2019. augusztus 10., szombat

Voltunk Szabadkán

Elmentünk kicsit nyaralni Szabadkára. Nem bántuk meg, mert gyönyörű város. Ami elsőre feltűnt, az az volt, hogy ilyen fás várost én még nem láttam. Minden utcáján, és tényleg minden utcáján 3-5 méterenként dús lombú fák vannak. Nem kell kalap vagy más fejfedő a 35 fokos kánikulában sem, mert bármerre jártunk, árnyas hűs utcákon sétáltunk.
Nálunk is vannak fák, de a legtöbb olyan, aminek kis csinosra nyírt gömb koronája van, így gyakorlatilag árnyékot nem ad, csak szépíti a környezetet. Amikor pár éve felújították a piacteret, a nagy üres placcra is ilyen minifákat ültettek. Nehogy már a vásárlók meg az árusok árnyékban legyenek, á, süljenek csak a napon.




Szóval Szabadka a világ legfásabb városa, ez biztos. Emellett gyönyörű, telistele szecessziós épületekkel, a legtöbb fel is van újítva. Rengeteg kapualj van, benn hátul kis udvarok, amik magas kőfalakkal vannak elválasztva, azok is tele fával és virágokkal, meg bokrokkal. És a sok a különleges balkon. Szerintem ha Shakespeare járt volna Szabadkán, valószínűleg a híres erkély-jelenet nem Veronában, hanem itt játszódna... Aztán a kapuk nem csak kapuk, a korlátok sem simán azok, hanem gyönyörű kovácsoltvas remekek. És nagyon sok a templom, kápolna, és van mecset is.

Nagy város, nem is gondoltam, hogy ekkora. Rengeteg híres szülötte is volt, sok a szobor is, a park is. Nagyon sok épülete csodálatos, de a Zsinagóga, az valami... gyönyörűség. Belépőjegy van, lehet  fényképezni is.




Egyébként talán kicsit a Budapestre emlékeztet Szabadka hangulata, de szerintem sokkal több szép épülete van, emberibb léptékű és egyáltalán nem büdös. Minden városnak van illata is, ezt már megfigyeltem, és Budapest nagyon büdös. Szabadkának jó illata van.

Voltunk a piacon is, ami hatalmas. Kétszer mentünk, egyszer tényleg rászántuk az időt, másodjára célirányosan, mielőtt hazaindultunk. De szerintem a felét sem láttuk, mert olyan nagy. Iszonyú közel vannak az árusok, alig lehet elmenni a vékony kis közökben. Épp ezért szerencsénkre hétközben voltunk, mert állítólag a szombat és a vasárnap az igazi piacnap, de szerintem akkor meg sem lehet ott mozdulni. Így is gyakorlatilag az árusok négyötöde nyitva volt, vagyis nem maradtunk le semmiről, csak a nagy tömegről. Magyarországról is rengetegen járnak át, mert nagyon közel van a határhoz, és minden olcsóbb, mint nálunk. A kenyér felébe kerül, és el kell mondjam, olyan pékárujuk van, hogy a hazai pékségek és kenyérboltok, üzemek termékei meg sem közelítik a szabadkaiakét. Nem felfújtak, ugyanakkor nagyon puhák belül, kívül ropogósak, egyszóval isteniek.
Főzni nem kell, mert bárhol a városban is és a piacon is egy pljeskavica, azaz szerb hamburger átszámolva cirka 550 Ft, és majdnem akkora, mint egy kistányér. Körülbelül három mekis hamburger tesz ki egy szerbet nagyságra. És finom, igazi húspogácsa van benne, vagy kolbászkarika, vagy bármilyen platnin sült natúr hússzelet. És végig kint a pultnál kis tárolókban vannak a zöldségek: káposztasláta, savanyú uborka, savanyú zöld erőspaprika, paradicsom, hagyma, újhagyma, stb... és a szószok: zalziki, tejföl, ketchup, csípős pirospaprikás tejfölös túró, ajvár, stb... Azt teszel a hamburgeredbe, amit csak szeretnél.




Emellett mindenhol lehet bureket vagy gibanicát is enni, nagyon finomak. Van túrós, sajtos, húsos, meggyes, krumplis. Mind finom. A tejfölük isteni, ahogy a túrójuk is. Édes mindkettő, nem savanyúak, mint itthon. Vagyis tulajdonképpen a szerb túró az ricotta. A joghurt is nagyon finom, szeretik, ezért a boltokban másfél literes üvegekben árulják, nem aprózzák el. 




