2011. december 4., vasárnap

Aszalt szilvás tekercsek ribizliszósszal

.

Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Sokszor nem különösebben méltóságteljes, vagy említésre méltó, de mindig ott van. Apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek. Barátok és barátnők, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy a bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak. 
Az az illetlen érzésem van, hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából... szerelem vesz körül minket.

(Love Actually c. film)






A képekért elnézést, ebéd után a maradékot épp csak le tudtam kattintani gyorsan. Pedig ez a finomság megérdemelne szebb fotókat is - de ha vendégeket fogadok, nem egyszerű fotózni is, meg tálalni is.
Valójában nagyon egyszerű étel, de finom és látványos is. Készíthető pulykamellből is, karajból is, marhahúsból (fehérpecsenyéből) is.




Sok teendőnk nincs vele: a húst úgy szeljük fel, hogy dupla-tripla szeletekben egyben maradjon: szépen ki lehessen nagyra teríteni. (Személyenként körülbelül 25-30 dkg hússal számoljunk.) Előző este bekentem kétféle mustárral: dijonival (nem csípőssel) vékonyan és magos édes mustárral jó bőven. Olívaolajjal is megcsorgattam és egy zárható tálba tettem. Másnap besóztam a hússzeleteket, aszalt szilvát tettem rá és felgöngyöltem, madzaggal megkötöztem. Ez olyan szilva, ami nem kemény, hanem finom puha. Ha csak kemény fajtát tudunk venni, azt áztassuk be pár órára. Tehát felgöngyöltem, vajazott tepsibe tettem, a tetejére is tettem még vajdarabkákat, meglocsoltam a vaníliaeszenciámmal, ami rum és sok vaníliarúd ázik már benne jó régóta. Kevés szójaszósszal is megcsepegtettem (tényleg csak épphogy), és kevés mézzel is megcsorgattam. Krumpliszeleteket tettem mellé, azokra még rádobáltam itt-ott az aszalt szilvából. Kevés vizet aláöntöttem, lefóliáztam és sütőbe tettem egy-másfél órára. Olyan 180-200 fokra. A végén levettem a fóliát és hagytam a húst megpirulni. Ennyi lenne. Rizskörettel és a vele sült burgonyával tálaltam. Ribizliszósz járt még mellé: a nyáron eltett ribizlizselémet kevés vízzel higítva fölmelegítettem, simára kevertem és kész is volt a mártás.
Ami a fűszerezését illeti, még megszórhatjuk fahéj-szegfűbors-szegfűszeg-gyömbér (csillagánizs) porított keverékével is, nem fogja elrontani. Sőt.
Tehetünk a tekercsekbe az aszalt szilva mellé akár diót is, mandulát is.




A mártás készülhet vörösáfonyából is, de ha nincs otthon sem ribizlizselénk, sem vörösáfonyánk, egy finom almaszósz is nagyszerű mellé. (Egyszerűen főzünk almakompótot, amikor kész, csak kevés levet rajtahagyva botmixerrel simára pürésítjük, majd hagyjuk kihűlni.)
Hidegtálra is kitűnő.

2011. november 28., hétfő

Gluténmentes karácsonyi torta és más finomságok

.

Pár napja itt járt nálam az egyik hugicám, és vele volt a három és fél éves kisfia is. Beszélgettünk, ő meg észrevette, hogy be van kapcsolva a számítógép. "Anya, a karamelltortát akarom nézni!"
Kiderült, hogy ez a pici pötty a neten sütis videókat néz. Már kívülről fújja őket. :)) Úgy tűnik, családunkban a szakács és cukrászgén elég erős... Apukája is nagy sütögetős, tőle van fönn a blogon a challah receptje is.
Szóval belenéztem kispötty válla fölött a karamell tortába, és láttam hogy nagyon jó kis receptek vannak még ott jobb oldalt.
Hoztam nektek hármat - így karácsony előtt jól jöhet.

Az első egy liszt nélküli torta, a kinder torta. A piskótája mandulaliszttel készül és a krémek is finomak benne. Szerintem készíthető szeletes sütiként is. A tetejét nem így díszíteném, nekem ezekhez a tömény csokis krémekhez nem igazán illik a kiwi, de más gyümölcs sem. Csokimázzal szimpatikusabb lenne, de maga a torta tök jó.



Aztán itt van ez a Pavlova desszert, ami azért tetszik nagyon, mert a kis habcsókformákat akár egy héttel korábban is elkészíthetjük, és mikor feltálaljuk a vendégseregnek, csak be kell őket tölteni tejszínnel és díszíteni gyümölccsel. Karácsonyi őrületben nem elhanyagolható szempont, ha jó előre tudunk ebből-abból készülni. Más formát is adhatunk a kis habcsókoknak: csónak vagy tálformát is akár.



