttünk járóval.
- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része, és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála. Azt is mondja, hogy a víz, amelyet útközben talált, poshadt volt és egész teste tűzben ég tőle, arca verejtékben fürdik.
Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások Orvosságosember és Gyógyító Asszony irányításával növényeket dolgoztak fel.
Egy-két óra múltán visszaért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut. A tetemet kibelezte, a hasítékot kihegyezett botokkal tűzte össze. A belek kötélként szolgáltak, velük kötötte össze az állat négy lábát. A férfi fején és a vállán cipelte a mázsás hústömeget, pedig szakadt róla a víz és láthatóan beteg volt.
Figyeltem a csapatot, ahogy ki-ki nekilátott a fiatalember gyógyításának, illetve az étel elkészítésének.
A kenguru testét először a lobogó láng fölé tartották; a megperzselődött szőr szaga megtöltötte a levegőt, akár Los Angelest a szmog. Az állat fejét levágták, lábait letörték, hogy az inak meglazuljanak. Ezután a testet közvetlenül a gödörben égő tűz fölé tették, így izzó parázs érte minden oldalról. A mély verem egyik sarkába kis edényben vizet helyeztek, abból hosszú nád nyúlt fölfelé. A tetejére ágakat halmoztak. A következő néhány órában a főszakács időnként ellenőrizte a füstöt belefújt a nádba, hogy a lenti víz jobban gőzölögjön. Azonnal sűrű párafelhők csaptak elő.
Az étkezés idejére csupán a hús külső felülete sült át, a belseje véres maradt. Szerettem volna a saját adagomat botra szúrva tovább sütni, mint egy hot dogot. Ez sem jelentett gondot. Nyomban faragtak nekem egy alkalmi villafélét.
Eközben persze nem feledkeztek meg az ifjú vadászról sem, aki megfelelő gyógykezelésben részesült. Mindenekelőtt gyógyteát itattak vele. Ezután a gödörből most kiásott hűvös homokkal beterítették mindkét lábát. Közben elmesélték nekem, hogy ha a fejéből lehúzzák a meleget, kiegyenlítődik a testhőmérséklete. A magyarázatot furcsállottam ugyan, de a fiatalember láza valóban csökkent. A főzetek is hatottak, mert a beleket lazítva megelőzték a gyomorbántalmakat, amelyekre ekkora megpróbáltatás után számítottam.
Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oootával.
Ooota elnevette magát, és így szólt: - Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.
- Igazad van - mondtam egyetértve. - Mindkét megoldás jó, de idekint a pusztaságban, ahol nincsenek városok és telefonfülkék, a tiétek biztosabb.
Úgy gondoltam, az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak, legalábbis Ooota szerint azért képesek a gondolatátvitelre, mert soha nem hazudnak, még kis dolgokban sem, sosem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Mivel eleve nem ismerik a hazugságot, nincs titkolnivalójuk sem. Gondolataikat nem rejtegetik egymás elől, és bátran közreadják őket. Ooota elmagyarázta, hogy is van ez az egész. Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakban, és nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.
A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályoznák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.
Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsátanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem, egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.
Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó.
A bennszülöttek úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni.
Később, amikor segítettek kifejleszteni bennem a telepatikus érintkezés képességét, rájöttem, hogy addig ez nem fog sikerülni, amíg úgy érzem, hogy vannak még olyan érzéseim vagy gondolataim, amelyeket nem szívesen tárnék fel. Meg kellett békélnem mindennel.
Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle. Megértették velem, mindezt azért fontos elfogadni, azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.
Itt a kelbimbószezon. Én roppantul örülök neki, mert az egyik legkedvesebb zöldségfélém. Hasonlítunk. A kelbimbó is szélsőséges: vagy nagyon szereti valaki vagy nagyon nem. Középút nincs.
Szóval, ezt a receptet most a rajongóknak ajánlom.
Hozzávalók 2 főre:40 dkg kelbimbó,
5 evőkanál liszt,
1 tojás,
1 evőkanálnyi nagyon apróra kockázott vöröshagyma,
só,
frissen őrölt bors,
kb. 2 dl tej, olaj a sütéshez.
A főzővízbe:
só,
1 mokkáskanálnyi kristálycukor.
A kelbimbót megtisztítottam és megmostam, a nagyobb darabokat félbevágtam. Sós, cukros vízben nem nagyon puhára megfőztem, majd leszűrtem és hideg vízzel le is öblítettem, hogy ne puhuljon tovább. Hagytam lecsepegni.
A lisztből, tojásból és a többi hozzávalóból sűrű palacsintatészta állagot kevertem. Egy kisebb lábosba jó bőven olajat öntöttem, legalább 4 cm magas legyen az olaj szintje. Mikor kellően forró lett a zsiradék, a kelbimbókat a tésztába mártogattam és kisütöttem őket.
Fokhagymás barnarizzsel és citromos besamelmártással tálaltam. A mártás nem lett az igazi, ezért nem is írom le - de van egy jó ötletem egy másik fajta mártásra, azt viszont majd kikísérletezem és ha jól sikerül, megosztom.
A fokhagymás barna rizs úgy készül, hogy a rizst megmostam és egy evőkanálnyi olívaolajon kicsit megpirítottam. Felöntöttem háromszoros mennyiségű vízzel, és 4 vagy 5 cikk hámozott fokhagymát egészben beledobtam a lábosba. A rizst sóztam is, és nagyon kis lángon fedő alatt puhulásig főztem. Plussz a végén még kb. 20 percig fedő alatt hagytam, hagy gőzölődjön.
Sofiától tanultam, nagyon finom.
A kelbimbó viszont isteni így bundában - nem is számítottam rá, hogy ennyire finom lesz. Ez a bunda nem igazán ropogós, hamar bepuhul. Legközelebb a
mézesmázas csirkénél leírt bundával készítem majd, mert az isteni ropogós.
Készítettem már kelbimbóval ételeket:
tejszínes kelbimbó natúr tengeri halfilével,
kelbimbóleves húsos galuskával,
szerzetesek eledele,
húsleves,
sült oldalas kelbimbóval, hagymás törtkrumplival,
és
kelbimbóleves feta sajttal.
