Szerdán, november 22.-én, életének 90. évében elhunyt F. Nagy Angéla, aranytollas újságíró, gasztronómus szakíró, a Magyar Konyha főszerkesztője, melyet 16 éven át szívvel-lélekkel írt. Generációk tanultak főzni tőle. Huszonöt szakácskönyvet hagyott az utókorra, melyek több milliós példányszámban keltek el.
(Azért érdekes, beírtam a gugliba F. Nagy Angéla nevét, mert kerestem a születési dátumát, illetve wikipédia cikket róla, de csak a nevet hozta, alatta pedig nem a foglalkozását, a díjait, a munkásságát találtam, hanem csak ennyi áll ott: Örkény István felesége. Feminista énem kattant megint egyet.)
"- Még nem tudott főzni, amikor afféle Angolkisasszonyoknál nevelkedett bálkirálynőként 1948-ban férjhez ment Örkény Istvánhoz.
- Anyám nem tudott főzni, viszont úgy gondolta, hogy a gyereket meg
kell tanítani, és 13 éves koromban azt mondta: ezentúl minden
csütörtökön kimész a konyhába, és a szakácsnővel együtt elkészíted az
ebédet. Kicsit gondolkoztam, majd megkérdeztem: azt főzhetek, amit
akarok? Anyám halál boldog volt, hogy nincs vita, én meg tudtam, hogy
egy étel van, amit úgy utál, hogy kirázza tőle a hideg, ez pedig a
lecsó. Amikor a harmadik csütörtökön is lecsót raktam elé, kitiltott a
konyhából. Az Örkény anyósomtól viszont kaptam nászajándékba egy
bentlakásos szakácsnőt. Az Andrássy úton laktunk, és hozzánk jártak át
ebédelni a Szépművészeti Múzeumból, de rendszeres vacsoravendégünk
volt Déry Tibor, Karinthy Cini, Devecseri Gábor vagy Németh Andor,
József Attila egykori mentora is. Rengetegen jártak hozzánk. Az
ebédeknek híre ment, és Matildot egy év után jó pénzért átcsábították a
szomszédos jugoszláv nagykövetségre. Ottmaradtam egy ínyenc férjjel és
egy újszülöttel, s elkezdtem lépésről lépésre megtanulni főzni.
- Mi volt az első lépés?
- Bementem például a henteshez, és megvettem azt a húst, ami ott
volt. Egy hét múlva megint bementem, körülnéztem, és megkérdeztem:
árulja már el, miért más színű ma a hús? Azt mondja, azért, mert ez most
nem disznó, hanem marha. Borjút tudtam csinálni, mert az én tüneményes
anyósom beszervezett egy vasutast, aki minden héten hozott valahonnan
vidékről - jobb volt nem tudni, honnan - négy kiló borjúhúst, amit
igazságosan megfelezett velem. Hetvenéves korában kivándorolt
Dél-Amerikába a lányához, de mi azután is leveleztünk. Megírtam neki,
hogy elváltam a fiától, mire ő visszaírt, hogy teljesen megérti.
- Miért váltak el?
- A zseniket olvasgatni kell, nem velük élni.
- Igaz, hogy a Magyar Nemzethez azért dugta be Örkény, hogy lefoglalja?
- Hisztériás rohamokat kaptam! Zokogva rohangásztam és üvöltöztem,
hogy semmire nem vagyok jó, megfőzöm az ebédet, megeszik, kimosom a
pelenkát, telepakolják... Épp itt ült Boldizsár Iván, a Magyar Nemzet
főszerkesztője, a másik fotelben pedig a férjem, és csak néztek. Aztán
Boldizsár megkérdezte Örkénytől azon a brummogós hangján: tud már
főzni? Mire Örkény: tud. Na, ha megtanítod írni, adok neki állást.
Kitalálták nekem, hogy minden cikk bevezetője valami gasztrotörténeti
sztori legyen öt sorban: hogy került a hagyma Magyarországra, mi hogy
honosodott meg, és utána jöjjön négy-öt recept. Elkezdtem a Széchényi
könyvtárban kitanulni a szakmát."
A teljes cikk a
Magyar Konyha oldalán olvasható.