Ez a mákos guba torta is nagyon klassz, érdemes kipróbálni otthon is. Zila formám ugyan nincs nem is lesz mert pofátlan pénztárcarabló ára van, de tortaformában is tetszik. Szerintem muffinformában is klassz lenne. A vaníliasodót itt találod hozzá.



Azt hiszem én vagyok a földön az egyetlen magyar ember, aki még soha életében nem evett mákos gubát... Valahogy kimaradt.
Ladys & gentlemans, jó sütögetést kívánok! :)

2011. november 27., vasárnap

Szakrális idő

.

Az ünnepnek az volt az őseredeti funkciója, hogy az egykor megtörténtet jelenvalóvá, újra átélhetővé tegye. Vagyis kiemelje az idôbôl, a mulandóságból és az idôtlenség, az örökké létezés szentségébe helyezze. Kezdetben az ünnep mindenki aktív részvételével zajlott, a közösség minden tagja cselekedve élte át a kultuszt, ami még nem vált szét a kultusz aktív mûvelôire és passzív nézôire. Akkoriban az ünnep idejére tulajdonképpen mindenki pap lett. Ma is a múlt jelenné varázsolására szolgálnak a passiók, halvány maradékai az egykori eleven kultuszmûvelésnek.
 
Az ünnep – mint szakrális idô – ugyanazt jelenti mint a szakrális tér. Ünnepek idején az Ég közelebb van a Földhöz, „átjárás” van a szellemi és anyagi világ között. Ezért ünnepkor fontosabb az áhítat, mint hétköznapokon. Nem véletlen, hogy hangsúlyt kap a kollektív imádság – az engesztelés ünnepe vagy karácsonykor az éjféli mise – és a zarándokút: például Mekkába vagy húsvétkor Jeruzsálembe, netán Krisna szekerének célba juttatása. A zarándoklat összeköti a szent idôt és a szent teret. Ebbôl a szempontból az ünnep mágia, varázslat, sámáni extázis, rövid idôre kivilágosodó Akasha Krónika. A földi mikrokozmikus élményvilágból az áhítat átsegíthet a makrokozmikus megéléshez, a valódi emberi történet idôtlen örökkévalóságának a megtapasztalásához.
Ezt az ôsi attitûdöt legpontosabban a pészachi szertartáskönyv, a Haggáda fogalmazza meg, amikor azt kéri a hívôtôl, hogy „ne úgy ülj itt, mint aki egy régmúlt eseményre emlékezik, hanem úgy, hogy te magad vagy, aki ezen az éjszakán kivonul a szolgaságból a szabadságba”. Kazantzakisz regényében Zorbász amikor karácsony éjszakáján meghallja a templomi harangokat, futni kezd a falu felé, és ilyesmit kiabál:
– Gazdám, megszületett a kis Jézus! Rohanjunk! Ott kell lennünk nekünk is!
Zorbász tudja még az ünnep eredeti értelmét. Tudja, hogy Jézus minden idôben feltámad, hogy Buddha újra meg újra megvilágosodik a fügefa alatt, az Úr most és mindörökké elfogadja a bárány vérét a fiúé helyett, s a Második Templom szellemi értelemben még mindig ég Jeruzsálemben, miközben Titusz harcosainak örömujjongása hallatszik. Ahogy gyengül az élô hit, formalizálódtak a vallások. Az ünneppel való teljes azonosulás is lassan elhalványodott és megszûnt. A jelenben átélt teljes azonosulást – a „most történik!” élményét – felváltotta az „egykor megtörtént”, vagyis a múltra való visszaemlékezés. 
Az ünnep mint emlékezés elôször áhítattal teljes volt. Ezt azután felváltotta az ünnep mint gyász vagy az öröm idôszaka. Az öröm egyre materiálisabbá vált: feldíszített házak, lakások, fák, családi összejövetelek, pompás közös ebéd vagy vacsora, ajándékosztás. A Megváltás titokzatos misztériumából a szeretet ünnepe lett. Különösen az asszonyok számára az ünnepi készülôdés a halálos fáradtságot jelentette. Az ajándékot vásárló a szeretet nevében oldalba lökte-vágta a másik pult felé igyekvô embertársát, az ajándék nagysága a kiskereskedelmi értékét jelentette, s végül már nem is a megajándékozott öröme lett fontos, hanem az ajándékozóé, aki büszkén néz körül: íme, nem sajnáltam a pénzt erre a pompás, drága és gyönyörû ajándékra.
Az embernek szüksége van ünnepekre, jegyzi meg a róka A kis hercegben. Ez az igény a legôsibbek egyike, s megelôzi a vallásos formát. Lelki szükséglet az élet egyhangúságának a megszakítása, a rendkívüli, a várakozással teli ritka alkalmak, a „ma másképp van” idôszakos megélése. Kialakulnak a civil ünnepek, nem kevésbé érzelmekkel telítettek mint a vallásiak. A születésnap, a házassági évforduló, a névnap… Ezekrôl az ünnepekrôl megfeledkezni jogosan vált ki megbántódást, mert azt jelenti, hogy elmúlt az esemény érzelmi fontossága. 

