2009. november 12., csütörtök

Gesztenyés keksztekercs rumosmeggyesen


Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért - bár mit se várva -
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.

(Fodor Ákos)




Szeretem a keksztekercset. De még sohasem csináltam. Tegnap estig. :)
Nem a hagyományos kókuszosra fájt most a fogam, hanem gesztenyésre. És a spájzban úgyis ott sorakoznak a nyáron eltett magozott rumos meggyek... Méltó párja gesztenye uraságnak.

Hozzávalók:
A tésztához:
30 dkg darált keksz,
20 dkg pocukor,
3 csapott evőkanál kakaópor,
és annyi tej, amitől összeáll masszává.
A töltelékhez:
1 gesztenyemassza,
5 dkg vaj,
porcukor ízlés szerint,
3 cl rum (ha nem rumos meggyel készítjük),
magozott meggy vagy rumos meggy,
és egy kevés tejszín.

A kekszet kakaóporral, porcukorral és annyi tejjel összeállítottam, hogy ne legyen túl puha tészta, de azért formálható legyen. Óvatosan adagoljuk tehát. Mindössze kb. 1 dl folyadékról van szó.
A gesztenyemasszát kikevertem vajjal, porcukorral és egy kevés tejszínnel. Azért írtam a porcukrot ízlés szerint, mert nem egyformán édesek a gesztenyemasszák.
Alufóliát tettem a nyujtódeszkára, megszórtam kristálycukorral. Ezen nyújtottam a tésztát. Úgy könnyű, ha időnként bevizezzük a sodrófát, mert különben ráragad a tészta.
Megkentem a gesztenyekrémmel, megszórtam rumos meggyel és feltekertem. Nem olyan egyszerű művelet... :) De sikerült. (Kicsit sok lett a töltelék.)
Folpackba csomagolva mélyhűtőbe tettem.


Ezt a sütit ajánlom majd az ünnepekre is majd, mert el lehet előre készíteni és a fagyasztóban lehet várakoztatni felhasználásig. Fagyosan szépen lehet szeletelni. Szeletelés után pedig már 20 perc után kienged és fogyasztható. Ráadásul az elkészítése nem több, mint 20 perc.
Ha valaki nem akar tekercselni, készítse el a kisebb méretű kapcsos tortaformában. Viszont akkor elég 20-25 dkg is a darált kekszből. A gesztenyemassza lehet esetleg másfélszer ennyi - ki mennyire krémesen szereti.
Alulra kerül a kekszes tészta, rászórjuk a meggyszemeket és erre jön a gesztenyemassza. A tetejére pedig készíthetünk egy csokimázat. Tejszínhabbal is tálalhatjuk.

2009. november 11., szerda

Hamis kaviár



Fontos valamit jól csinálni, legyen az egy ház, amit felépítek, vagy gyermekek, akiket jól nevelek, ezernyi érték van, lényeges, hogy tudjak örömmel, szeretettel élni, létrehozni, teremteni valamit.
Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de az alkotó azért alkotott minket a saját képére, hogy mi is alkossunk - gondolom én.

(Polcz Alaine) 





Ezt a receptet már régóta gusztálom. Polcz Alaine szakácskönyvében találtam, pannon kaviár név alatt. Napok óta halnak érzem magam, hát most ezt is kipróbáltam. El nem tudtam képzelni, hogy tényleg olyan íze van, mint amit utánozni próbál. De tényleg olyan.
Polcz Alaine azt írta, hogy pirítóssal, megcitromozva vigyázni kell vele. Mert nem lehet abbahagyni. Igaza volt!

Hozzávalók:
1 csészényi paradicsomlé (2,5 dl),
3 evőkanál búzadara,
1-2 teáskanálnyi szardellapaszta vagy
olajoshal olaja - és akkor nem kell a plussz olaj,
só,
pici cukor,
pici őrölt bors,
kb. 3 evőkanál semleges ízű olaj (ha nem halkonzervét használjuk),
1 evőkanálnyi reszelt vöröshagyma.

A paradicsomlében jó sűrűre főzzük sóval és némi cukorral a búzadarát. Mikor kihűlt, hozzákeverjük a reszelt hagymát, a szardellapasztát, és kissé borsozzuk. Körülbelül három evőkanálnyi olajjal elkeverjük habosra-lágyra. Kóstoljuk, lehet hogy só, vagy szardellapaszta vagy pici cukor még kell bele.
Ha halkonzerv olaját használjuk, akkor nem kell a külön olaj és nem kell a szardellapaszta sem. Nekem mondjuk mindig van itthon. Paszta is, szardellafilé is. Mindkettő fantasztikus ízesítő és nem csak halas ételekben. Húsokhoz is, levesekhez, egyéb kenőkékhez is nagyon szuper.
Szóval. Tényleg nagyon finom. :)

És egy újabb gyöngyszem az esős tengerhangulatból. 



(massive attack: protektion/karmakoma)

Tonhalas rizs - a maradékfelhasználás jegyében


Ha eljutunk a legmélyebb vágyainkig, akkor nem a pillanatnak élünk, hanem a pillanatban.  
(Pál Feri atya)



Ha van maradék rizs, általában valamilyen rakott ételhez használom fel. Ha nincs akkora mennyiség, akkor pedig tonhalas rizst szoktam csinálni. Ez egy nem-recept, mert hihetetlenül egyszerű. De finom. És ha azt mondom gyorsétel, hazudtam. Villámturbógyorsétel.:)
Kell hozzá egy nagyobb dobozos aprított tonhal, némi citromlé, némi só esetleg és maradék fehér vagy barna rizs. Körülbelül 3 adagnyi rizshez szoktam egy egész halkonzervet keverni - nekem így arányos. Sózom ha szükséges és citrommal ízesítem.


Lehet persze variálni is. Kevés dinsztelt hagymával, vagy snidlinggel (azt nem dinsztelem), lehet hozzá kukoricát vagy borsót vagy bármit adni. Kapribogyót. Olajbogyót. Aszalt paradicsomot...
A hal olajából szoktam a rizshez keverni, hogy ne legyen száraz. Salátaidényben friss fejes salátával, vagy uborkasalátával esszük, nagyon finom hozzá. Vagy paradicsomsalátával - a legtökéletesebb variáció.
Hidegen is kitűnő - rizssalátaként. Akkor nyers zöldségekkel szoktam gazdagítani.
Hát ennyi a recept.
Napok óta hihetetlen szürkeség van és esik megállíthatatlanul az eső... Igazi november van. Szerintem a hal is az eső miatt jutott eszembe... És napok óta ez az album motoszkál a fülemben.
Jó zene. Illik a világhoz most. Mélyüljetek el benne.




Kelbimbó bundában


Üres kézzel születünk,
Üres kézzel távozunk.
A valódi életet
üres kézzel éltem át.

(Marlo Morgan)


Ez a nap is nagyjából úgy indult, mit a többi, ezért nem tudhattam, mi vár ránk. Megreggeliztünk, ami nem volt mindennapos esemény. Előző nap találtunk egy őrlésre alkalmas sziklát. Súlyos, nagy, tojás alakú kör volt - túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal cipeljük -, amelyet szabadon használhat bárki, aki arra téved és olyan szerencsés, hogy van őrölni való termése, gabonája. Az asszonyok finom porrá törték a növényi szárakat, és fűvel, vízzel összekeverve lapos kis pogácsákká gyúrták. Olyanok voltak, mint az apró lepények.
Kelet felé fordulva elmondtuk a reggeli imádságot, és hálát adtunk mindazért, amit kaptunk. Elküldtük napi üzenetünket a "táplálékok" birodalmába.
Egy fiatalember pattant a kör közepére. Mint megtudtam, ő vállalta magára az aznapi feladatot, ezért korán elhagyta a tábort és előresietett. Már órák óta gyalogoltunk, amikor a törzsfőnök megállt, térdre rogyott. Mindenki köréje gyűlt, ő úgy maradt a térdén, két karját előretartva, enyhén lengetve. Nyomban Oootát kérdeztem, hogy mi történik. Intett, hogy maradjak csendben. Senki sem szólalt meg, de az arcok feszülten figyeltek. Végül Ooota elmondta, hogy a fiatal férfi, aki korán reggel előrement, most üzen. Azt kérdezi, hogy levághatja-e az elejtett kenguru farkát.
Ekkor döbbentem rá, hogy miért vándorlunk szótlanul minden nap. A törzs tagjai mindvégig gondolatátvitellel tartották egymás között a kapcsolatot. Ezt tanúsíthatom, hiszen tapasztaltam. Semmiféle zaj sem hallatszott, mégis üzenetet váltottak a húsz mérfölddel előttünk járóval.
- Miért akarja levágni a kenguru farkát? - kérdeztem.
- Azért, mert az az állat legsúlyosabb része, és ő nem olyan erős, hogy elbírja a nehéz zsákmányt. A kenguru nagyobb nála. Azt is mondja, hogy a víz, amelyet útközben talált, poshadt volt és egész teste tűzben ég tőle, arca verejtékben fürdik.
Némán üzentek, telepatikus választ küldtek. Ooota felvilágosított, hogy megállunk egy napra. Néhányan nekiláttak, hogy gödröt ássanak a tűzhelynek, ahol majd a sok húst elkészítik. Mások Orvosságosember és Gyógyító Asszony irányításával növényeket dolgoztak fel.
Egy-két óra múltán visszaért a táborba a fiatalember, meghozta az elejtett, immár farkatlan kengurut. A tetemet kibelezte, a hasítékot kihegyezett botokkal tűzte össze. A belek kötélként szolgáltak, velük kötötte össze az állat négy lábát. A férfi fején és a vállán cipelte a mázsás hústömeget, pedig szakadt róla a víz és láthatóan beteg volt.
Figyeltem a csapatot, ahogy ki-ki nekilátott a fiatalember gyógyításának, illetve az étel elkészítésének.
A kenguru testét először a lobogó láng fölé tartották; a megperzselődött szőr szaga megtöltötte a levegőt, akár Los Angelest a szmog. Az állat fejét levágták, lábait letörték, hogy az inak meglazuljanak. Ezután a testet közvetlenül a gödörben égő tűz fölé tették, így izzó parázs érte minden oldalról. A mély verem egyik sarkába kis edényben vizet helyeztek, abból hosszú nád nyúlt fölfelé. A tetejére ágakat halmoztak. A következő néhány órában a főszakács időnként ellenőrizte a füstöt belefújt a nádba, hogy a lenti víz jobban gőzölögjön. Azonnal sűrű párafelhők csaptak elő.
Az étkezés idejére csupán a hús külső felülete sült át, a belseje véres maradt. Szerettem volna a saját adagomat botra szúrva tovább sütni, mint egy hot dogot. Ez sem jelentett gondot. Nyomban faragtak nekem egy alkalmi villafélét.
Eközben persze nem feledkeztek meg az ifjú vadászról sem, aki megfelelő gyógykezelésben részesült. Mindenekelőtt gyógyteát itattak vele. Ezután a gödörből most kiásott hűvös homokkal beterítették mindkét lábát. Közben elmesélték nekem, hogy ha a fejéből lehúzzák a meleget, kiegyenlítődik a testhőmérséklete. A magyarázatot furcsállottam ugyan, de a fiatalember láza valóban csökkent. A főzetek is hatottak, mert a beleket lazítva megelőzték a gyomorbántalmakat, amelyekre ekkora megpróbáltatás után számítottam.
Mindez nagyszerű élmény volt számomra. Ha nem lettem volna tanúja az esetnek, nehezen hittem volna el a telepatikus érintkezés történetét. Gondolataimat megosztottam Oootával.
Ooota elnevette magát, és így szólt: - Most már tudhatod, mit érez a bennszülött, aki először jár a nagyvárosban, és látja, hogy a tieid érmét csúsztatnak a telefonba, tárcsáznak, majd beszélni kezdenek a kagylóba. Ő is alig hisz a szemének.
- Igazad van - mondtam egyetértve. - Mindkét megoldás jó, de idekint a pusztaságban, ahol nincsenek városok és telefonfülkék, a tiétek biztosabb.
Úgy gondoltam, az otthoniak nem nagyon hisznek majd a gondolatátvitelben. Abba könnyen beletörődnek, hogy a Földön élő emberek kegyetlenül bánnak egymással, de kételkednek benne, hogy létezik nép, mely nem ismeri a fajgyűlölet fogalmát, teljes egyetértésben, harmóniában él, tisztában van saját tehetségével, melyet ugyanúgy tisztel, mint bárki másét. Az Igazak, legalábbis Ooota szerint azért képesek a gondolatátvitelre, mert soha nem hazudnak, még kis dolgokban sem, sosem mondanak féligazságokat, nem állítanak valótlanságot. Mivel eleve nem ismerik a hazugságot, nincs titkolnivalójuk sem. Gondolataikat nem rejtegetik egymás elől, és bátran közreadják őket. Ooota elmagyarázta, hogy is van ez az egész. Ha például egy kétéves kisgyerek meglát társa kezében egy játékot - mondjuk, egy madzagon húzott kavicsot -, és meg akarja szerezni, azonnal megérzi, hogy minden felnőtt őt figyeli. Rádöbben, hogy szándéka senki előtt nem maradhat titokban, és hogy nem illik engedély nélkül elvenni a másét. A másik gyerek pedig megtanulja, hogy osztozni kell a tárgyakban, és nem szabad kisajátítani őket. Hiszen a játék örömét már kiélvezte, az élményt elraktározta, ez tölti el boldogsággal, nem pedig a tárgy birtoklása.
A telepátia az emberek közötti érintkezés eszköze. A különféle nyelvek és írott ábécék csak feleslegesen akadályoznák a gondolatok közvetlen cseréjét. Az én világomban azonban ennek nem sok hasznát vennénk, gondoltam, hiszen nálunk az emberek meglopják a vállalatukat, adót csalnak, civakodnak. Soha nem viselnék el maguk között az igazán őszinte embert. Nálunk túl sok a csalódás, a sérelem, túl sok a takargatnivaló keserűség.
Én vajon megbocsátanék-e mindazoknak, akik megbántottak? És megbocsátanék-e magamnak, amiért másokat megsértettem? Remélem, egyszer majd olyan őszintén feltárom lelkemet, mint a bennszülöttek, és készen állok rá, hogy szándékaimat megismerjék és megvizsgálják.
Az Igazak népe szerint a hang nem beszédre való. Az ember szívével és gondolataival fejezi ki magát. Ha a beszédet fecsegésre használjuk, szétszórjuk magunkat apró-cseprő, felületes társalgásokban. A hang éneklésre, ünneplésre, gyógyításra szolgál, és csak arra méltó.
A bennszülöttek úgy tartják, hogy az embereknek sok adottságuk van, és mindenki tud énekelni. Ha nem becsülöm ezt a képességemet, ha azt hiszem, hogy nincs énekhangom, a bennem lakozó éneklést akkor sem fogom legyűrni.
Később, amikor segítettek kifejleszteni bennem a telepatikus érintkezés képességét, rájöttem, hogy addig ez nem fog sikerülni, amíg úgy érzem, hogy vannak még olyan érzéseim vagy gondolataim, amelyeket nem szívesen tárnék fel. Meg kellett békélnem mindennel.
Így hát megtanultam megbocsátani önmagamnak, nem ítélkezni a múlt fölött, hanem okulni belőle. Megértették velem, mindezt azért fontos elfogadni, azért kell őszintének lenni és önmagamat szeretni, hogy másokat is elfogadhassak és szerethessek.


(Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak. IDE kattints és elolvashatod a könyvet)






Itt a kelbimbószezon. Én roppantul örülök neki, mert az egyik legkedvesebb zöldségfélém. Hasonlítunk. A kelbimbó is szélsőséges: vagy nagyon szereti valaki vagy nagyon nem. Középút nincs.
Szóval, ezt a receptet most a rajongóknak ajánlom.

Hozzávalók 2 főre:

40 dkg kelbimbó,
5 evőkanál liszt,
1 tojás,
1 evőkanálnyi nagyon apróra kockázott vöröshagyma,
só,
frissen őrölt bors,
kb. 2 dl tej, olaj a sütéshez.
A főzővízbe:
só,
1 mokkáskanálnyi kristálycukor.


A kelbimbót megtisztítottam és megmostam, a nagyobb darabokat félbevágtam. Sós, cukros vízben nem nagyon puhára megfőztem, majd leszűrtem és hideg vízzel le is öblítettem, hogy ne puhuljon tovább. Hagytam lecsepegni.
A lisztből, tojásból és a többi hozzávalóból sűrű palacsintatészta állagot kevertem. Egy kisebb lábosba jó bőven olajat öntöttem, legalább 4 cm magas legyen az olaj szintje. Mikor kellően forró lett a zsiradék, a kelbimbókat a tésztába mártogattam és kisütöttem őket.
Fokhagymás barnarizzsel és citromos besamelmártással tálaltam. A mártás nem lett az igazi, ezért nem is írom le - de van egy jó ötletem egy másik fajta mártásra, azt viszont majd kikísérletezem és ha jól sikerül, megosztom.
A fokhagymás barna rizs úgy készül, hogy a rizst megmostam és egy evőkanálnyi olívaolajon kicsit megpirítottam. Felöntöttem háromszoros mennyiségű vízzel, és 4 vagy 5 cikk hámozott fokhagymát egészben beledobtam a lábosba. A rizst sóztam is, és nagyon kis lángon fedő alatt puhulásig főztem. Plussz a végén még kb. 20 percig fedő alatt hagytam, hagy gőzölődjön.
Sofiától tanultam, nagyon finom.



A kelbimbó viszont isteni így bundában - nem is számítottam rá, hogy ennyire finom lesz. Ez a bunda nem igazán ropogós, hamar bepuhul. Legközelebb a mézesmázas csirkénél leírt bundával készítem majd, mert az isteni ropogós.

Készítettem már kelbimbóval ételeket:
tejszínes kelbimbó natúr tengeri halfilével,
kelbimbóleves húsos galuskával,
szerzetesek eledele,
húsleves,
sült oldalas kelbimbóval, hagymás törtkrumplival,
és kelbimbóleves feta sajttal.