A kolbászaik szerintem jobbak a magyarnál, minőségibb, finomabb, nem tesznek bele mindenféle mócsingot meg csontszilánkot. A pirospaprikájuk is nagyon finom, és felébe sem kerül az itthoninak. Amit vettem, nem keveset még: mandula, mogyoró, ugyanis cirka harmadáron van mint itthon, a piacon kimérve árulják. A pálinka detto, itthon nem ittam még olyan finom barackot, szilvát és birset, mint kint és kevesebb, mint felébe kerül mint itthon, ezer forint literje. A nagy piacon egyébként minden árus kérdezi, forinttal vagy dínárral akarsz-e fizetni, a kis piacon, a tejpiacon nem, ott csak dínárral lehetett fizetni. És Jelen voltunk, mert a sörüket ittuk, aminek Jelen a neve és baromi jó sör. A cigaretta is sokkal olcsóbb és nincs hülye nemzeti dohánybolthálózatuk, simán kapni az ABC-ben.

Emellett, ahogy Görögországban, itt is úgy van, hogy bárhova ülsz le enni vagy inni, gyakorlatilag majdnem egy áron van minden. Vagyis a legtutibb belvárosi sétálóutcán lévő étteremben épp annyi minden, mint egy város széli kis kifőzdében. Ha mi itthon a váci utcára ülnénk be bármire, a húsz- vagy ötvenszeresét is kifizetnénk egy üdítőnek vagy ételnek, de Szabadkán nem. A legelegánsabb étteremben ettünk két nagy adag grillezett tintahalat mángoldos burgonyával, kemencében sült mini lepénynel, olívaolajba kevert fokhagymával és petrezselyemzölddel, ittunk két pálinkát, három korsó sört és fizettünk cirka 10 000 Ft-ot. És a kalamári isteni volt, vajpuha, a kemencés kis kenyérlángost frissen, forrón hozták, és a hely olyan szép volt, hogy életemben ilyen gyönyörű helyen nem vacsoráztam még. A sétálóutcáról nyílt, volt pizzériája is, és este kilenckor is csurig volt, alig találunk asztalt.




Az esték nagyon hangulatosak Szabadkán, az utcákon hömpölyög a tömeg, a rengeteg kávézó, étterem, söröző, fagyizó csurig emberrel, este későn is. Ja, találtunk egy Időgép nevű cukrászdát, ahol szerintem életem eddigi legjobb fagyijait ettem. A papaja, a mangó, maracuja, ananász tiszta full gyümölcsből volt, és minden fagyijuk olyan krémes volt, hogy hihetetlen. Visszajártunk minden nap. És náluk egy gombóc cirka 150 forint volt, és nem húzták le a fagyis kanalat, vagyis kábé tulajdonképpen két gombócot adtak mindenből. 
S persze hoztunk haza rizses csokit is, meg banános csokit is. 




Hát, még maradtam volna... A Palicsi tavat nem néztük meg, mert ezer fok volt és nincs klíma a kocsiban, szóval azt majd legközelebb. Pedig a Palicsi tó környéke is nagyon szép. Sétálni így is rengeteget sétáltunk, de szerintem a város felét sem láttuk, pedig tényleg igyekeztünk felfedezni és majd' egy hetet voltunk...




S vettem három, azaz három doboz cigi áráért egy nagyon édes fazekat, itthon gyorsan ki is próbáltam: zalai gulyást főztem benne (csak hús, krumpli és vargánya), szuperül működik. Azt hiszem, töltött káposztának is tökéletes lesz. És vettem egy szuper fenőkövet késélezéshez, két finomságú, egyik fele durvább, a másik finomabb. Itthon ilyet egyáltalán nem lehet kapni.
Hát, ennyit szabadkai kalandunkról. :)

2019. július 4., csütörtök

Zsebes "zsemlék"

Mindig van valami divat a gasztroblogok világában is. Ez a zsebes zsömle egy kenyérsütős csoportban lett mostanában népszerű, nekem is megtetszett. S ma igen kellemes hűvöskés idő volt reggel, meg is sütöttem. Köszönöm az ötletet Alajulinak!




Hozzávalók 6 darabhoz:
35 dkg liszt
2 dl tej
0,5 dl víz
1 evőkanál olaj (hidegen sajtolt repce van az enyémben)
1 kávéskanál kristálycukor
1 csapott teáskanál só
4 gramm szárított élesztő
olaj a kenéshez
1 tojás a lekenéshez
szezámmag

Az élesztőt a cukorral elkevertem a tej-víz keverékében, majd hozzáadtam az evőkanál olajat is, aztán a sóval elkevert liszthez öntöttem és kidagasztottam. Hagytam duplájára kelni, majd lisztezett pulton hatfelé vágtam és gombócoltam. A gombócokat kinyújtottam jó vékonyra, majd mindet megkentem olajjal, félbehajtottam, újra megkentem, s újból félbehajtottam. Szilikonos sütőpapírral bélelt tepsire tettem a kis negyedcikkeket, tetejüket megkentem tojással, megszórtam szezámmaggal, s hagytam kelni 15 percig. Míg keltek, addig begyújtottam a sütőt is melegedni, olyan 180-200 fokra. Húsz-huszonöt perc alatt megsültek.




Tökéletesek szendvicshez, semmi sem potyog ki belőlük. Szerintem ezentúl csak ilyet fogok sütni hamburgerhez is, mert azzal mindig az a baj, hogy mire a feléhez érek az evésben, hátul minden kipotyog, kifolyik belőle, a hamburgerpogácsa fele kilóg, szintén hátul. Ezek a kis zsebes zsemlék viszont mindent megfognak, mert hajtogatva vannak, szóval tökéletesek. Partikra is érdemes sütni pont ezért, mert könnyen és szépen lehet enni őket, ráadásul nagyon jól mutatnak is. 



2019. június 10., hétfő

Stifado (görög vörösboros marharagu)



Még soha nem készítettem stifado-t, azaz a görögök vörösboros marharaguját. Tegnap átestem a tűzkeresztségen (szó szerint leégett a fél karom, mert kifröccsent az olaj...). Nem marhahúsból főztem, hanem vadból. De a recept autentikusnak mondható, több eredeti görög videnyót is megnéztem hozzá, kivétel a tej használata. A tejjel főzés mániám vadhúsoknál, a pörköltet is így csinálom, mert egyrészt porhanyósabb lesz, másrészt teljesen elveszi azt a nagyon jellegzetes vadhúsízt.

Hozzávalók 4 főre:
1 kg vad apróhús vagy marhahús (lábszár, lapocka, nyak)
0,5 kg apró vöröshagyma vagy salottahagyma
6 gerezd fokhagyma apróra vágva
4 dkg vaj
3 evőkanál olívaolaj
1 dl száraz vörösbor
1 dl zsírdús tej
1 hámozott, darabolt paradicsom konzerv
1 kisdobozos sűrített paradicsom
só, frissen őrölt bors
2 szem szegfűszeg
1 8-10 cm-es darab fahéjrúd
1 teáskanál kristálycukor
1 teáskanál vörösborecet (el is hagyható)
2 nagyobb babérlevél

A lábosban (én öntöttvasban csináltam) a zsiradékon jól körbepirítottam az egészben hagyott, tisztított apróhagymákat, majd kivettem őket egy tálkába, s azon nyomban sütöttem is a nagyobb darabokban hagyott húst is több részletben, hogy süljön, ne főjön. Mikor minden darabot átpirítottam, visszatettem az egész húsmennyiséget a lábosba, aláöntöttem a zsírdús tejet, a húst sóztam és borsoztam és hagytam forrni nagy lángon - többször átkevergettem közben -, míg az összes tej elfőtt és zsírjára sült a hús. Aztán hozzáöntöttem a vörösbort is, hagytam rotyogni egy percig, s tettem is a raguhoz a többi belevalót is: a paradicsomkonzerveket, a fűszereket, kivétel az apróhagymák. Kevés vizet is öntöttem hozzá, lefedtem és kis lángon hagytam főni úgy 2 órát, míg majdnem puha volt, ekkor került bele az apróhagyma is, és még 20 percet-fél órát hagytam főni, a hús puhulásáig. Közben kóstoltam, ha valami hiányzott, pótoltam: só vagy cukor vagy bor vagy ecet.

Friss, házi sütésű kenyérrel tálaltam. Az a jó, ha sok szaftja van, ennek olyannak kell lennie, hogy lehessen tunkolni. Körete alapvetően a kenyér, de szerintem egyben hagyott apró újburgonyával is nagyon finom, vagy akár rizzsel is.




