Ha lesz egy lányom, anya helyett B pontnak fog hívni engem,
mert úgy tudni fogja, hogy bármi történjék,
legalább mindig megtalálja a hozzám vezető utat.
És az egész naprendszert a tenyerére fogom festeni,
úgyhogy meg kell tanulnia az egész univerzumot,
mielőtt azt mondhatja: "Ó, ismerem, mint a tenyeremet."
És meg fogja tanulni,
hogy "ettől az élettől olyan kemény pofont fogsz kapni lányom",
hogy mire visszanyered az erődet, gyomron vág -
de az, hogy elveszted a lélegzeted az egyik rúgástól,
az egyetlen módja annak, hogy emlékeztesd a tüdődet,
mennyire szereti a friss levegő ízét.
Vannak itt fájdalmak,
amiket sem sebtapasz, sem költészet nem gyógyíthat.
Így hát amikor először rájön a lányom, hogy Csodanő nem jön,
tenni fogok róla, hogy tudja hogy nem kell,
hogy egyedül viselje a csoda-köpenyét.
Mert nem számít, mennyire szélesre nyújtod az ujjaid,
a kezeid mindig túl kicsik lesznek,
hogy elkaphasd az összes fájdalmat, amit meg akarsz gyógyítani.
Higgy nekem, megpróbáltam.
"És kicsim", fogom mondogatni neki,
ne hord úgy fenn az orrodat.
Ismerem a trükköt, milliószor megcsináltam.
Csak füst után szimatolsz,
hogy követni tudd az utat vissza az égő házhoz,
hogy aztán megtalálhasd a fiút, aki mindent elvesztett a tűzben,
hogy lásd, meg tudod-e őt menteni.
Vagy hogy megtaláld a fiút, aki meggyújtotta - mindenek előtt,
hogy lásd meg tudod-e őt változtatni.
De tudom, hogy úgyis meg fogja tenni a lányom,
úgyhogy inkább mindig tartani fogok egy extra készletet
a közelben csokoládéból és gumicsizmából,
mert nincs olyan szívfájdalom, amit a csokoládé ne tudna helyrehozni.
Na jó, van pár szívfájdalom, amit a csokoládé sem tud helyrehozni.
De azért vannak a gumicsizmák.
Mert az eső mindent el fog mosni, ha hagyod.
Azt akarom, hogy a lányom nézzen a világra
egy üveg-fenekű hajó alján keresztül,
nézzen egy mikroszkópon keresztül,
a létező galaxisokra az emberi elme tűhegyén,
mert úgy tanította az anyám.
Hogy lesznek ilyen napok, lesznek ilyen napok, mondta mamám:
amikor kitárod a tenyered, hogy kapj,
és csupán sebekkel és hólyagokkal végzed,
amikor kilépsz a telefonfülkéből, és próbálsz repülni,
és pontosan azok az emberek, akiket meg akarsz menteni,
ők lépnek rá a köpenyedre,
amikor a csizmád tele lesz esővel,
és térdig gázolsz a csalódásban.
És pontosan azok a napok azok, amikor annál több okod van
köszönetet mondani.
Mert nincs gyönyörűbb annál, hogy
az óceán sem hajlandó abbahagyni a part csókolgatását,
függetlenül attól, mennyiszer seperték el.
Egyszer fenn, máskor lenn, bájod szele továbblendít.
Megtalálod a csillagod
az újra és újra kezdésben.
És nem érdekes, mennyi akna robban egy perc alatt,
a fontos, hogy az elméd kiaknázza
szépségét ennek a furcsa helynek,
amit életnek hívnak.
És igen, a mércén, ami egytől a vak bizalomig terjed,
eléggé naiv vagyok.
De azt akarom, hogy a lányom tudja, hogy a világ cukorból van.
Annyira könnyen összemorzsolódhat,
de ne félj kinyújtani a nyelved, hogy megkóstold.
"Kicsim" - fogom mondogatni neki - "emlékezz, hogy
a mamád félős, és a papád egy hős, és te vagy a lány az
apró kezekkel és nagy szemekkel, aki sosem alkuszik meg."
Emlékezz, hogy a jó dolgok hármasával jönnek, és úgy a rosszak is.
És mindig kérj elnézést, ha valamit rosszul tettél,
de soha ne kérj elnézést azért,
mert a szemeid folyamatosan csillognak.
A hangod halk, de soha ne hagyd abba az éneklést.
És végül ha szívfájdalmat adnak a kezedbe, ha háborút és gyűlöletet
csúsztatnak be az ajtód alatt, és szórólapokat osztanak neked
az utcasarkokon cinizmusról és vereségről,
mondd meg nekik,
hogy igazán meg kellene ismerkedniük anyáddal.
(Sarah Kay: Ha lesz egy lányom)
