– Meg kell tanulnod szándékosan elérhetővé és elérhetetlenné válni – mondta. – Ahogyan most élsz, akaratlanul is mindig elérhető vagy.
Tiltakoztam. Az én érzéseim szerint életem éppen inkább egyre titkolódzóbbá vált. Erre azt mondta, hogy nem értettem meg a lényeget. Az elérhetetlenség nem jelenti azt, hogy bujkálunk vagy titkolódzunk, hanem azt, hogy hozzáférhetetlenek vagyunk.
– Más szóval – folytatta türelmesen – értelmetlen a rejtőzés, ha mindenki tudja, hogy rejtőzködsz. Ebből ered most a bajod. Amikor rejtőzködsz, mindenki tudja, hogy bujkálsz, amikor pedig nem, bárki döfése számára elérhető vagy.
Fenyegetve éreztem magamat, és gyorsan védekezni igyekeztem.
– Ne magyarázkodj! – szólt don Juan szárazon. – Fölösleges. Mindnyájan nagyon ostobák vagyunk, te sem lehetsz hát másmilyen. Valaha én magam is minduntalan elérhetővé tettem magam, míg végül semmire nem telt tőlem, hacsak a sírásra nem. És sírtam is eleget, akárcsak te.
Don Juan egy pillanatra végigmért, majd hangosan sóhajtott.
– Én ugyan fiatalabb voltam nálad – folytatta. – De egy napon elegem lett, és megváltoztam. Mondjuk, hogy vadásszá válásom egyik napján megtanultam annak titkát, hogy milyen elérhetőnek és elérhetetlennek lenni.
Közöltem vele, hogy nem sikerül megragadnom a lényeget. Tényleg nem tudtam felfogni, mit ért "elérhetőség" alatt. A következő spanyol kifejezésekkel élt: "ponerse al alcance" (elérhetőnek lenni), és "ponerse en el medio del camino" (forgalmas út közepére állni).
– Vissza kell vonulnod onnan – magyarázta. – El kell jönnöd a forgalmas út közepéről. Az egész lényed ott van, nincs hát értelme rejtőzni, hiszen csak képzelnéd, hogy takar valami. Forgalmas út közepén lenni azt jelenti, hogy minden járókelő látja minden mozdulatodat.
Hasonlata érdekes volt, ám egyben homályos is.
– Talányokban beszélsz – jelentettem ki.
Egy hosszú pillanatig rám meredt, aztán dúdolni kezdett. Ültömben felegyenesedtem és figyelni kezdtem. Már tudtam, hogy amikor don Juan mexikói dallamot dúdol, lecsapni készül rám.
– Mondd csak! – mosolygott és kérdő tekintettel meredt rám. – Ugyan mi történt azzal a szőke lánnyal, akit nagyon kedveltél?
Úgy bámulhattam rá, mint a sült bolond. Jóízűen nevetett, én pedig nem tudtam mit mondjak.
– Meséltél róla – nyugtatott.
Én azonban nem emlékeztem, hogy bárkiről is meséltem volna neki, legkevésbé egy szőke lányról.
– Én ugyan nem említettem neked semmi ilyesmit! – mondtam.
– Hogyne említettél volna! – jelentette ki, mintha ezzel vége lenne a vitának.
Tiltakozni akartam, de félbeszakított, mondván, nem az számít, honnan tud a dologról, hanem az, hogy szerettem-e azt a lányt.
Ellenséges indulat kezdett a hatalmába keríteni.
– Ne tereld másra a dolgot! – figyelmeztetett szárazon don Juan. – Most fogd vissza a fontosságérzetedet! Volt egy nőd, aki igen kedves volt a szívednek, és elvesztetted.
Tűnődni kezdtem, hogy beszéltem-e erről don Juannak. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem volt erre alkalom. De talán mégiscsak lehetett. Ahányszor csak kocsival mentünk valahova, megállás nélkül beszéltünk mindenféléről. Nem emlékeztem mindenre, ami szóba került, hiszen vezetés közben nem jegyzetelhettem. Ez kissé megnyugtatott. Közöltem vele, hogy igaza van. Volt életemben egy nagyon fontos szőke lány.
– Miért nincs veled? – érdeklődött.
– Elment.
– Miért?
– Több oka is volt.
– Nem volt több oka. Csak egy. Túlságosan elérhetővé tetted magadat.
Komolyan kíváncsi voltam, mit ért ez alatt. Ismét mély érzéseket váltott ki belőlem, amit csinált. Úgy látszott, tisztában van a hatással, és csintalan mosolyának elrejtése végett csücsörített.
– Mindenki tudott rólatok – mondta megingathatatlan meggyőződéssel.
– És az baj volt?
– Óriási nagy baj! Az a lány jó ember volt.
Kifejeztem őszinte érzésemet, mely szerint visszataszító, ahogy a zavarosban halászik, és még inkább az, ahogy mindig olyan bizonyossággal teszi kijelentéseit, mintha a helyszínen járt és mindent látott volna.
– De hát így van – mondta lefegyverző őszinteséggel. – Mindezt láttam. Jó lány volt.
Tudtam, hogy fölösleges vitatkozni, de dühös voltam rá életem e sebének felszakításáért, és közöltem, hogy az illető lány nem is olyan jó ember, szerintem elég gyönge jellemű volt.
– Te is az vagy – mondta nyugodtan. – De ez nem fontos. Az fontos, hogy már mindenütt kerested; ettől különlegessé vált számodra, és aki különleges nekünk, azt csak szép szavakkal illessük.
