Guénonnak volt egy nagyon érdekes felvetése a szellemet illetően, a Káin-Ábel problematikából kiindulva. Értelmezése szerint Ábel a nomád életformát jelenti, Káin pedig a földműves életformát, a letelepedett ember életformáját, kultúráját és szellemiségét. A bibliai motívumot, amikoris Káin megöli Ábelt, Guénon úgy értelmezi, hogy itt voltaképpen az emberiség szellemtörténetének arra az eseményére történik utalás, amikor a földműves kultúra teljesen fölébe kerekedett a nomád életformának, a nomád kultúrának és szellemiségnek. Guénon szerint a modern ember egész tragédiája arra vezethető vissza, amit a Bibliában ez a testvérgyilkosság fejez ki, nevezetesen, hogy a történelem egy szakaszában teljesen kipusztították a nomád kultúrát és életformát, megszüntették a nomád létezés lehetőségét. Az emberiség számára egyeduralkodóvá vált a földműves, illetve később a városi létforma — maga a városi lét nem más, mint a földműves lét továbbfejlődött, illetve bizonyos értelemben továbbkorcsosult változata, ami szükségképpen torkollik végül a falanszterbe, mint legszélsőségesebb megjelenési formájába. Mi is ezeknek a letelepedett — földműves, majd később városi — kultúráknak a lényege? Ennek a megértéséhez érdemes feleleveníteni a Bibliából annak motívumát, hogy miért is ölte meg Káin Ábelt. A történet úgy szól, hogy mind a ketten bemutatták az Istennek szóló áldozatukat, és Istennek jobban tetszett Ábel áldozata, pozitívabban viszonyult ehhez, amit aztán Káin nem tudott elviselni. Érdemes ezen egy kicsit elgondolkozni, hogy vajon miért tetszett Istennek jobban Ábel áldozata? Van, aki szerint azért, mert ez a zsidó Isten vérszomjas Isten volt, és jobban tetszett neki az állatáldozat. Én azonban nem hiszem, hogy erről volna szó. Sokkal valószínűbb, hogy a nomád életforma, a nomád kultúra, a nomád szellemiség volt az, ami jobban tetszett Istennek. Amikor az emberekben a nomád életformához tartozó szellem tudott létezni és megvalósulni, kultúrájuk eredendően istenközelibb volt, mint a földműves és még inkább, mint a későbbi városi kultúra szellemisége. Amikor azt mondjuk, hogy mi az otthontalanságot választjuk — már aki ezt választja, tehát aki buddhista lesz —, valójában azt akarjuk mondani, hogy bizonyos értelemben rokonságot vállalunk ezzel. Hogy nincs otthonunk, az erre a nomád létformára utal vissza. Nincs semmi olyasmi, amihez kötődnénk, vagy tapadnánk, nincs olyasmi, ami biztonságot jelentene a számunkra. Lehet ugyan, hogy most éppen van valami a tulajdonomban — van egy kis pénz a zsebemben, van egy házunk, vagy esetleg egy autónk—, de nincs a tudatomban az, hogy ez az enyém, nem gondolok ilyen módon ezekre a dolgokra. Nincs a tudatomban egy olyasfajta bizonyosság, hogy ezek a dolgok holnap is itt lesznek és holnap is az enyém lesz. Meg kell tanulnunk tehát egy olyan attitűddel, egy olyan szellemi nyitottsággal belépni a világba, mint ami a vándort jellemzi. Meg kell tanulnunk ismét teljesen nyitottnak lenni az élettel szemben és feladni azt, ami strukturálisan hordozhatna bennünket: a házunkat, a stabil társadalmi kapcsolatainkat, azt, hogy tudjuk, kire számíthatunk és hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel és mindig ugyanúgy vagyunk kapcsolatban. S talán ami a legfontosabb: meg kell tanulnunk feladni a saját ideológiáinkat is, az ideológiai biztonságunkat; azt, hogy valamit gondolunk és akkor tudjuk, hogy ez a helyes: le kell tudnunk mondani arról, hogy egy rendszeren keresztül szemléljük a világot. Ehelyett meg kell nyitnunk a szellemünket és meg kell tanulnunk elfogadni az életet, ahogy jön. Ezt jelenti tehát a buddhizmusban az otthontalanságba vonulás, és ha valaki ezt komolyan veszi, akkor közel kerül ehhez a nomád attitűdhöz. A legnagyobb probléma tulajdonképpen nem is a bírvággyal van, hiszen a nomáddal is előfordul, hogy lelövi a másikat, mert megtetszik neki a szép nyeregtáskája, és ennek az oka ott is a birtoklási vágy. Annak kulcsa, hogy miért is rontotta meg a telepes társadalom a tudatot, nem ebben rejlik. A kulcs ott van, hogy a telepes életforma olyan struktúrákat hozott létre, amelyek mintegy a tapadás alapjaivá válhattak. Telerakta a világot olyan dolgokkal, amelyekhez a tudat hozzá tud tapadni, és amelyeket azután nem mer többé elengedni. És ezzel megakasztja az életet, ketrecekbe, sablonokba és sémákba kényszeríti azt, és az élet ezekben a sablonokban szenved. Hamvas Béla gyakran fogalmaz úgy, hogy elhagyatottság van: hogy nyilvánvaló Isten létezése, aki azonban mégsincs jelen a létben, tehát mintegy elhagyta azt. Én azt hiszem, hogy Isten valójában jelen van a létben, mindenütt ott van és áthatja annak minden porcikáját, be van azonban falazva e ketrecekbe: azokba a sémákba, rendszerekbe, szokásokba, falakba, ideológiákba és intézményekbe, amelyeket mi magunk építettünk. Ebbe van befalazva, és a saját struktúráinktól nem tud megmozdulni. Hogy meg tudjon mozdulni, tehát hogy az Istennel ismét közvetlen kapcsolatba tudjunk kerülni, annak az egyik feltétele, hogy fel tudjuk oldani ezeket a struktúrákat, tehát bizonyos értelemben ismét otthontalanokká, nomádokká tudjunk válni.
(Dr. Pressing Lajos: Ünnep)
A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtsa a fejét.
(Jézus mester - Lukács könyve)
Akartam sütni valami "komolyabb" sütit a kókuszgolyók mellé még. De aztán úgy döntöttem, hogy így húsvét 3. napjára - és ráadásul vacsorára - már nem kíván annyit enni az ember. (A vendégeim pedig majd csak estére jönnek.) És egy fagylalt vagy jégkrém igazán könnyű és üdítő befejezése ennek a majdnem nyáriasan meleg Tavaszünnepnek.
Hozzávalók:
1 tojásfehérje,
4 dl tejszín,
1 darabolt ananászkonzerv,
ízlés szerint porcukor.
Az ananászdarabok majdnem összesét egészen kis darabokra vágtam - csak egy keveset hagytam a díszítéshez. A tojásfehérjét az ananász levével és porcukorral jó krémesre vertem habverővel. A tejszínt is jó kemény habbá alakítottam még egy kevés porcukorral. A kettőt óvatosan összekevertem úgy, hogy az egészen apróra vágott ananászdarabkákat is hozzátettem. Egy nagyobb, fedeles dobozba simítottam az egészet és hűtőbe tettem. Még ha egyszer sem keverjük át hűlés közben, akkor is finom habosra, könnyűre fagy meg.
Ha lenne már citromfüvem (de még csak most bújik), azzal díszíteném a kelyheket.
Ez a mennyiség egyébként 6-7 főre elegendő.
