Szellem a fazékban

Elmentünk kicsit nyaralni Szabadkára. Nem bántuk meg, mert gyönyörű város. Ami elsőre feltűnt, az az volt, hogy ilyen fás várost én még nem láttam. Minden utcáján, és tényleg minden utcáján 3-5 méterenként dús lombú fák vannak. Nem kell kalap vagy más fejfedő a 35 fokos kánikulában sem, mert bármerre jártunk, árnyas hűs utcákon sétáltunk. Nálunk is vannak fák, de a legtöbb olyan, aminek kis csinosra nyírt gömb koronája van, így gyakorlatilag árnyékot nem ad, csak szépíti a környezetet. Amikor pár éve felújították a piacteret, a nagy üres placcra is ilyen minifákat ültettek. Nehogy már a vásárlók meg az árusok árnyékban legyenek, á, süljenek csak a napon.

Bablevest főztem ma, s ahogy kevergettem a rántást, és szállt fel az isteni mogyorós-karamellás illata a barnára pirított lisztnek, az a gondolat jutott eszembe, hogy elfelejtettük a rántást. Kiment a divatból, ma már maximum csak habarunk, vagy még azt se, hanem étkezési keményítővel sűrítünk, vagy éppen magával az adott zöldséggel, amiből a főzelék készül. (Én nem. Nem állok be a rántástól sikítva menekülők táborába soha.)
Nincsen ez így jól. Azért nincs, mert a pirított lisztnek van egy csodálatos telt íze és illata, amit nem lehet mással helyettesíteni. Például bab- és lencselevest csakis sötét szemleszín rántással lehet igazán finomra főzni, ahogy a rántott levest is. Sokan ezért nem szeretik, mert nem tudják jól főzni. Mert ahhoz is igazán meg kell pirítani a lisztet, hogy kiszabaduljanak az aromák és illatok. És ha jól csináljuk, az egyszerű rántott leves maga a csoda tud lenni. A rántás elleni ellenszenv is csak egy hisztéria, amit nem is értek. A zsemlében, kenyérben helyénv…