Szellem a fazékban

Bablevest főztem ma, s ahogy kevergettem a rántást, és szállt fel az isteni mogyorós-karamellás illata a barnára pirított lisztnek, az a gondolat jutott eszembe, hogy elfelejtettük a rántást. Kiment a divatból, ma már maximum csak habarunk, vagy még azt se, hanem étkezési keményítővel sűrítünk, vagy éppen magával az adott zöldséggel, amiből a főzelék készül. (Én nem. Nem állok be a rántástól sikítva menekülők táborába soha.)
Nincsen ez így jól. Azért nincs, mert a pirított lisztnek van egy csodálatos telt íze és illata, amit nem lehet mással helyettesíteni. Például bab- és lencselevest csakis sötét szemleszín rántással lehet igazán finomra főzni, ahogy a rántott levest is. Sokan ezért nem szeretik, mert nem tudják jól főzni. Mert ahhoz is igazán meg kell pirítani a lisztet, hogy kiszabaduljanak az aromák és illatok. És ha jól csináljuk, az egyszerű rántott leves maga a csoda tud lenni. A rántás elleni ellenszenv is csak egy hisztéria, amit nem is értek. A zsemlében, kenyérben helyénv…

Éppen elkészült húsvétra a házi karajból érlelt sonkám. Fel is írtam a naptárba, hogy el ne feledjem mikor készítettem. Március 21.-én kezdtem a műveletet, ami abból állt, hogy alaposan besóztam. Ez azért kell, hogy kiengedje a levét. Semmiképpen sem jódozott sóval, hanem jóféle parajdival, méghozzá gyakorlatilag betemettem. Így hagytam 24 órán át, aztán kiástam, leszedtem róla a sót, és kevés fehérborral át is öblítettem de úgy, hogy maradjon is rajta a borból. Készítettem egy fűszerkeveréket: mozsárban a chilipelyhet, koriandermagot, 2 szem szegfűborsot, borsot, 2 babérlevelet porrá őröltem, s még kevertem hozzá kevés füstölt pirospaprikát is, és fél gerezd zúzott fokhagymát. Ezt a keveréket aztán 1 púposabb teáskanál sóval elkevertem, és rákentem a karajra, hogy mindenütt legyen rajta a fűszeres sóból. Alaposan betekertem folpackkal, és sonkahálót is húztam rá. Beluggattam hústűvel mindenhol, hogy tudjon lélegezni. Hűtőbe tettem, és naponta forgattam. Most pár napja kivettem a fól…

Maradjunk a húsoknál. A dagadó méltatlanul mellőzött része a sertésnek, pedig remekül tölthető, süthető. Háttérbe szorulásának oka szerintem az, hogy sokan nem tudják jól elkészíteni, mert kiszárítják. És úgy tényleg nem jó. Vagy még az is lehetséges, hogy azért nem használatos manapság, mert sokan félnek, hogy nem tudják rendesen felszúrni, vagy tartanak a töltésétől, hogy kireped, kifolyik a töltelék. 



A dagadónál az is nehézség, hogy nem könnyű pontos receptet megadni - nem is lehet -, mert minden darab más súlyú, kisebb-nagyobbra alakítható a tölthető belső része, attól függően, hogy milyen vastagságú a hús, illetve a hártyák, amik összetartják. Mindezektől azonban nem kell félni, ha kettő, három töltést és sütést már megcsináltuk, utána gond nélkül megy, a félsz is eltűnik.
Először is, megkérhetjük a hentest, hogy szúrja fel nekünk. Ha otthon átnézzük a darab húsunkat, sokszor feltűnik, mikor belenyúlunk, hogy még lehetne tágítani a belső részt. De ilyenkor már könnyű: egy jó h…

Közeleg a húsvét, ilyenkor sokan sütnek kolbászt is, illetve itt van már lassan a kerti grillpartik szezonja is. Ezért is gondoltam, megosztom veletek legújabb szerzeményemről a tapasztalataimat. Már régebben is próbálkoztunk kolbásztöltéssel. Sajnos, egyetlen olyan asztalszélem sincs, ahova hagyományos húsdarálót fel tudnék tenni, mert hát azzal lenne a legegyszerűbb a művelet. De szerencsémre nemrégen véletlenül Boros Valika konyhájába tévedtem, aki nagyon jó ötletet adott, ezúton is köszönöm!
Megrendeltem ezt a Tescoma Delicia keksznyomót és tortadíszítőt, s ma ki is próbáltam vele a kolbásztöltést. Egyedül is tökéletesen ment, fantasztikusan jól működik ez a kis szerkentyű. Olyan, mint az a régi fajta csehszlovák volt, aminek fém csöve volt, viszont nem volt a kinyomáshoz ilyen segítőkarja. Megörököltem egyet, és abból a készletből az egyik műanyag díszítőcső elejét levágtam, hogy szélesebb legyen a nyílás, aztán körömreszelővel simára reszeltem a vágást, mert ha nem sima, kiszak…

Azt hiszem, mindenkinek aki főz és süt, megvannak a maga konyhai katasztrófái és mumusai. Nekem például a sütemények kevés kivétellel, mert nem is szeretem őket. Meg nem is tudok sokszor olyan kis mennyiséget készíteni, hogy ne legyen kidobandó maradék. 
Hát, most találtam egy újabbat. Visszatértem a kenyérevők táborába - ugyanis a pofátlanul drága gluténmentes cuccokért (ráadásul ehetetlenül pocsék a lisztek legtöbbje) nem vagyok hajlandó ötszörös meg tízszeres árat fizetni -, úgy döntöttem tehát, hogy kilenc hónap diéta után meggyógyultam. Jót tett, és tényleg rendbe is jöttem.  Újra elkezdtem kenyeret sütni, és már egész jókat is csinálok, tehát elhatároztam, megpróbálkozom a kovászolt kenyérrel. Írták ugyan hogy büdös a kovász, de azt nem gondoltam, hogy ennyire irritálóan az, legalábbis számomra. Szabályosan rosszul lettem tőle. Egy próbálkozásom volt ma a kenyérsütéssel - ha már megcsináltam a kovászt -, na, az is katasztrófa lett. Mondjuk meg sem kóstoltam, mert annyira undoro…

Ezt most itten egy teljesen indokolatlan morzsás poszt - mondhatnám, de meg tudom magyarázni. Úgy jártam karácsony előtt, hogy túrógombócot csináltam, és már pihent a tészta a hűtöben, mikor észrevettem, hogy elfogyott a zsemlemorzsám. És ilyen még soha nem fordult elő velem, mert mindig én készítem, vagyis soha nem kényszerültem arra, hogy boltit vegyek. Ezidáig. De elmondom most azt is, hogy ez volt az első és egyben utolsó eset is, hogy én azért a szörnyűségért, amit mernek zsemlemorzsának nevezni én pénzt adtam. Én tényleg nem tudtam, hogy a bolti ennyire borzalmas... (No meg ma épp rántott húst sütök ebédre a maradék majonézes krumplisali mellé. Laza karácsonyi levezetésként, és naná, hogy frissen gyártott nagyszemű morzsával.)


A zsemlemorzsát egyébként kétféleképpen szoktam csinálni házilag: vagy az összegyűjtött száraz kenyerekből, zsömlékből és kiflikből darálom, vagy frissen, szikkadt kenyérből vagy zsömléből. Az első a nehezebb ügy, mert nagyon jó daráló kell hozzá (diódará…

Tegnap valamit kerestem a jutyúbon - már nem tudom mit -, aztán a jobb oldali sávban látom ám ennek a hölgynek az egyik receptvideóját. Rákattintottam, aztán szó szerint tényleg rákattantam. Végignéztem vagy 20 receptjét - elképesztően ügyes, úgy bánik a tésztákkal, a liszttel, hogy öröm nézni. Azt kell mondjam, a croissantjánál szebbet én még nem láttam, pedig jópár séfnek, gasztrobloggernek láttam már a munkáját ebben a vajaskifliműfajban. A pizzája is kiváló, ami nálam egyfajta értékmérő. De bármihez is fog, egy csoda lesz belőle. Ráadásul pontosan kimértek a receptek, ezáltal könnyen elkészíthetőek, plusz jól vannak filmezve is, egyszerűen és korrekten:  mindent látsz, ami fontos - nincs magamutogatás, az étel a főszereplő. Ajánlom figyelmetekbe, de vigyázat: függőséget okoz és azonnali sütésre-főzésre késztet. Veszélyes nő, lángra lobbantja a konyha iránti szenvedélyed, előhozza a gasztromán géneket. 😊
A hölgyet Xiao Gaojie-nek hívják. Köszönjük önzetlen munkáját, egy élmény cs…

Remek fickó volt. Sokszor nyers és bárdolatlan, de mindig őszinte. És végigcsinálta. Kő keményen. Nem divatból lett az, aki. Nem úgy adott ki könyveket (jó könyveket!), hogy pár év bloggerkedés vagy tévés celebeskedés után már szakácsnak képzelte magát.  Utálta a trendi sznobságokat. Kedvelte az egyszerűséget.  Én személy szerint nagyon szerettem. Kevesen képesek megőrizni önmagukat, az egyéniségüket az után is, hogy felkapja őket a média. A Nem séfnek való vidék című műsorát kifejezetten színvonalas képírásnak, valódi értéknek tartom. Olyan tömören és lényeglátóan tudott bepillantani a kultúrák felszíni rétegei mögé az ételeken keresztül, ahogyan kevesen. Nem csak az érdekelte, mit eszik, hanem a környezet is: az emberek, a történelem, politika, társadalom is. Hiányozni fog. Nagyon.
"Érzékenysége, empátiája, folyamatos reflexiója lehetővé tette, hogy átadja a terepet azoknak, akik nem voltak szem előtt, akik a partvonalra sodródtak, akik mások voltak. A reflektorfényt nem magára…

Biztosan olvastátok már, hogy ismét csattanó maszlaggal szennyezett fűszerköménytől származó mérgezések történtek. A Nébih ugyan újfent kitette a figyelmeztetést ahonlapján, de őszintén szólva, nem sokat ér.
Egyrészt, mert több tonnányi fűszer érkezik egyszerre, ami állítólag nem homogénen szennyeződött. Vagyis visszakövethetetlen, melyik zacskóban lehet maszlag, melyikben nem, hiába ellenőrzik szúrópróba-szerűen. Másrészt annyi kézenközön megy át a fűszer mire az üzletek polcaira ér, hogy alig lehet nyomon követni a származási helyet. Én több boltban is megnéztem, de például a Spár saját márkás tasakján csak annyi van írva: forgalmazza Interspár. A Luccullus fűszereken rajta van a forgalmazó, de a származási hely ezeken a zacskókon sincs feltüntetve. És sorolhatnám. Hiába írta ki a Nébih, hogy valószínűleg Egyiptomból érkezett a kritikus adag kömény, és hogy senki se vásároljon ellenőrizhetetlen és bizonytalan eredetű fűszert, nos, próbáld kinyomozni - garantáltan nem fog sikerülni,…

Ez most egy dühös és szomorú poszt lesz. Vagy felháborodott vagy elkeseredett, vagy kiábrándult és dühös. Ja, mondtam már hogy dühös?



Kitaláltam, hogy szabad időmben sütiket fogok sütni. Olyan tea, kávé mellé való aprókat. Mert hogy esténként van rá 2-3 órám. Másnap pedig fogom a kis kosárkámat, és lemegyek vele a piacra.
Gondoltam - én naív - hogy legalább a kosztpénzrevalót majd megkereshetem.
Gondoltam - én naív - hogy én, az ecceri háziasszony kitaláltam egy olyan vállalkozást, amit magam el tudok indítani és levezényelni, nem kell alkalmazott, üzlethelység, és a többi.
Gondoltam - én a naív - hogy ez nem csak nekem jó, hanem a társadalomnak is, nem élősködöm a nyakán, nem állok sorba segélyért, hanem saját két kezem munkájával előteremtem a megélhetésemre valót. És még örömömet is lelhetem benne. Üzletasszonyi karrierem amilyen gyorsan felívelt, kétolyan sebességgel alá is hanyatlott. A Nébihes hölgy közölte, hogy előbb rendelkeznem kell egy cukrászüzemmel.  Maradok lábamlógatv…