- Táncolsz? - kérdezte. - Táncolsz?
- Nem.
- Nem?
Csodálkozva lógatta karját.
- Jól van – jegyezte meg -, akkor hadd táncoljak én, jó uram! Állj egy kicsit arrébb, nehogy feldöntselek! Hopplá! Hej!
Nekilendült, tapsolt, ugrott, forgott a levegőben, behajlított térdekkel leguggolt, majd visszaugrott ültében a levegőbe, mint a gumi. Hirtelen újra a levegőbe pattant, magasra, mintha megfogadta volna, hogy legyőzi a természet nagy törvényeit, szárnyakat növeszt, és elrepül. Érezni lehetett ezen a szúette, összeaszott testen a lélek rugaszkodását, hogy fölemelje a testet és elinduljon vele, s hullócsillag módjára belevesszen az éjszakába.
Zorbász összehúzta a szemöldökét, arca nyugtalan komolyságot öltött, már nem ordított, összeszorított fogakkal küszködött, hogy elérje a lehetetlent.
- Zorbász, Zorbász – kiáltottam -, elég.
Féltem, nem akartam, hogy a nagy megerőltetéstől hirtelen összeroppanjon a teste, s ízekre törjön.
Zorbász összekuporodott a földön, lihegett. Arca boldogságtól ragyogott. Ősz haja homlokához tapadt, izzadtság folyt az orcáján és állán, végig a szénporos arcon.
- Megkönnyebbültem – kezdte nemsokára -, mintha vért csapoltak volna belőlem. Most már beszélhetek.
- Mi ütött beléd, hogy elkezdtél táncolni?
Nyugtalanul rám nézett, s remegett a szája:
- Miféle örömömben? Hát amit az előbb mondtál! Nem a szénért jöttünk, azt mondtad. Azért jöttünk, hogy elteljen az idő, a világ szemébe port hintsünk, ne nézzenek bolondnak bennünket, és ne kergessenek el záptojással, s mi, ha magunkra maradunk, és senki se lát, röhögjünk egy nagyot!
Zorbász letörölte a verítékét, keresett valamit, ott volt még a vacsora maradéka az asztalkán, kinyújtotta a kezét:
- Engedelmeddel, jó uram, megint megéheztem.
Fogott egy nagy karéj kenyeret, nagy fej hagymát, egy marék olajbogyót, s egykettőre befalta. Aztán öntötte magába a bort, csak úgy zubogott, hozzá se ért a nyelve hegye. Zorbász elégedetten csettintett.
- Megnyugodott a szívem.
Rám nézett, kacsintott egyet:
- Miért nem nevetsz? - kérdezte. - Miért nézel így? Ilyen a természetem. Egy ördög van bennem, és kiabál, s azt csinálom, amit mond. Amikor nem bírok magammal, azt kiabálja: „Táncolj!” - és én táncolok. Megkönnyebbülök. Egyszer, amikor a fiam, Dimitrakisz, Khalkhidikében meghalt, éppen így felálltam és nekikezdtem táncolni. A rokonok és a barátok, akik látták, hogy a koporsó előtt táncolok, odaszaladtak, hogy megfogjanak. „Megbolondult ez a Zorbász - mondták -, megbolondult ez a Zorbász!” Én, ha akkor nem táncolok, valóban megbolondultam volna a fájdalomtól. Mert első gyerekem volt, hároméves, és nem tudtam beletörődni a veszteségbe.
Ó, hova süllyedtek az emberek, pfúj, a pokol nyelje el őket! hagyták, hogy a testük megsüketüljön, és csak a szájukkal beszélnek. De mit mondhat a száj, mit tud mondani? Nevetsz? Lehet tánccal beszélni? És mégis, a nyakamat teszem rá, hogy az istenek és az ördögök is így beszélnek. De úgy látom, elálmosodtál. Na, menjél csicsikálni, holnap majd újra beszélgetünk.
Későn tudtam csak lehunyni a szemem. „Veszett fejsze nyele az életem – gondoltam magamban -, ha lehetne, fognék egy szivacsot, és letörölnék mindent, amit olvastam, amit láttam és hallottam, beiratkoznék Zorbász iskolájába, és elkezdeném a nagy, igazi ábécét tanulni! Mennyire más utat választanék! Tökéletesre edzeném mind az öt érzékszervemet, egész bőrömet, hogy örüljön és értsen mindent. Megtanulnék futni, birkózni, úszni, lovagolni, evezni, autót vezetni, célba lőni. Testemet lélekkel tölteném meg, a lelkemet testtel, kibékíteném magamban végre ezt a két ősi ellenséget...”
Felültem a fekhelyemen, s végiggondoltam az életemet, amelyet elveszettnek hittem. A nyitott ajtón át a csillagfényben láttam Zorbász alakját, ott ült egy sziklán, összekuporodva, és nézte a tengert, mint valami vadmadár, s irigyeltem. „Ő megtalálta az igazságot – gondoltam -, ez az igazi út!”
(Nikosz Kazantakisz: Zorbász, a görög)
Ismét paradicsom. Mert nem csak citromrajongó vagyok, de eme mennyei gyümölcshöz is örök szerelem fűz. Egyszerűen nem tudom megunni. Míg szezonja van, mindennap eszem belőle. A fejtett babot is nagyon szeretem, de ebben a melegben kizárólag jól behűtött salátaként.
Hozzávalók4 főre:
1/2 liter fejtett bab,
3 nagy paradicsom,
2 kisebb fehér salátahagyma,
1 kisebb cukkini,
só,
pici őrölt bors,
olívaolaj,
friss bazsalikom-, oregano- és mentalevelek,
kb. 2 evőkanálnyi balzsamecet.
A babot sós vízben megfőztem, majd hideg víz alatt leöblítettem, hogy ne főjön tovább. A cukkinit karikákra vágtam és serpenyőben meggrilleztem sóval, olívaolajon. Hagytam kihűlni.
Közben a paradicsomot negyedszeletekre vágtam egy nagyobb tálba. A hagymát szintén karikáztam. Hozzátettem mindehhez a babot, a cukkinit. (Lehet bele csípős hosszú zöld paprikát is vágni vékony karikákra.) Sóztam, borsoztam, belevegyítettem a friss fűszerleveleket is (a mentát apróra vágtam), olívaolajjal bőségesen meglocsoltam, balzsamecettel savanyítottam. Kóstoljuk, szájjal lehet a jó arányokat eltalálni. Én szájjal főzök mindig, a kóstolás alapvető dolog, anélkül nem lehet igazán jó ételt tenni az asztalra.
A salátát tegyük legalább 2 órára hűtőbe, hogy az ízek jól összeérjenek, és kellően behűljön.
Pirítóssal, vagy sima párolt rizzsel ajánlom. Vagy köretként forró-friss rántott húshoz. És persze, egy pohár habzó, hideg sör is dukál hozzá, vagy valamilyen könnyű, száraz asztali bor.
Tipp: a megfőzött fejtett babból a salátát készíthetjük úgy is, mint a
svéd gombasalátát.
Tegnap tényleg nagyon délies napunk volt. A hőség, a forró szél, a muzsika a nyáréjben, a koncert után elfogyasztott finom, jó hideg babsaláta, a finom bor... Igazi mediterrán nyáréjszaka volt. A zenét a Gipsy Kings szolgáltatta, élőben. Veszprémben jártunk - ma is visszamennék, mert újfent egy fantasztikus, csodás zenész lesz hallható: Jan Garbarek.
.
