Minden macskatulajdonos tudja, hogy az önző kis bestiák elképesztően hálátlanok tudnak lenni.
Vannak napok, amikor dorombolnak, dörgölőznek, hízelegnek és minden elképzelhető módon udvarolnak kenyéradó gazdájuknak, más napokon viszont következetesen keresztülnéznek gazdájukon, hacsak nincs a kezében konzervnyitó.
Ha ön érzelmileg kiegyensúlyozatlan típus, és könnyekre fakad valahányszor a kis szörnyeteg oda se bagózik önre, térjen át a házilag elkészíthető macskabarát illatszerek használatára. A szükséges hozzávalókat megtalálja a kamrában és a konyhaszekrényben.
(Martin Baxendale: A macska működése - Túlélési kalauz gyakorló gazdiknak)
Ma bútorpakolás, falfúrás, rendrakás - egyenlőre rendetlenségfokozás - és egyéb szépségek voltak soron. Valami "könnyen-gyorsan" ételben gondolkodtam, amit csak be kell tenni a sütőbe. Körülnéztem a spájzban, a gyümölcsöskosarakban, és ezt a kókuszos csirkét kreáltam.
Hozzávalók 4 főre:
4 egész csirkecomb,
1/2 doboz kókusztej,
2 evőkanál kókuszreszelék,
2 banán,
2 evőkanál mazsola,
3 teáskanál barna nádcukor,
1 citrom leve és reszelt héja,
só,
2-3 dkg vaj,
1/2 mokkáskanál őrölt fahéj,
5-6 szem szegfűszeg.
A csirkecombokat alaposan megtisztítottam, megmostam, majd alul - a nem bőrős oldalán - bevágtam kissé a csontok mellett. Így sóztam be a combokat, a bevágásokba is a csontokig juttatva a sóból. Egy jénaiban egymás mellé sorakoztattam őket.
A vajat egy kislábosban felolvasztottam és elkevertem a barnacukorral, a kókusztejjel és reszelékkel, a mazsolával, a citrom levével és héjával és pici sóval. Ezt a keveréket ráöntöttem a húsra és végül a két banánt is rákarikáztam. Alufóliával lefedve hideg sütőbe tettem, és lefedve egy órát sütöttem nagy lángon. Majd a fóliát levéve kicsit mérsékeltebb tűznél megpirítottam. Egyszerű párolt rizzsel tálaltam.
Nyereség és veszteség, helyes és helytelen: végül fel kell számolni az ilyen gondolatokat.
Ha a szem sohasem alszik, akkor magától megszűnik minden álom. Ha az elme nem tesz különbséget, akkor a tízezer dolog úgy van, ahogy, egyetlen lényeggel.
Megérteni ennek az Egy-lényegnek a rejtélyét nem más, mint megszabadulni minden bonyolultságtól.
Amikor minden dologra egyformán tekintünk, elérjük az időtlen Ön-lényeget.
(Seng-ts’an)
A tavasz első idényzöldségeinek megjelenésétől egészen késő őszig a különféle saláták nálam nagy előszeretettel fordulnak elő az étkezőasztalon. Főleg nyáron, nagy melegben, leves helyett szoktam készíteni bevezető fogásként. Vagy főfogásként hússzeletekkel vagy egyszerűen csak krumplival vagy pirítóssal esszük. Szerencsére én tényleg szeretem a salátákat - ahogy egyszer anyukám elszólta magát. Fogyózni akart és én a saláták előnyeit ecseteltem neki és rajongással beszéltem finom ízükről és fogyasztó, közérzetjavító hatásukról. Na ekkor kiáltott fel az én anyukám, hogy de te tényleg szereted a zöldségeket! :) No és a színek! A salátákban a látványt is nagyon szeretem, igazi művészi kompozíciók tudnak lenni. A szemnek is tápláló, látványos színkavalkádok a tányéron.
Ez az egyszerű kis saláta volt a mai ebédem rántott sajttal. Az avocado szerintem remekül illik a retekhez, pont ellentétei egymásnak: az egyik lágy és krémes és semleges ízű, a másik ressenős-roppanós, erőteljes ízzel.
A recept csak ennyi: retket szeltem kis gerezdekbe, újhagymát zöldjével együtt karikákra, avocadot kis kockákra. Egy tálban összekevertem finoman őket, majd sóztam kissé, olívaolajat, kevés tömagolajat és nagyon kevés zöld citrom levét csepegtettem a zöldségekre. Tálaláskor tökmaggal és kevés csírával díszítettem. Azonnal fogyasztandó.
A retket egyébként különösen szeretem. Ilyenkor szezonjában napi 2-3 csokorral is megeszek, amíg csak lehet kapni. Sokszor csak magában is elrágcsálom. Nagyon egészséges zöldség, valójában gyógynövénynek mondható.
Fekete, vörös, bíborszínű variációja, valamint fehér hosszúkás változata, a jégcsapretek, földrészünk egyik legkedveltebb zöldsége és értékes gyógynövénye. Tápértéke jelentős C-vitamin-tartalmában rejlik. Egyes történeti források szerint a retek már a piramisokat építő egyiptomi rabszolgák mindennapi tápláléka volt. A középkori orvosok szerint a retket a férfias és harcias Mars növényének tartották, amely serkentőleg hat a nemi vágyra is. A pogány időkben a germán törzsek kora tavasszal ünnepelték Thor istent, ezért feltételezik, hogy a kereszténység előtt a retek Thor isten szent növénye volt. Érdekes, hogy az ógermán mitológia szerint ez az istenség hirtelen haragú, ugyanakkor nagyon termékeny volt.
Vitaminforrás
A retek ófelnémet eredetű neve "radih", Európában Bajorföldön termesztenek belőle a legtöbbet. A vékonyra szeletelt, sózott zöldség évszázadokon át a bajorok mindennapos téli eledele volt, amely a szűkös és mostoha évszakban segített megőrizni az emberek egészségét. Mivel a retekben igen sok C-vitamin van, ezért védhette meg fogyasztóit a valaha oly rettegett téli betegségtől, a skorbuttól. Ezenkívül jelentős A- és B-vitamint, káliumot, foszfort és sok más nyomelemet is tartalmaz. Mustárolaj-glikozidjai antibakteriális és gombaölő hatásúak, így kiválóan alkalmas a megfázás és cseppfertőzések megelőzésére. Ha valaki túl gyakran emelgette a söröskorsót, a retek támogatta a máj méregtelenítő munkáját, hiszen serkenti a májfunkciókat, de legfőképp az epekiválasztást.
Szeplő ellen is jó
Számos alakját és fajtáját ismerjük, a kertészek megkülönböztetik a hónapos, a nyári és az őszi-téli retket. Magas C-vitamin-tartalma (100 grammban 20-50 mg van) erősíti az ellenálló képességet, valamint a bőr, a csontozat, a fogak és a fogíny egészségében is szerepet játszik. Az ásványi agyag összetétele rendkívül előnyös a szervezetnek, mivel káliumban gazdag és nátriumban szegény. A kálium-nátrium arány fontos a keringési betegségek kialakulásában. A magas vérnyomás egyik oka e két ásványi anyag arányának megváltozása (a káliumé csökken, a nátriumé megnő). A retek káliumtartalma - ha nem sózzuk meg nagyon - biztosítja a megfelelő arány helyreállítását. Fogyókúráknál is előnyös, mivel magas a rost- és alacsony az energiatartalma (100 grammban csak 15 kcal). A népi orvoslás a retket ajánlja reuma, ízületi gyulladások és köszvény esetére, valamint a tavasszal kialakult virágpor-allergiák tüneteire. Egy régi mondás a retek fogyasztását így ajánlja: "reggel méreg, délben étek, este orvosság".