Csak az embernek van vallása, mert tudattal rendelkezik és halandó. Ennek megfelelôen csak az embernek van erkölcse, esztétikuma, mûvészete és ünnepe. Lélektani és vallási szempontból az ôsök számára az ünnep
tudatállapot-változást is jelentett, míg a ma embere beéri egy régi esemény racionális tudomásulvételével, vagyis emlékezéssel.
Éppen azért, mert az ünnep egykor tudatállapot-változást hozott az egyén életébe, ünnepkor és az ünneppel gyógyítani is lehetett. A változás lehetôsége és ténye például jelentôsen könnyített depresszív állapotokon. A depresszió egyik tünete a „jelen kimerevedése”. A beteg örök „mostban” él, meg van gyôzôdve arról, hogy a jelen teljesen meghatározza a jövôt. Vagyis soha nem jönnek változások, szenvedésteli helyzete, amiben minden lelki folyamatot gyötrelem kísér, mindhalálig megmarad. A megváltozott tudatállapot mindezt megcáfolja. A „lehet másképp is” – katartikus élménnyé válhat, ami új útra terelheti az addig bejárt pszichoszomatikus és szomatopszichikus folyamatokat. Valószínûleg ez a lényege az extatikus úton elérhetô sámánista gyógyító hatásnak. Az sem véletlen, hogy az antik Görögországban Aszklépiosz papjai éjszaka gyógyítottak, amikor az álom és ébrenlét határán könnyebb a tudatállapotokat formálni. Minderrôl tudtak Egyiptom gyógyító papjai, a hierofantészek is. Hittek abban, hogy alváskor a szellem és a lélek elhagyja a testet és ezoterikus síkon töltôdik fel energiákkal. Ezt a folyamatot hosszabbították meg három-négy napra, miközben egymást váltva, mindig tizenketten, felemelt karral állták körül és saját életerôikkel ôk tartották életben a testet.


Az „én vagyok” minden életérzés közül a legfontosabb. Buddha rettenetesen erôs és bátor volt, hogy ezt az „én vagyok”-ot illúziónak merte nevezni. Nem lehet csodálni, hogy a „kilobbanás”, a parinirvána mára már teljesen más értelmet kapott. S csak megértéssel lehet csodálni Jézus mondatát: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Nyugodjatok meg. Én megmentelek titeket a megsemmisüléstôl. Ez a vigasztalás átsugárzik az évezredeken.

Áldott, aki e világra született!

(Popper Péter)


Való igaz, ez a világ sötétben van, és oly kevesen látják a fényt. Amint csak kevés madár képes kiröppenni a madarász hálójából, kevés lélek képes feljutni az égi szabadságig.
(Buddha)

2011. november 25., péntek

Kókuszkrémleves

.

Miért jobb optimistának lenni, mint pesszimistának? Gyermekkoromban, hittanon a pap egy történetet mesélt ennek megvilágítására.
Eszerint a Föld körül két angyal repül, egy fehér és egy fekete, akik figyelik mit gondolnak, mit mondanak az emberek,  rosszat vagy jót várnak a jövőtől. Ha jót várnak -  vagyis optimisták - ,   a fehér angyal azt mondja, úgy legyen, a fekete angyal pedig köteles rámondani, hogy ámen. Aki viszont rosszat vár, keserű, pesszimista, arra a fekete angyal mondja az úgy legyent, a fehér pedig az áment. S az ámen után minden úgy lesz.

(Popper Péter)





Van nekem egy színész sógorom, aki minden karácsonykor a menüben valamilyen különleges hideg gyümölcslevest is készít. Sokfélét kóstoltam már tőle és mind nagyon finom volt. Ma összefutottam pár friss kókuszdióval és egyből Ő jutott eszembe. Mert kókuszkrémlevest még sosem csinált szenteste. És mert én meg ha látok kókuszt, a legtöbbször veszek is, mert nagyon szeretem. Ezt a leves tehát Neki ajánlom. :)
Már tavaly karácsony előtt emlegettem egyébként, csak akkor nem került megvalósításra. De ma sem, mert ez meg egy másik változat. :)

A kókusszal jó ha körültekintőek vagyunk. Mert nagyon magas a zsírtartalma és ebből kifolyólag nagyon hamar avasodik is. Csak olyant vegyünk meg, amit ha megrázunk és a fülünkhöz tartunk, halljuk benne a kókuszvíz locsogását. És aminek az egyik végén lévő három sötétebb kis pettye nem sérült. Még így is belefuthatunk romlottba, ezért ha vendégeket is várunk, érdemes kettőt is venni - ha az egyik nem lenne jó. Ha avas, akkor nagyon rossz ízű a víz is benne és maga a kókusz húsa is élvezhetetlen,. Savanykás, kifejezetten rossz, az ember ki is köpi egyből. De ha friss a dió, akkor a benne lévő víz is finom, illatos, a húsa is édes és nagyon finom.
Csináltam fázisfotókat a bontásáról, nem olyan bonyolult egyébként. Én egy százas szöggel mindhárom lyukat ki szoktam fúrni (kalapácscal könnyű) és kifolyatom belőle aztán a kókuszvizet. Majd rácsapok jó nagyot valamelyik kis bordájára (három van neki, hosszanti irányban), ha kell többször is. Pár ütésre keresztben szét is szokott repedni a dió. Aztán egy kis, vékonypengéjű kést a hús és a héj közé becsúsztatok, és kipattintgatom a húsát. Ekkor még van rajta egy vékony barna héjréteg - ezt késsel, hámozókéssel könnyen levághatjuk róla. És meg is kaptuk a szép hófehér kókuszhúst. Öblítsük át kicsit, mert általában kókuszrost is kerül rá.


A leves alapja a kókusztej. Ami úgy készült, hogy lereszeltem a kókuszhúst, aztán 7 dl (olyan 80 fokos) forróvízzel leöntöttem és krumplinyomóval jól meg is nyomiszkoltam. Lefedtem és hagytam állni 1-2 órát, időnként a krumlinyomóval megnyomkodtam. Aztán egy sűrű szitán átszűrtem. A visszamaradt reszeléket pedig kézzel jól ki is nyomkodtam, hogy minden folyadék kijöjjön belőle. A kókuszreszeléket felhasználhatjuk bármilyen süteménybe. Ha nem használjuk fel azonnal, terítsük szét sütőpapíron és hagyjuk megszáradni - a boltban kapható kókuszreszelék ugyanilyen eljáráson esik át, tehát azonos vele. Száradás után tegyük zacsiba és bármikor felhasználhatjuk.
A leveshez használhatunk dobozos kókusztejet is természetesen. Bár az csak 3 dl körüli mennyiség és még akciósan is 400 forint. A kókuszdió pedig 200, ebből lett 7 dl kókusztej és temérdekregiment kókuszreszelék. Frissebb is, finomabb is, de a dobozos is jó hozzá.
A kókusztejet használhatjuk turmixitalok készítéséhez is, vegánok figyelmébe különösen ajánlom. De bármilyen ázsiai, indiai leves vagy kari kihagyhatatlan alkotórésze is. És persze süteményekbe is felhasználható, tej helyett például. A kókusz igen sokrétű magféle gyümölcs? és nem csak a húsa használható fel ilyen sokoldalúan, hanem a rostjai is. Amióta az eszemet tudom, rajongok érte, és itt a friss kókuszdióra gondolok. Nagyon finom. Még macskuszunkat is Kókusznak hívják, nem véletlenül. :)
Tehát a leves. A kókusztejet felforraltam kevés sóval, ízlés szerint mézzel, vaníliamagokkal és rúddal és 1 zöld kardamom porrá tört magjaival. Forrás után tejszínt is öntöttem hozzá 2 decit, hagytam újra felforrni. Kevés hidegvízben elkevertem 2 púpos teáskanál kukoricakeményítőt és hozzáöntöttem. Mikor újra felforrt és besűrűsödött, le is vettem a tűzről. Hozzáöntöttem az átszűrt kókuszvizet is. Kóstoltam, kell-e még csipet só vagy méz bele. Pirított mandulaforgáccsal és kókuszreszelékkel díszítettem.
Ha van otthon fehér rumunk vagy kókuszlikőrünk, azt is keverhetünk hozzá tálalás előtt, pikánsabb lesz tőle.
Ha van maradék tojásfehérjénk, főzhetünk ki vízben kis habgaluskákat is, mint a madártejnél és kínálhatjuk azzal is.
Tipp:: ha azt szeretnénk hogy hófehér maradjon a leves, ne mézet, hanem vaníliás cukrot tegyünk bele. Keményítő helyett sűríthetjük 1 banánnal is, vagy akár sütőtökkel. De az már egy másik recept. :)

2011. november 24., csütörtök

Főzd magad!

.

Ma megérkezett hozzám Dolce Vita új szakácskönyve, a Főzd magad! Épp ablakpucolás-dekorálás-nagytakarítás közben vagyok mer' vasárnap már advent ugye, de muszáj írnom róla. A legfrappánsabban és legegyszerűbben ennyit tudok mondani: szerelem első látásra. :)




Csodálatos fotók, tömör, de tökéletes receptleírások - mint ahogy ezt már Dolce Vitától megszoktuk. De kézben tartani, lapozni, belefeledkezni egészen más, mint a monitor képernyőjén látni. Ott is nagyon szeretem, de a könyv azért más. Alapreceptek. Épp ezért önmagukban is tökéletesek, emellett roppant mód inspirálóak. Nem bonyolult kreálmányok, hanem természetes és szeretnivaló alaptételek. Hamvas Béla jutott eszembe, a rántott levesről írt gondolataiban ő ezt nálam sokkal jobban meg tudta fogalmazni:
"...származásunk szerint nagyobbik felében a természeten túlról valók vagyunk, és igazi humánus ételeinket magunknak kell megcsinálni. Az ételek rafinált volta lépést tart életünk bonyolultságával, és bizonyosnak látszik, hogy életünkben sok szövevény első oka valamely szövevényes étel. Ezen az alapon nyugodtan lehetne szendvics, vagy desszert életről beszélni. Az ilyen szendvics és desszert ételeken élő emberek a normalitást teljesen elvesztették. Bizonyos határokon túl ez már nem is élet, csak hisztéria. Ha az ember útközben a normális élet felé az alaptételeket keresi, a józan és nyugodt táplálékot, alig talál néhányat. ...
...  normális étel, mint a kenyér, a krumpli, a főzelék, a főtt rizs, a szalonna, megunhatatlan, mert nem akar mást, mint táplálni. A konyha nagy művei, mint a franciasaláta, vagy a birsalmával töltött sült kacsa, esetleg a pástétom, tele van hátsó gondolattal; komplex művek, sok rétegű ételek, nem is tudják magukat egyszerre kimondani. ... Mindenesetre van asszony, elég ritka, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van; ... Ilyesmit meleg szív nélkül készíteni nem lehet. ... Mintha nem a közhely lenne a legtöbb, mintha az, ami közönséges, nem az értékek felső foka lenne. ...  Ha az ember ezt megkóstolta, az élet kedvességéről mindent megtudott."




Hát ez a könyv ilyen. Van asszony - elég ritka -, aki annak, hogy mit főz, teljes tudatában van. Vrábel Krisztina számomra ilyen asszony. S a könyve mindezt híven tükrözi is. Ha elolvasod, lapozgatod, főzöl magad, az élet kedvességéről mindent megtudhatsz. :)
 

2011. november 21., hétfő

Mézes puszedli variációk

.

  Úgy vagyok, mint gazdag, aki, bár
Van kulcsa, elzárt kincse rejtekébe
Örvendezni túlgyakran mégse jár,
Hogy ne kopjék a ritka gyönyör éle.
Az ünnepnap azért kápráztat el,
Mert szürke napokból ragyog elő,
Ritkán, ahogy a nyakláncban tüzel
Itt-ott egy-egy igazi drágakő.
Ilyen szekrényem, az idő is: elrejt
És őriz, mint ruhát a ruhatár,
S kivételes üdv a kivételes perc,
Mikor, titkos kincs, egyszerre kitár.
Boldog szépséged mindennel felér:
Aki lát, ujjong, s aki nem, remél.


                                                (W. Shakespeare: LII. szonett) 



Közeledik a karácsony, hétvégén már advent első vasárnapja lesz. Hihetetlen hogy megint elmúlt egy év, és milyen gyorsan. Mintha a az idő fogata egyre gyorsabban száguldana, szárnyas lovai már-már a fény sebességével repülnek...  a csillagok meg csak pislognak ahogy elporzanak mellettük, s szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha abba a szekrénybe némi csillagpor is kerül.
Lassan én is hangolom magam az év legszebb, legszeretettebb ünnepére. Hát. Beadtam a derekam. Mézes puszedli ügyben. Eddig azt hittem nem szeretem. Tegnap estétől tudom, hogy tévedtem. Olyan finom darabokat sütöttem - hála Flat-catnek -, hogy gyorsan fotóztam is ma reggel, mert valahogy folyamatosan tűnik el a készlet. :)
A recept tökéletes: puha, könnyű, igazi élvezet minden falat. Nem túl édes, pont tökéletes! Önmagában is jó, de ha adhatok tippet: ne hagyjátok le róla a fehér mázat, mert azzal együtt az igazi. És el lehet hozzá használni temérdek maradék tojásfehérjét.

Hozzávalók (kb. 33 darabhoz):

33 dkg liszt,
12 dkg méz,
5 dkg sötétbarna nádcukor,
2 tojás,
2 evőkanál víz,
3 evőkanál olaj,
1 teáskanál szódabikarbóna,
1 evőkanál mézeskalácsfűszer*,
1 csipet só.
A mázhoz:
4 tojásfehérje,
35 dkg pocukor.
A csokishoz:
bármilyen lekvár,
40 dkg étcsoki vagy fehércsoki.

A tojásokat csak kézi habverővel ugyan, de jó habosra kikevertem a csipet sóval, a mézzel, a barnacukorral (a barnacukor kiváltható mézzel), a vízzel és az olajjal, majd hozzádolgoztam a szódabikarbónával és mézesfűszerekkel elkevert lisztet. Viszonylag lágy masszát kaptam. Egy órán át pihentettem a hűtőben, majd előmelegítettem a sütőt 180 fokra. Sütőpapírra kis, másfél-két centis golyókat formáztam, egymástól viszonylag távol helyeztem el őket. Végül mindig vizezett evőkanál hátuljával lenyomkodtam a közepüket, hogy terüljenek kissé el. Olyan fél centi magasak lettek. Körülbelül 10-12 percig sütöttem.


 


A négy tojásfehérjét vízgőz fölött felvertem a porcukorral, és azonnal beleforgattam a kis puszedliket. A sütőpapírokat nem dobtam el, erre tettem ki száradni őket.
A képen látszik, hogy készítettem formákat is. Ez esetben jó vékonyra nyújtsuk ki a lisztezett deszkán a masszát, szaggassuk ki és süssük. Vigyázzunk, ennek kevesebb idő kell, mert sokkal vékonyabb így a tészta. Én ezeket a formákat lekvárral összeragasztottam, hagytam egy éjszakát állni, míg a tészta beszívta a lekvárt és egyben maradtak a párok. Aztán olvasztott étcsokiba és fehércsokiba mártottam őket. Isteni ez a lekváros-csokis változat is! Abbahagyhatatlan mindkettő, szóval javaslom egyből a dupla mennyiséget. :)
Ha sötétíteni szeretnénk a tésztát, kevés átszitált kakaóport is tehetünk bele. Ez abban az esetben lehet érdekes, ha írókázni szeretnénk a kiszaggatott formákat.
Az írókát lásd Mohánál.




* mézesfűszer: Lehet venni is, de elkészíthetjük a saját keverékünket is. Én is így tettem. Az enyémbe került mozsárban porrá tört csillagánizs (csakhogy kerüljön csillagpor is az idő szekrényébe), szegfűszeg, fahéj és őrölt gyömbér. Csillagánizsból és fahéjból többet tettem bele, szegfűszegből épp-csak és gyömbérből az "éppcsak" dupláját. De tehetünk bele porított ánizsmagot is, szegfűborsot is. Aki pedig nem szereti a mézskalácsízt, az készítse ezen fűszerek helyett reszelt citrom- vagy narancshéjjal, vaníliával, esetleg kardamommaggal.

Hát kérem, illllyen csábító :) :) :)  :


:))))))))))))))))))
.  :

2011. november 18., péntek

Házisajt, házilag wokban füstölve

.

Ápolnunk és fejlesztenünk kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa.

(Popper Péter)





Nagyon szeretem a sajtot. És nagyon szeretem a füstöt is - dohányban is, ételben is. :) De a füstölt sajtok elég drágák, no meg legtöbbje ma már nem is igazi füstölt, csak füstaromás - csakúgy, mint a húsok esetében. Pár hónapja vettük fel a paprikáról A szakács, ha szabadnapos sorozatot. És Chuck ezzel a módszerrel füstölt lazacot. Nagyon guszta volt. Már akkor megfogadtam, hogy ezt házisajton is ki fogom próbálni. Most jött el az ideje. Ő faforgácsot használt, nekem az nem állt rendelkezésemre. De hazafelé jövet a piacról, a házitej mellé szedtem a kosárba pár marék falevelet. Az udvarunkban van egy fácska, most veti le a ruháját. Asszem begyűjtök még pár szatyorral, mert tökéletes volt füstöt képző anyagnak, irtó finom illata volt. Házi savósajtot - indiai nevén panírt - sokszor készítek, mert természetes és nagyon finom, emellett nagyon egyszerűen és gyorsan elkészíthető és nagyon jól variálható fűszerekkel is az íze, és még grillezhető is. Most már füstölt is sokszor fog készülni belőle. Igazán nem egy nagy vasziszdasz, tényleg. :)

Hozzávalók:
2,5 liter házitej,
3 csapott mokkáskanál citromsav
vagy 2 citrom leve vagy ecet
só,
vászonanyag,
wok,
alufólia,
száraz falevelek.

Ennyi tejből nekem 38 dkg sajtom lett.



Elkészítettem a sajtot a szokásos módszerrel. Annyi módosítással, hogy mikor már a szűrőkanálban és a vászonanyagban volt leszűrve, és már a hidegvizes átöblítést is megcsináltam, akkor kevertem bele sót is - egy füstölt sajt jobb, ha sós kissé. Eztután négy kis folpackkal bélelt formába tettem, és egy órán át súlyokkal préseltem. A wokomat kibéleltem alufóliával, az aljára száraz faleveleket tettem és pár teáskanál sót rászórtam, hogy lesúlyozza, lenyomja a leveleket a wok aljára. Tűzre tettem és megvártam, míg füstölni kezd. A melegszendvicssütő rácsát beletettem a wokba, erre tettem rá a kis sajtgömböcöket. (Legközelebb bambusz tányéralátétből vágok méretre a rácsra, mert kissé meglágyult a sajt és eléggé belenyomódott a rácsba. Nem vészes, de jobban megmarad a forma, ha nem a levegőbe lóg a fele, ugye...) Az egészet lyukmentesen befóliáztam - akinek van fedője a wokjához az azt tegye rá - és kis lángon hagytam 20 percig füstölődni. Ennyi az egész. Nagyon erősen füstös lett, a levelek mennyiségével és az idővel ki lehet kísérletezni a tökéletes ízt. Asszem elég lesz neki legközelebb a 10 perc is. Mikor kibontottam, akkor elől hagytam a kis gombócokat vagy egy órán át, hogy teljesen száradjanak ki, ne maradjanak párásak. Csak ezután csomagoltam őket folpackba. Visszakeményedik, egy tökéletesen vágható sajt lesz belőle. Isteni finom!




Ugyan ezzel a módszerrel füstölhetsz halat is, húst is. Lehet fűszereket is hozzátenni - még izgalmasabb végeredményt kaphatsz. Jó étvágyat hozzá! :)


2011. november 11., péntek

Céklás lencsesaláta

Átvágok az omladozó város piacán, és szívem megtelik valami megmagyarázhatatlan, érthetetlen szeretettel, ahogy elnézem, amint egy fekete gyapjúkalapot viselő öregember egy halat belez ki a vevőjének (szája sarkában, mint varrónők szájában a gombostű, úgy lóg a cigaretta; kése áhítatos precízióval hántja le a pikkelyeket). Félénken megkérdezem ettől a halásztól, hol tudnék vacsorázni ma este, és társalgásunk végén egy újabb kis papírfecnivel a tulajdonomban távozom, amely egy névtelen kis étteremhez vezet, ahol, amint helyet foglalok, a pincér elém rak egy tál légiesen könnyű, pisztáciával meghintett ricottát, aromás olajakban úszó kenyérdarabkákat, kistányéron felvágottakat és olívabogyót, valamint hideg narancssalátát petrezselymes, hagymás öntettel. Mindezt még az előtt, hogy hallanék a ház sült tintahal specialitásáról. Platón szerint egy olyan város sem élhet békében, bármilyen törvényekkel rendelkezik is, amelynek lakosait az evésen, iváson és a testi örömökön kívül nem érdekli semmi más. De vajon tényleg annyira elítélendő ez a fajta élet, ha csak egy rövid időszakról van szó? Tényleg olyan borzasztó dolog lenne az életünkből néhány hónapot úgy eltölteni, hogy nincs nagyobb vágyunk annál, mint megtalálni a következő finom falatot? Vagy megtanulni egy nyelvet, csupán azért, mert a hangzása jólesik a fülünknek? Vagy ebéd után szundikálni egyet a kertben, a kedvenc szökőkutunk mellett, a napfényben? És másnap megismételni ugyanezt? Természetesen az ember nem élhet így örökké. A valódi életünk, a háborúskodásaink, a sérüléseink, a halandóságunk előbb-utóbb utolér minket.

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)



A saláta a maradékhasznosítás szülötte. Tegnap a pásztorpitéhez több lencsét főztem meg, mint amennyi kellett bele. Sajnáltam kidobni a többit, ezért ma saláta készült belőle. Méghozzá kész céklasalátával, mert az is van a hűtőben. Rántott sajthoz remek volt, de sültekhez, sőt. Halakhoz is tökéletes - vagy akár egyszerűen csak pirítóssal vagy hajában sült krumplival.
Mennyiségeket ne várjatok... Kell hozzá főtt lencse lecsöpögtetve, a lencse mennyiségének körülbelül egyötöde kész céklasaláta (csíkokra vágva), tartármártás, egy kevés tormakrém és lilahagyma félkaraikázva. Keverd össze, hagyd állni 1-2 órácskát és már fogyasztható is.

Készíthettem volna így is, mint a babsalátát. Vagy készíthettem volna céklasalátával keverve (lencsefőzőlé és céklasalátalé adta volna a levét) - csak ecetesen, nem tartárosan, úgy is nagyon finom lett volna. No, ez már mindjárt 3 variáció. :) Jó étvágyat hozzá!

Pásztorpite (sheperd's pie)

.


Nekem meg ott maradt egy nagy juhászlakókocsi, a tetején kikandikáló kályhacsővel, és benne ennivaló, meg minden, ami kellett, legalább hat hónapra el voltam látva. Ez lett hát az otthonom. Több kaját kívánni sem lehetett volna, és rendes bérem is volt. Mezítlábfej ott hagyott nekem egy 7,62-es kaliberű puskát egy marék tölténnyel, és volt két juhászkutya is. A kutyák végezték az egész munkát, rendben terelgették a nyájat. Én csak dísznek voltam.
Ahol a birkák aludni szoktak, ott aludtam én is; odatoltam a lakókocsit. Minden reggel ötkor kihajtottam a birkákat villásreggelizni, vagyis hát inkább a kutyák csinálták, én meg mentem utánuk lovon. Mindig más helyet választottunk, olyat, ahol dúsan nőtt a fű. A birkák a nap első öt óráját végiglegelték, aztán egy óra hosszat ittak, aztán pedig vagy három órán át tulajdonképpen nem csináltak semmit. Ebben az időszakban a kutyákat elengedtem, hadd vadásszák a nyulakat, én pedig a gondolataimba mélyedtem. A pihenő után a birkák még legelgettek egy kicsit, végül következett a látványos hazavonulás az alvóhelyre.
Néhány hét múlva, amikor a birkák már minden füvet elpusztítottak a lakókocsim körül egynapi járásra, ideje volt új legelőt keresni. Általában olyan táborhelyet választottam, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre. És kezdődött a megszokott napirend elölről.
A birkapásztor élete roppant unalmasnak látszik, de csak addig, amíg az ember maga meg nem próbálja. Az igazság az, hogy a gyapjasokkal rengeteg munka van. Ezek már csak korcs, távoli rokonai a vad hegyi birkáknak, ember tenyésztette, bamba jószágok, képtelenek gondoskodni magukról. Folyton a hátukra borulnak, és aztán hiába kapálóznak, nem bírnak ebből a helyzetből feltápászkodni. Te tudtad ezt? Mert én nem. Nem is hittem volna el soha, még az ilyen fehér ember nevelte állatról sem. De hát most itt hevertek, négy lábuk az égnek meredt, tehetetlenül, ostobán. Ha a birka a hátára fordul, valamilyen okból úgy felfúvódik, akár egy léggömb, és hamarosan elpusztul, ha nem jön valaki, hogy talpra állítsa. Előfordul, hogy egy árat kell döfni beléjük, akkor aztán sziszegve leengednek, mint a ballon, ha tű szúrja meg. De fel se veszik. Egyszerűen lelappadnak, és néhány perc múlva már úgy legelik a füvet, mintha mi sem történt volna.
Bizony, voltak olyan napok, hogy folyvást rohangáltam és állítgattam fel azokat az átkozott gyapjasokat.
Vannak olyan ostoba birkák, amelyek a saját bárányukat sem ismerik meg, nemhogy táplálnák. Az árva barikat aztán neked kell gondoznod, hacsak valamilyen trükkel vagy kedveskedéssel rá nem veszel egy másik birkahölgyet a nyájból, hogy fogadja örökbe. Van ilyen, csak tudni kell a módját. Hiába, hogy az eszük szóra sem érdemes, a birkák mégis ki tudnak találni egy csomó dolgot, amivel aztán meggyűlik a pásztor baja.
Éjjelente a birkák ott aludtak a lakókocsim körül. Kiraktam két petróleumlámpát, reflektorfényükben szemmel tarthattam a gyapjasokat, nehogy prérifarkas, hiúz vagy elkószált puma férkőzhessen hozzájuk. Ha a kutyák ugatni kezdtek, tudtam, megérkeztek a prérifarkasok. Láttam a szemüket, a sok apró fénypontot körben. De nem kellett lőnöm. Abban a pillanatban, amint egy hasábot dobtam a tűzre és elővettem a 7,62-est, a szemek eltűntek, és én visszafekhettem aludni. A prérifarkas értelmes lény, értelmesebb, mint jó néhány ember, akit ismerek.
Hát itt álltam én, a sziú indián, mint gyapjasok gondozója, a nyáj őre. Reggelente lementem a patakra, a víz olyan hideg volt, hogy belesajdult a fogam. Megtöltöttem vele a cowboykalapom, abból itattam a kutyákat, mert valakitől hallottam, hogy így szokták az igazi birkapásztorok. