Mentás burgonyaleves

Elkapott a tavaszi láz végre. Idén valahogy nagyon nehezen születtem újjá abból a bizonyos láthatatlan tojásból, mert a tél végi depresszió igencsak bekerített. De lassan kezdek kitörni belőle. Abból vettem észre, hogy elkezdtem leselejtezni ezt-azt: a nem használatos fazekaimat, serpenyőimet többek között. Meg a nagytakarítást tervezgetem, pedig elhihetitek, nem a kedvenc elfoglaltságom. Most mégis szinte vágyom négy sarkából kifordítani a lakást, és kirázni mint egy pállott dunyhát, kitenni a napra, hogy járja át a friss levegő, a telet elfúvó szél. 

Egy-két hétre még bevackolom magam tetemes mennyiségű súrolószer és porrongy társaságában, hogy aztán majd a húsvét már friss és üde helyre érkezhessen. Nyuszikákkal, pirostojással, barkaággal, napot idéző nárciszokkal meg földbarlangjából kibújt medvehagyma brummogásával - szóval a tavasz minden kellékével.

Bár ennek a hétnek az eleje-közepe még a tobzódásról szól, azért én hoztam már egy böjtös levest. A konyhámat hatalmas csokrokban díszíti az ősszel leszedett menta, úgyhogy örültem nagyon, mikor rábukkantam erre a végtelenül egyszerű levesre. Hasonlít a mi krumplifőzelékünkre, de a menta és a barna vaj miatt mégis más az ízhatás. Hamarosan jön a friss medvehagyma, szerintem azzal is megfőzhető.

Hozzávalók 4 főre:

4 dkg liszt (2 púpos evőkanál)
3 evőkanál olaj
2 dl tej
1,2 dl víz
8 dkg száraztészta (én gyufával csináltam)
50 dkg burgonya kisebb kockákra vágva (tisztítva ennyi)
só
frissen őrölt bors
1 evőkanálnyi szárított vagy 2 evőkanálnyi friss menta
6 dkg vaj
1 mokkáskanál kristálycukor
1 gerezd citrom leve

A vajat addig melegítsük kis lángon, míg eltűnik a habja és a színe barnára vált, az illata pedig finom karamellre emlékeztet. Hagyjuk a lábost megdöntve állni 10 percet, majd finoman öntsük át a vaj tiszta részét egy tálkába. A fekete kis darabkák maradjanak a kislábosban, az nem kell. A vajba keverjük el az aprított mentát.
A lisztet pirítsuk meg az olajon annyira, hogy érződjön egy finom, diós illat. Majd apránként simára kevergetve öntsük fel a tej-víz keverékkel. Tegyük bele a burgonyakockákat, sózzuk, borsozzuk és forrástól számítva főzzük 10 percig, majd tegyük bele a tésztát is, és addig főzzük, míg minden puha lesz a levesben. Kevergetni kell sűrűn, mert a liszt miatt hajlamos leragadni az alján.
A végén ízesítsük pici cukorral, citromlével és a mentás vajat is keverjük bele. Ha gazdagabban enném, darált marhahúsból készítenék kicsi gombócokat, amiket külön megsütnék, s a tálalásnál minden tányérba tennék pár darabot.

(Legközelebb úgy főzném, hogy feltenném a krumplit, tésztát a tejes vízbe. Külön megpirítanám a lisztet, és csak a végén adnám a leveshez, ahogy a rántást szokás. Hamarabb is főne, nem is ragadna le.)

Rámen tészta házilag

Itt van. A böjti szél. Állok a konyhaablakban, a cigarettám parazsát felizzítja ez az őrült hurrikán. Meleg van. Hiába cibál és ijeszteget, tavaszt érzek benne. Hallgatom az orkánszerű dübörgést, és a szomszéd erkélyén a csilingelő szélcsengőt. Bambuszból van. Olyan a zenéje, mint egy no előadásnak. Képzeletemben látom is a szereplőket, a mozdulataikat, a maszkokat. Egyszer megnézhettem egyet - nevezik kabukinak is - és egészen lenyűgözött. Biztos voltam benne, hogy a szélhez köze van, bár ezt tudatosan nem tudtam, s lám, valóban.* A bambusz szélcsengő idézte fel az emléket.

Az ég éjfekete, a felhők is eltűntek, látom a csillagokat. A tér fáinak világítóan mély jádezöld a színük, pont olyan, mint vihar idején a Balaton hullámainak.

Varázslatos ez az éjszaka, talán mert a tavasz ígéretét hordozza. Vagy egy órán át álltam az ablakban, és csak hallgattam, miről mesél a szél.

Most már van a spájzomban egy ilyen feliratú üvegcse is: sült szódabikarbóna. :)) Mert a tennapi éccaka annyira japános hangulatba ringatott, hogy elkezdtem a jutyúbon no szinházat nézni. S aztán meg japán ételeket, mert nekem felkínálja ezt is, szokásom ugyanis gasztro témájú filmeket is nézni. No és persze a rámen. Nem vagyok rajongója a japán konyhának, de a rámen az más. Az egy isteni húsleves udon vagy soba vagy ramen tésztával. Sok tésztával. Míg az udon búzalisztből készül, kézzel vágják, a soba hajdinalisztből, szintén kézzel vágott, a rámentészta nyújtott.

Olvastam már erről a tésztáról, többek között azt is, hogy kínai eredetű, és ott egy bizonyos tó enyhén lúgos vizével készítik, attól lesz olyan egyszerre lágy és nyújtható, s ugyanakkor főzés után mégis harapható, al dente, amint az olaszok mondanák. Ezt a tojás nélküli tésztát Kínában inkább nyújtják, Japánban pedig vágják, és sok vastagsága lehet, régiónként eltérő. No és találtam hozzá receptet, hogyan készíthető mégis házilag.

Hozzávalók:
40 dkg liszt
2 csapott teáskanál sült szódabikarbóna
2 dl meleg víz

A szódabikarbónát 120 fokos sütőben süssük 1 órán át. A lisztet szitáljuk tálba. A meleg vízben oldjuk fel a sült szódabikarbónát. (Sokkal nehezebben oldódik, mint a nem sült.) Adjuk hozzá a liszthez a szódás vizet, gyúrjuk tésztává. Hagyjuk pihenni 1 óráig, majd tésztagéppel többször nyújtsuk át. Szép sima legyen. Aztán több darabban 5-ös fokozatig nyújtsuk, végül a gép spagettivágóján is engedjük át. Lehet kézzel is vágni, olyan 3-5 milliméter szélesre. Forrásban lévő sós vízben főzzük ki, ha feljön a víz tetejére kész is van, lehet leszűrni. Majd hideg vízzel öblítsük át. Ázsiai levesekbe, ételekbe használhatjuk. Ha ráment készítenénk, ez a mennyiség olyan 4-5 tál leveshez elegendő.

Az állaga egész más, mint a tojásos tésztáké, nem ragad annyira, masszívabb, ugyanakkor sima és jól nyújtható. Főzés után csúszós és harapható.

* Ősi japán mítoszok a Napot jelképező szellemi erőt istennő alakjában őrizték meg. Az Ő neve: Amateraszu. A régi legenda szerint egy nap szörnyen megharagudott fivérére, a Vihar istenére. Bánatában egy barlang mélyére rejtőzött, melynek bejáratát hatalmas sziklatömbbel torlaszolta el. Attól kezdve a világot zord sötétség és hideg borította. Az istenek kétségbeesve próbálták előcsalogatni, bátyja még önkéntes vezeklésbe is kezdett. Mindhiába. A Napistennő hajthatatlan maradt. Ekkor Uzume, a Szépség és Művészet istennője járult a barlang elé és lassú, fenséges áldozati táncot lejtett. Amateraszu nem tudta legyőzni kíváncsiságát. Elhengergette a nyílást torlaszoló hatalmas követ. A csodás tánc annyira lenyűgözte, hogy szíve egészen megengesztelődött, s többé nem tért vissza a barlangba. A hagyomány így emlékszik arra, mikor a színház visszaszerezte a világnak az elveszített napfényt... A „nó" egy igéből származik, jelentése: képesség, tudás, művészet, alkotás. A nó-színház a japán klasszikus színjátszást foglalja magába, melynek alapvonásai megegyeznek a más kultúrákból ismert (pl. görög) színházak jellegével. Vagyis gyökerei a templomokban, ill. a templomok körül zajlódó népünnepélyek misztériumjátékaihoz nyúlnak vissza. A központi szerepet mindenütt a Nap töltötte be. A Fényt – mint a legfőbb jóság, igazság, akarat és bölcsesség szimbólumát – meg kell védelmezni a sötétség erőivel szemben. Az ember figyelmét évről évre vissza kell terelni ahhoz az ősi egységhez, harmóniához, melyből öncélúan kiszakadt. Elvezetni a természet és önmaga természetének lényegéhez; emlékeztetni az istenek és emberek közötti örök szövetségre; megtisztítani; ráébreszteni, mire képes.

(Terebess: No-színház)

Sertés sült & rilette

Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát - korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk. Így ülünk a februári hajnalban. 

Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. A könyvekre csömörrel pillantunk az éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segíteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózonízű fényt. Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni, mint a medvék.
De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. 

Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek.

(Márai Sándor: Február)

Három recept egyben. Egyrészt a "csirke 40 gerezd fokhagymával". Csak ez nem csirke. Másrészt csak egyszerűen egy jó sertéssült. Harmadrészt a maradékból csináltam rilettet. Oké, tudom ez nem klasszikusan az, de nekem megfelel rilette-nek is. Mert úgy jártam, hogy elájultam a szalámi áraktól. Ezer éve nem vettem, és most szembesültem azzal, milyen drágák a felvágottak (is). Amik amúgy ízetlenek, tele vannak adalékanyagokkal és vízzel, és még aranyárban is mérik őket. Akkor inkább sütök húst, ami hidegen is tökéletes.

Hozzávalók:
1,5 kg sertéshús (lapocka vagy tarja vagy császárhús, ez most kivételesen comb, de a lapocka vagy tarja vagy császárhús a jó)
40 gerezd fokhagyma
1/2 kg sertészsír
só
5-6 babérlevél
5-6 szegfűbors
2 teáskanál mustármag
1 evőkanányi zsályalevél (friss vagy szárított)
2,5 dl száraz fehérbor

A húst nagyobb darabokra vágtam, alaposan besóztam. A fokhagymagerezdeket megpucoltam. Egy tepsit kikentem a zsírral, beletettem a húsdarabokat, a fűszereket, és aláöntöttem a bort. Lefóliáztam és előmelegített, alacsony hőfokú sütőbe tettem. Olyan 120 fokra. Sütöttem 5-6 órán át. A végén levettem a fóliát s kissé rápirítottam. Főtt burgonyával, sült almával tálaltam. Időnként alálestem a fóliának, hogy nem sült-e le nagyon a szaft. Nem szabad hagyni, mert megég a fokhagyma. Ha nagyon elfogyna alóla a folyadék, pótoljuk. Úgy kell elkészülnie, ha rilettet is akarunk belőle, hogy a víz elsüljön, ugyanakkor ne égjenek le a fűszerek, és a fokhagyma.

Szeretem a sütőben sülteket. Ha semmi sem jut eszembe, mit főzzek, akkor a sült mindig kipótolja az ötlet-hiányt. Bármivel fűszerezhető, köríthető, abszolút lehet variálni.  Ehhez a változathoz nagyon jól illett volna még a vöröshagyma is, a szárított vargánya is, mint fűszer. De tényleg ahogy tetszik-műfaj.

Nem is értem, a rilette miért nem népszerűbb, pedig a magyar konyhába abszolút illik. Megvan az alapja nálunk is, a "lesütött hús". Ami tulajdonképpen a konfitált hús, de krémet nemigen csináltak belőle. Nem is értem, miért. Annyira magyaros jellegű pedig. 

Tehát a rilette ennyi lenne: a megsült húst szálaira szedjük, elkeverjük a visszamaradt pecsenyelével, a megsült fokhagymagerezdekkel. De csak annyival, amennyivel egy krémes állagot kapunk. Ha kellő ideig törjük-keverjük villával, valóban krémre kezd hasonlítani. Tálakba tesszük (nekem egy nagyobb és egy kistálkányi lett), és a tetejére öntjük a visszamaradt tiszta zsírt. Lefóliázzuk, hűtőbe tesszük. Hetekig eláll.

Kitűnő sör- vagy borkorcsolya, előételnek is tökéletes, svédasztalra úgyszintén. Ha egészen mini tálkákba tesszük, nagyon gusztán tálalható személyenként is. Nyáron még jobb ízes paradicsommal, paprikával, uborkával.

Tökmaglisztes túrós tészta

Még egy filmajánló. Jim Jarmush a kedvenc rendezőm. A legleg. Minden filmjét nagyon szeretem, és most kerül majd a mozikba legújabb alkotása a Paterson. Nagyon várom. "Kinek ajánljuk? Jim Jarmusch és/vagy Adam Driver rajongóknak, illetve titokban verseket író buszvezetőknek." No és  még művészi énjüket sütögetéssel kiélő nőciknek is. (S.k. szakvélemény egy gasztrobloggertől. :) )

" A 2013-as vámpírmese, a Halhatatlan szeretők után egy egészen más történettel állt elő, amiben hőse egy kisvárosi buszsofőr, aki egyebek közt gyufákról ír szerelmes verseket. Bár foglalkozása ellenére rendkívül művelt és ért is a költészethez, nincsenek művészi ambíciói, egyszerűen csak boldog, ha az érzéseiről írhat. Szereti a világot és legfőképp csinos, fiatal feleségét szereti, aki odahaza a lakástextileken és süteményeken éli ki saját, igencsak túlbuzgó művészi énjét.

Úgy képzelem, hogy Jim Jarmusch így szeretne nyugdíjba menni, egy kisvárosban, ahol mindenkit ismer, ahol nincsenek rossz emberek, és ami mégsem egy porfészek. A címbéli Paterson egy valóban létező, New Jersey állambeli, veretes irodalmi hagyományokkal rendelkező kisváros és a szerény buszsofőr neve is egyben, és ez a kettősség határozza meg a filmet."

Nem tudom az ország más vidékein van-e tökmagliszt, nálunk a piacon kapható. Sütöttem már kenyérbe is, pogácsába is, de kifőtt tésztában most próbáltam először. Jól működik, és ki is érződik kissé az íze.

Hozzávalók 3 főre (leves után) vagy 2 főre (nagyon éhes nagyétkűekre):
a tésztához
25 dkg liszt
10 dkg tökmagliszt
3 tojás
kb. 1 dl víz
a tésztára
10 dkg húsos füstölt szalonna
1 evőkanál repceolaj
25 dkg túró
tejföl ízlés szerint

A hozzávalókból tésztát készítünk, ahogy egyébként is: jól meggyúrjuk, hagyjuk pihenni folpackban fél órácskát. Majd géppel nyújtjuk, és tetszés szerint daraboljuk. (Én csak 5-ös fokozatig nyújtottam és kézzel vágtam szélesmetéltre.)

Közben a szalonnát kis kockákra vágjuk, és egy evőkanálnyi olajon kisütjük, kiszedjük a szalonnapörcöket és félretesszük.

A tésztát forrásban lévő sós vízben kb. 1 percig főztem, majd a szalonnás zsírra kiszedtem. Elkevertem a túróval, megszórtam a ropogós szalonnadarabkákkal. Tejföllel kínáltam.

Böjtben is készíthető, vagy vegáknak is ajánlom, mert szalonna nélkül is finom.