Szégyen fogott el; nagy szomorúság kezdett hatalmába keríteni.
– Mit művelsz velem, don Juan? – kérdeztem. – Mindig sikerül elszomorítanod. Miért?
– Most meg az érzelgősségbe lovallod bele magad – gyanúsított.
– Mi ennek az egésznek az értelme, don Juan?
– Az elérhetetlenség az értelme – jelentette ki. – A lány emlékét csak azért idéztem fel, hogy ezáltal közvetlenül megmutathassam neked azt, amit a széllel nem tudtam. Azért veszítetted el ezt a lányt, mert túlságosan elérhető voltál; mindig ott voltál számára, és életed csupa megszokásból állt.
– Dehogy! – mondtam. – Tévedsz! Az életem sohasem volt csupa megszokás.
– Az volt, és most is az – mondta ellentmondást nem tűrőn. – Nem közönséges szokásokból áll, úgy érzed hát, hogy nem csupa megszokás, de biztosíthatlak, hogy az.
Duzzogni lett volna kedvem, belemerülni a morcosságba, de don Juan szemétől valahogy nyugtalan lettem. Mintha folyamatosan tovább lökdösött volna a szeme.
– A vadász művészete az elérhetetlenség – mondta. – A szőke lány esetében ez azt jelentette volna, hogy vadászként viselkedsz és ritkán találkozol vele. Nem úgy, ahogy te csináltad. Nap mint nap vele voltál, míg végül nem maradt más érzés közöttetek, mint az unalom. Igaz?
Nem feleltem. Nem volt rá szükség. Igaza volt.
– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinted a környező világot. Nem eszel meg öt foglyot, csak egyet. Nem bántod a növényeket pusztán azért, hogy sütőgödröt csinálhass. Nem teszed ki magadat a szél erejének, hacsak nem muszáj. Nem használod ki, nem facsarod ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeretsz.
– Soha nem használtam ki senkit – mondtam őszintén.
De don Juan szerint igenis kihasználtam őket, és így kerek-perec kijelenthettem, hogy meguntam az embereket, és elfáradtam tőlük.
– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy szándékosan elkerülöd önmagad és mások kimerítését – folytatta. – Azt jelenti, nem vagy kiéhezett, nem vagy kétségbeesett, mint az a szerencsétlen flótás, aki fél, hogy soha többé nem lesz mit ennie, és magába töm mindent, mind az öt foglyot!
Don Juan ütése egyértelműen övön alul ért. Nevettem, ez úgy látszott, felvidítja. Könnyedén megérintette a hátamat.
– A vadász tudja, hogy újra és újra vadat fog a csapdájába csalni, nem aggódik hát. Az aggódás elérhetővé változtat. Önkéntelenül is elérhetők leszünk tőle. És ha aggódunk, kétségbeesésünkben mindenhez ragaszkodunk; és ha ragaszkodunk, elkerülhetetlenül kimerítjük azt, akihez vagy amihez ragaszkodunk.
Közöltem vele, hogy a mindennapi életemben elképzelhetetlen lenne elérhetetlennek lenni. Ahhoz, hogy működhessek, elérhetőnek kell lennem azok számára, akiknek dolguk van velem.
– Mondtam már: az elérhetetlenség nem azt jelenti, hogy bujkálsz, meg titkolódzol – felelte nyugodtan. – Azt sem jelenti, hogy nincs dolgod emberekkel. A vadász mértékletesen, gyöngéden bánik a világával, függetlenül attól, hogy ez a világ tárgyakból, növényekből, állatokból, emberekből, vagy erőből áll. A vadász bensséges kapcsolatban van a világával, és mégis elérhetetlen ugyanennek a világnak a számára.
– Ez ellentmondás – mondtam. – Nem lehet elérhetetlen, ha napról-napra, óráról órára itt van a világában!
– Nem érted – szólt türelmesen don Juan. – Azért elérhetetlen, mert nem csavarja ki a világot. Könnyedén érinti meg, addig marad, ameddig maradnia kell, majd sebesen továbbmegy, és alig hagy nyomot maga után.
(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)
Nagyon egyszerű, de meglepően ízletes kis étel. Gyorsan elkészül, és tegnap ez volt a lényeg, siettem.
Hozzávalók 4 főre:
70 dkg pulykamell,
30 dkg trappista sajt,
1 konzerv kukorica,
1 csomag újhagyma,
só,
őrölt bors.
A pulykamellet szeleteltem, majd kiklopfoltam és sóztam-borsoztam. Kevés olajon hirtelen elősütöttem, aztán egy sütőtál aljára sorakoztattam őket. Megszórtam kukoricával, kis karikákra vágott újhagymával és rengeteg reszelt sajttal. Fél dl vizet aláöntve, lefedés nélkül 3/4-es lángon, előmelegített sütőbe tettem. A sajt pirulásáig sütöttem.
Egyszerű párolt rizzsel és kókuszos sárgarépával tálaltam.
Tipp: Én most a sárgarépaköret miatt csináltam ilyen egyszerűre ezt az ételt, de bőven variálható. A húst fűszerezhetjük bátrabban is, tetszés szerint. Nagyon finom lehet paradicsomosan is, akkor így készíteném: egy réteg hús, kukorica, újhagyma, paradicsomkarikák bőven sóval, friss rozmaringlevélkékkel, korianderrel, chilipaprikával és sajt - és így már nevezhetném akár mexikói pulykának is :).