2019. május 19., vasárnap

A rántásról

Bablevest főztem ma, s ahogy kevergettem a rántást, és szállt fel az isteni mogyorós-karamellás illata a barnára pirított lisztnek, az a gondolat jutott eszembe, hogy elfelejtettük a rántást. Kiment a divatból, ma már maximum csak habarunk, vagy még azt se, hanem étkezési keményítővel sűrítünk, vagy éppen magával az adott zöldséggel, amiből a főzelék készül. (Én nem. Nem állok be a rántástól sikítva menekülők táborába soha.)

Nincsen ez így jól. Azért nincs, mert a pirított lisztnek van egy csodálatos telt íze és illata, amit nem lehet mással helyettesíteni. Például bab- és lencselevest csakis sötét szemleszín rántással lehet igazán finomra főzni, ahogy a rántott levest is. Sokan ezért nem szeretik, mert nem tudják jól főzni. Mert ahhoz is igazán meg kell pirítani a lisztet, hogy kiszabaduljanak az aromák és illatok. És ha jól csináljuk, az egyszerű rántott leves maga a csoda tud lenni.
A rántás elleni ellenszenv is csak egy hisztéria, amit nem is értek. A zsemlében, kenyérben helyénvaló a liszt, de ha levesbe vagy főzelékbe egy kevés belekerül, akkor már az ördögtől való?


kép: net

A rántást egyébként a franciáktól vettük át, náluk roux-nak nevezik, és a korábbi, szikkadt kenyérrel történő sűrítést váltotta fel. A rántás előtt a legegyszerűbb leves ez volt: szikkadt vagy száraz kenyér vízzel felöntve, sózva. Ebből született például a spanyol gazpacho is. Olaszországban is máig főznek sokféle olyan levest, ami úgy végződik a tálalásnál, hogy a tányér aljára egy szelet szikkadt kenyeret tesznek, s arra merik rá a forró levest. Én imádom ezeket a leveseket is, mert egyrészt finomak, másrészt a kenyér minden morzsája felhasználásra kerül, s nem a kukában végzi. Ezt finomították a franciák és helyettesítették a rántással. Például az egyik nagyon híres étel, a gumbo - ami az amerikai dél (Louisiana) talán leghíresebb fogása - francia gyökerekkel bír, és az alapja a csokoládészínűre készített roux.




A magyar konyha egyik sajátossága éppen a rántás elterjedt használata volt, a szakácskönyvek mindig megadták hogy világos, zsemleszín vagy sötét rántást készítsünk az ételhez. Ma már szerintem egyáltalán rántást is kevesen tudnak készíteni. Pontosan így kell csinálni:




A rántásnál alapszabály, hogy forró rántást hideg vízzel, kihűlt rántást forró folyadékkal engedünk fel. A rántást végig kevergetni kell, és mielőtt a folyadékot hozzáöntenénk, le kell húzni a tűzről. Aránya általában egy az egyhez, vagyis amennyi a zsiradék, annyi a liszt is.

Világos rántást besamel mártáshoz és zsenge zöldségfélékhez, valamint krémlevesekhez készítünk, zsemleszín rántást erőteljesebb zöldségekhez, például egy frankfurti leveshez, vagy például vadas mártáshoz, a sötét színű rántás babhoz, lencséhez, vagy barnamártáshoz illik.
Létezik diétás rántás is, ez úgy készül, hogy a liszt szárazon van megpirítva, s aztán felengedve és az ételhez adva.

Ennyit a rántás védelmében.



"Ha az ember természeti lény lenne, az abszolút táplálék nem lehetne más, mint a gyümölcs. De tudjuk, hogy származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel.
Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. A normális élet az, ami az ételek között a rántottleves. Semmi különös. Szenzáció nélkül. Messze azon túl, hogy valaki szereti, vagy sem. Az ember a nap bármely szakában eheti, reggelire, ebédre, vacsorára, forrón, langyosan, vagy hidegen. Zsíron, vagy olajon pörkölt liszt és víz. A püthagóreusok kétféleképpen ismerték, sósan, esetleg köménymaggal, ahogy mi esszük, vagy a halványan pirított lisztet tejjel föleresztve, mézzel édesítve. A tibeti csámpá is ilyesféle étel, de a lisztet forró teával öntik fel, és néha faggyúdarabokat tesznek bele. A rántottleves mindennemű feszültség nélkül való étel; ami különösen szeretetreméltó benne, hogy szelíd és egyszerű. Magától értetődik, hogy a csecsemő első étele az anyatej után a rántottleves. A rántottleves kristálytiszta éhség-étel, ami körülbelül azt jelenti, hogy nem ínyencség, és nem torkoskodni való, vagyis nem izgalom, hanem az éhes ember számára készült, és kenyérrel a legjobb, ha pedig a kenyeret megpirítják, vagy különösen ha azt apró kockákra vágva forró zsírban kicsit megsütik, gazdag, tömény és laktató, annyira, ha az ember két tányérral megeszik, semmit sem kíván utána, csak egy pohár félédes bort. A normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. Rántottlevestől gyomrát még senki sem rontotta el. Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van; az ilyen asszony rántottlevesében a földanya íze határozottan felismerhető. Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. Legtöbben, ha a leves durva, azzal védekeznek, hogy csak rántottleves. Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. A rántottleves íze a leginkább rokon a tejes búza ízével. Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott.

A bűncselekmények között kétségtelenül a legsúlyosabb az élelmiszer hamisítás. Ebben bizonyos tekintetben együtt van az árulás, a káromlás, a mérgezés, a csalás, a hazugság, mindez alattomosan és rejtve; gyűlöletes nyereségvágyból visszaél azzal, hogyha az ember megéhezik, ennie kell. Akármilyen rettenetes, de úgy van, ahogy dosztojevszkij mondja: rugdaljatok, püföljetek, alázzatok meg, köpdössetek le, csak adjatok enni, enni. Az ételhazugságnál csak egy még súlyosabb van, a hamis prófétaság, amely az embert hazug gondolatokkal mérgezi meg. A nemes és a valódi kenyeret már csaknem elvesztettük. Alig van ennél nagyobb hiány, s ezért ennél mélyebb fájdalom. A rántottleves olyan egyszerű és szerény, hogy azt hamisítani még senkinek sem jutott eszébe. Talán azért is, mert olyan olcsó, és nem érdemes. Helyzetünk mindenesetre nem reménytelen; még van Bach-zenénk és Palazzo Pittink, van Velázquezünk és Hölderlinünk, a normalitás még nem tűnt el teljesen, amíg van rántottlevesünk, krumplink és főtt rizsünk.

(Hamvas Béla: A rántottleves)

2019. április 22., hétfő

Háromféle sütnivaló kolbász


Vendégeim voltak tegnap, úgyhogy kolbászt töltöttem és sütöttem. Három félét és mind a három nagyon finom lett, nagy sikerük volt. Nagyképűen elneveztem őket német, olasz és marokkói kolbásznak, valójában az egyik zöldfűszeres (német), a másik nagyon egyszerűen édesköményes (olasz), s a harmadik pedig egzotikus és csípős (marokkói).
Jön a grillszezon, ezek a kolbászok tökéletesek egy kertipartihoz is, grillen sütéshez.

Hozzávalók 12 főre:
2,5 kg darált hús
0,5 kg tokaszalonna bőre nélkül, darálva
és összekeverve

a zöldfűszereshez:
1 kg darált hús
1 dl zsíros tej
2 teáskanál só (körülbelül), frissen őrölt bors
1/2 közepes vöröshagyma lereszelve
8 db medvehagymalevél
1/2 csokor petrezselyemzöld
1 teáskanál szárított oregano
1 mokkáskanál reszelt szerecsendió
csipet cukor

az olaszhoz:
1 kg darált hús
1 dl zsíros tej
2 teáskanál só (körülbelül)
1 mokkáskanál édeskömény mozsárban porrá őrölve
1/2 gerezd zúzott fokhagyma
1 púpos teáskanál frissen tekert bors
csipet cukor

az egzotikus-csípőshöz:
1 kg darált hús
1 dl víz
1/2 gerezd zúzott fokhagyma
1 mokkáskanál cayenne bors
2 teáskanál só (körülbelül), kevés frissen őrölt bors
1 mokkáskanál koriandermag és 1/2 mokkáskanál római kömény valamint
1/2 mokkáskanál köménymag mozsárban porrá őrölve
1 púpos teáskanál pirospaprika
1/2 mokkáskanál őrölt fahéj
csipet cukor

+ 3 hosszú szál sertés vékonybél

A belet mossuk alaposan át és hagyjuk ázni hideg vízben, míg bekeverjük a töltelékeket. A darált húst és a darált szalonnát keverjük össze, majd kilónként tegyük külön tálba és fűszerezzük. Töltsük be, majd a hosszú szálakat helyenként csavarintsuk meg, attól függően, mekkora kolbászkákat szeretnénk sütni. Egy hústűvel böködjük be a kolbászokat, így nem fognak szétdurranni. 

Süthetjük sütőben is, vagy serpenyőben is. Nekem sütőben soha nem sikerül úgy megsütnöm, hogy a bőre elvékonyodjon és ropogóssá váljon, úgyhogy én a serpenyős sütést kedvelem, mert ha kellően hosszú ideig sütjük a kolbikat, a bőre ropogós és jó sült lesz, olyan, mintha grillen sült volna. Viszont én most egyben hagytam a karikákat, de így meg őrült nehéz volt forgatgatni, úgyhogy mikor már megszilárdult a hús, elvágtam darabokra a tekeréseknél a kolbászokat. Legközelebb, ha ekkora mennyiséget csinálok, inkább madzaggal elkötöm a kolbik végeit darabonként, sokkal könnyebb úgy sütni. Víz nem kell alá, fedő sem kell rá, viszont lassú tűzön kell sütni, egyrészt hogy átsüljön, másrészt így lesz ropogós a bőre.

A marokkóit legközelebb marhahúsból készítem, úgy az igazi, vagy 2/3-ad marha, 1/3-ad sertéshúsból. A zöldfűszeresbe pedig mehet másféle zöldfűszer is, épp mi van kéznél, szerintem finom kakukkfűvel, zsályával, rozmaringgal, tárkonnyal, majoránnával, csomborral, bazsalikommal, de akár mentával is. S ebbe a zöldfűszeresbe lehet reszelni akár kevés citromhéjat is.

A kolbászokhoz sütöttem házi kenyeret, fehéret és rozscipót. S persze mustár dukál hozzá, no meg habzó hideg sör vagy üde fröccs.



2019. április 17., szerda

Érlelt (nem füstölt) házi sonka


Éppen elkészült húsvétra a házi karajból érlelt sonkám. Fel is írtam a naptárba, hogy el ne feledjem mikor készítettem. Március 21.-én kezdtem a műveletet, ami abból állt, hogy alaposan besóztam. Ez azért kell, hogy kiengedje a levét. Semmiképpen sem jódozott sóval, hanem jóféle parajdival, méghozzá gyakorlatilag betemettem. Így hagytam 24 órán át, aztán kiástam, leszedtem róla a sót, és kevés fehérborral át is öblítettem de úgy, hogy maradjon is rajta a borból. Készítettem egy fűszerkeveréket: mozsárban a chilipelyhet, koriandermagot, 2 szem szegfűborsot, borsot, 2 babérlevelet porrá őröltem, s még kevertem hozzá kevés füstölt pirospaprikát is, és fél gerezd zúzott fokhagymát. Ezt a keveréket aztán 1 púposabb teáskanál sóval elkevertem, és rákentem a karajra, hogy mindenütt legyen rajta a fűszeres sóból. Alaposan betekertem folpackkal, és sonkahálót is húztam rá. Beluggattam hústűvel mindenhol, hogy tudjon lélegezni. Hűtőbe tettem, és naponta forgattam. Most pár napja kivettem a fóliából, és áttekertem mullpólyával, gyógyszertárban vettem. Csak azért, hogy kicsit gyorsabban száradjon, s készen legyen húsvétra.
Viszont nem jó még, a szélén egy kis rész igen, de ahogy vágtam a szeleteket, a közepe még rózsaszín, vagy éretlen és nyers. Kell még neki 3-4 hét. Vagyis ne vegyétek ki a fóliából, nem lehet gyorsítani. Én is visszacsomagoltam, mg állomásoztatom a hűtőben. Egy ekkora, vagyis kilós darabnak kell két hónap.
 
Amúgy isteni. Csak biztatni tudok mindenkit, hogy kísérletezzen, mert munka gyakorlatilag nincs vele, csak figyelem és türelem és idő kell hozzá. Főleg a száradást kell figyelni, de tapintásra érződik, mikor már jó. Pontos receptet itt sem lehet írni, szerintem ehhez is gyakorlat kell, ráérzés. Függ a hús víztartalmától, nagyságától, a hely mennyire szellőzik, ahol tároljuk és így tovább. De nem egy bonyolult dolog, szóval bátorság. A végeredmény pedig fantasztikus.


Kellemes Ünnepet kívánok Minden Kedves Olvasómnak!