Imádom a teát.
Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfümje, a lelke, az illúziója elvesz, mert nem tudják lemérni, és csak a sárga, forró víz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsúlyozza, aláhúzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi. Hasonlatos a szőke nőkhöz, akik azonnal átveszik a férfi egyéniségét, s ha géplakatossal beszélnek, a gépek érdeklik, de ha költő szól hozzájuk, ábrándosak lesznek, és rímekben felelnek.
A hangulatok egész skáláját tudom vele kifejezni. Az, aki ügyes szakácsa az érzéseinek, a virágzó teabokor minden varázsát bele tudja csempészni a csészéjébe. Nem is igen bízom azokban, akik csak szokásból isszák, mással készíttetik el, s következetesen citrommal és rummal fűszerezik, és reggel vagy este egyformán ragaszkodnak hozzá. Azt mondom, hogy minden csésze tea
egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészítés művészetét, hogy a hangulatait egész hűen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig úgy nyújtotta át, hogy néha vallomás volt - forró és félreérthetetlen -, néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kíváncsiságot. Vannak fantaszták, akik csak a páráját és aromáját szeretik, s a csészére hajolva álomútra kelnek Kínába, Ceylonba vagy a Szunda-szigetekre, oda, ahol ez a keserű és egzotikus gyökér terem.
A tea az álmodók bora.
Én is megvettem az új GoodFood magazint. Azt hiszem, ebben nem fogok csalódni, mint az új Magyar Konyhában. A magyar nyelvű GoodFood magazinban rengeteg a recept, ráadásul olyanok, amik egy egyszerű konyhában is könnyen megvalósíthatók. Gyönyörűek a fotók, idényjellegűek a receptek.
Ma az ebédhez meg is sütöttem a scone-t. Ismét az angol konyha egy remeke - pontosabban skót remek, csak az angol konyhát is meghódította: a délutáni teázás ugyanis elképzelhetetlen valamilyen sütemény vagy szendvics nélkül. Hasonlít az
ír szódabikarbónás kenyérhez. Villámgyorsan elkészül (összeállítással, sütéssel együtt maximum 30 perc) és nagyon finom. Pogácsaszerűség, csak édes. Kiválóan kiválthatja a mi pogácsánkat is ha sósan készítjük el, és ha mondjuk nincs időnk a tészta kelésére várni órákat. Állaga könnyű, puha, borzas. Tényleg jó. És villámgyors.
Én most csak fél adagot sütöttem, de így is az 5 centis pogácsaszaggatóval kiadagolva 12 darab lett belőle. A teljes adagot írom le azonban, ami ennek a duplája.
Hozzávalók 22-24 darabhoz (5 centis pogácsaszaggatóval):
45 dkg liszt,
2 csapott teáskanál sütőpor,
1 teáskanál szódabikarbóna,
1/2 csapott mokkáskanál só,
10 dkg hideg vaj felkockázva,
2 púposabb evőkanál porcukor,
275 ml író vagy joghurt,
2 evőkanál tej,
2 teáskanál vaníliakivonat,
10-15 dkg cseresznye vagy mennybefőtt (magozva, lecsöpögtetve),
a tálaláshoz:
eper vagy meggy vagy málnalekvár és tejföl.
Begyújtjuk a sütőt. Az átszitált lisztet keverjük el a sütőporral, szódabikarbónával, sóval. Adjuk hozzá a kockázott vajat és morzsoljuk el a tésztát. Tényleg morzsára kell hasonlítania. Gyorsan dolgozzunk és csak a tenyerünkkel, a vaj ne nagyon melegedjen fel. Ezután hozzáadjuk a tésztához a cukrot és meggyet, elkeverjük, majd hozzáöntjük az írót, tejet és vaníliaesszenciát is. (Én a tejet kihagytam, csak írót tettem a tésztába.) Gyorsan összedolgozzuk (nem kell nagyon, épp csak álljon össze), lisztezett deszkára borítjuk, kinyújtjuk másfél-két centi vastagra és kiszaggatjuk. Kissé lisztezett sütőpapíros tepsire sorakoztatjuk, tetejét tejjel megkenjük (én elfelejtettem) és 200-220 fokos sütőben 10-15 perc alatt megsütjük.
Tálalás: kettévesszük a sütiket, lekvárral és tejföllel megkenjük, a tetejét ráhelyezzük és lehet fogyasztani.