Most néztem meg a Julie és Julia-át. A film Julia Child életéről szól, illetve egy mai Juliáról, aki blogot ír Julia Child ételeiről. Egy gasztro-blogot. Tudom, le vagyok egy kissé maradva...
Szóval a film. Nagyon jól szórakoztam. Leginkább azon, mennyi közös van bennünk. Nagyon vicces volt látni. Julia Child írt egy fantasztikus szakácskönyvet a francia konyhából. Ami leginkább megfogott benne, az a szenvedélye. Lobogó tűz volt. Imádott enni, imádott főzni - imádott élni. Makacs volt, nagyon kitartó - és a főzés, az evés, az élet minden pillanatát élvezte. Temperamentumos nőszemély volt, nagyon magával ragadó. Legalábbis, amilyennek Maryl Streep megformázta.
Azt hiszem, a gyerekeknek az iskolában kötelező olvasmányként föl kéne adni egy-két híres ember életrajzát. Én emlékszem anno, sok színészét elolvastam. Énekesekét. Mert tudni akartam a titkot. Nem a hírnév titkát, hanem a boldogságét. Gyerekként azt láttam az általam nagyra tartott művészeken, hogy azt csinálják, amit igazán szeretnek. És hogy ez a boldogság titka. Szóval tudni akartam, ők miért emelkedtek ki, mi volt az a más vagy több, ami nem hagyta őket beleveszni a szürke ember-masszába.
És mindnél ugyanazt találtam. Ugyanazt, amit Julia Childnál is. Szenvedélyesek voltak. És az általuk választott utat követték, azt ami a szívükből, a lényükből fakadt. Persze nem mindig voltak boldogok, de legalább elégedettek lehettek. Mindegyikük nagyon sokat is tett azért, amit választott. Minden "nagy" ember mögött láttam a hihetetlen szorgalmat, tanulni akarást és kitartást is.
Jó volt megnézni ezt a filmet. Rólam szólt és nekem. No nem vagyok egy Julia Child... félre ne értsetek. De azt csinálom, amit szeretek. Boldog ember vagyok. És persze örök elégedetlen. Ami aztán sarkall tettekre és visz tovább előre... Örök nyughatatlanság ez. :) Nézzétek meg a filmet.
Ki volt Julia Child? Az első amerikai celebszakácsnő öröksége
A hazai mozikban október 15-én bemutatásra kerülő Julie&Julia című film kapcsán aktuális a kérdés: hogyan lett egy dekoratívnak nem kimondottan nevezhető, furcsa hanghordozású óriás asszonyból az első amerikai televíziós sztárszakács, aki még a Time magazin címlapját is elfoglalta.
Nincs olyan amerikai, aki ne tudná azonnal megválaszolni a kérdést. Julia Child az ő főzőikonjuk, az első „sztárszakácsuk”, az a személy, akinek köszönhetően az - akkor, azaz a 60-as években, még mondhatni nem létező - igencsak egysíkú amerikai kulináris kultúra hétköznapjaiban megjelent a francia klasszikus konyha. Child amerikaiak százezreit vitte be a tűzhely mögé, főzési divathullámot indított el, ezzel a 70-es években induló amerikai gasztroforradalom egyik előfutára. Akik addig dobozos készételeken és hamburgeren éltek, hatására hirtelen elkezdtek francia omlettet és beuf bourgignon-t főzni.
A hazai mozikban október 15-én bemutatásra kerülő Julie&Julia című film kapcsán aktuális a kérdés: hogyan lett egy dekoratívnak nem kimondottan nevezhető, furcsa hanghordozású óriás asszonyból az első amerikai televíziós sztárszakács, aki még a Time magazin címlapját is elfoglalta (íme a Time 1966-os átfogó vezércikke).
A kis doboz nagy szerepe
Child legalább annyit köszönhet a hatvanas évek televíziós forradalmának, mint kortársa, Kennedy elnök, aki a kis képernyő nélkül nem lett volna az, aki. Hihetetlen érzékkel és ösztönös tehetséggel használta az akkor még valódi tradíciók nélküli médiumot, a tévé nyilvánosságot. Előképei ugyan akadtak, például James Beard (1946 – első televíziós főző műsor), Alma Kitchell (1947 - In the Kelvinator Kitchen című másor) vagy Dione Lucas személyében. Utóbbi példaképnek is tekinthető, ugyanis az angol séf volt az, aki 1948-ban és 49-ben To The Queen's Taste című, CBS-n vetített műsorával bevezette a már akkor a gyorsételek bűvöletében élő amerikaiakat a francia konyha rejtelmeibe. Child az először 1963. február 11-én adásba kerülő The French Chef című produkciójával a képernyőn keresztül minden háztartásban megjelent.
Hasonlóan a mi Öveges professzorunkhoz, mindketten néptanítói attitűdöt képviseltek. Számos mai profi a kulinária területéről, - legyenek akár Amerika szerte hírességek, vagy ígéretes tehetségek, akik csak ezután emelkednek a vágyott gasztronómiai magasságokba - képletesen szólva, mind Julia Child szoknyája mögül bújtak elő.
Érdemes belenézni főzőműsorainak néhány pillanatába: a mai tévéműsorok többségétől teljes mértékben eltérnek, mégis kifejezetten élvezetesek. A műfaj mai karakterjegyeivel szemben Child szépen, komótosan, sietségtől mentesen kavargatta az ételeket, fizikailag és mentálisan is kimerülve a műsor végére a nagy munkában: a főzés örömének izzadságcseppei a hitelesség forrásaként szolgáltak. Tévéshowja paradox módon nem tévéműsornak, hanem a valóság leképezésének (egyfajta főzős dokumentumfilmnek) tekinthető, az „ő konyhája, a mi konyhánk”, „az ő edényei és tálai ugyanúgy csörömpölnek, mint a mieink”, „ráadásul ugyanannyi ideig tart megfőznie valamit, mint nekünk”. Életszag, a jól ismertség érzete csapta meg a nézőket a tévéképernyőjén keresztül. Ráadásul csak hab volt a tortán, hogy Child nem is akármit főzött, rögvest a kifinomult francia konyha klasszikus fogásait. Elégetett szufflé, elrontott palacsinta
„Ne feledje, a konyhában egyedül van, és senki nem látja” – hangzik egyik leggyakrabban emlegetett mondata, amely akkor hangzott el, amikor a serpenyő helyett a tűzhelyen végezte a készülő burgonyás palacsinta. A jelenet napjaink műsoraiban elképzelhetetlen: a jellegzetes ingekben főző Child az étel készítése közben hibázott. A szakács megvakarta a tarkóját, a nézők szemébe nézett és leginkább a Monty Python egyes tagjainak eltorzított kappanhangjára emlékeztető módon kijelentette: amikor feldobsz valamit, biztosnak kell lenned magadban. Ez volt az a mozzanat, amikor az amerikai közönség egyként sóhajtott fel és kollektíve felszabadult a hibázás bűnének rabigája alól. A korábban „szent”-ként emlegetett konyha ebben a pillanatban „váltott át” profán helyszínné, a főzés maga pedig demisztifikálódott.
Child azt mutatta meg, hogy elsősorban a főzés öröméért kell köpenyt ölteni, aminek aztán szerencsés végkifejlete, hogy másokkal is megosztható. A Child-jelenség pikantériája, hogy a The French Chef egyidőben jelent meg egy másik „fronton” rendkívül népszerűvé vált munkával: Betty Friedan feminista alapműve, a The Feminine Mystique a nők felszabadítása mellett tört pálcát. Le a házimunkával, ami az elnyomás egyik fajtája – szólt a lózung. Elsőre mintha Child és Friedan más nyelvet beszélt volna, pedig az éremnek ugyanarról az oldaláról szóltak.
Párizs, főzőiskola, végül a forradalmi kötet
Julia Child Julia McWilliams néven született 1912-ben Kaliforniában. Húszas éveiben New Yorkban dolgozott egy lakberendezési cég hirdetési osztályán. A második világháború alatt többek között Ceylon szigetén teljesített hírszerzői feladatokat, mint önkéntes. 1945-ben Kínába küldték hasonló titkos küldetéssel, ahol összeismerkedett a szintén hírszerző Paul Child-dal. A háború végén visszatértek Amerikába és összeházasodtak.
Pault a munkája Franciaországba szólította. Julia Child itt lett rajongója a francia konyhaművészetnek és, hogy jobban megismerje azt, beiratkozott a világhírű Le Cordon Bleu főzőiskolába. Hathónapnyi intenzív tanulást követően összeállt két másik iskolatársával, Simone Beck-kel és Louisette Bertholle-el, akikkel L’Ecole des trois Gourmettes (A három inyencnő iskolája) nevű vállalkozásuk keretében párizsi lakásukban főzőtanfolyamokat tartottak, elsősorban amerikai hölgyeknek. Közben elkezdtek dolgozni –eredetileg hárman együtt – az amerikai alapanyagokra adaptált francia alapszakácskönyvön. A kötet kiadása majdnem tíz évig húzódott, leginkább azért, mert a kiadók megijedtek a vaskos, túl részletes receptgyűjteménytől. Child azonban nem volt kész kompromisszumokra: sem a recepteket nem óhajtotta egyszerűsíteni, sem a könyv terjedelmét nem volt hajlandó csökkenteni. Egy fiatal, tehetséges szerkesztőnek köszönhetően (aki nem mellesleg az Anna Frank naplójának kéziratát is felfedezte), végül a neves Knopf kiadó vágott bele a merész vállalkozásba, és 1961-ben kiadták a kétkötetes szakácskönyvet, Mastering the Art of French Cooking címmel. A 800 oldalas könyv terjedelmével és úttörő tartalmával ma is forradalmi műnek számít, kevés amerikai háztartásban hiányzik a szakácskönyves polcról.
Visszatérve az Egyesült Államokba, Child a bostoni közszolgálati tévében népszerűsítette szakácskönyvét. Itt derült ki, hogy az egész további pályafutására jellemző szívmelengető humora, sajátos hanghordozása tömegeket képes megszólítani.
1963-ban indult a The French Chef című tévésorozat. A sikert jellemezte, hogy egyszerre 96 csatorna vette át a műsort. A hórihorgas Child egy pillanat alatt kilépett a „helyi híresség” szerepköréből. Szinte borítékolható volt az Emmy díj, amit 1966-ban meg is kapott. Neve az igényes főzés szinonimájává vált.
A hetvenes, nyolcvanas években rendszeresen megjelent az ABC Good Morning America című műsorában. Újabb tévéprogramok következtek, mint a Julia Child and Company, vagy a Dinner at Julia’s és számos új szakácskönyv, amelyek a kulináris ismeretek szinte minden vetületét érintették. Ő volt az első nő, aki felkerült a világhírű Amerikai Kulináris Intézet (Culinary Institute of America /CIA) Hírességek Falára.
2000 novemberében megkapta a legmagasabb francia állami elismerést, a francia Becsületrendet (Ordre national de la Légion d'Honneur), két évre rá pedig az Amerikai Történeti Múzeumban kiállították azt a konyhát, teljes felszerelésével együtt, ahol három műsorát is forgatták. Child 2004. augusztus 13-án hunyt el, két nappal 92. születésnapja előtt. Nem sokkal később megjelent önéletrajza, amelyben újságíró unokaöccse tolla által vall arról, hogy miként fedezte fel magában az életre szóló hivatástudatot, elkötelezettséget a gasztronómia iránt. A könyv a mai napig bestseller.
Részlet egy 1999-es interjúból, amelyben életéről mesél:
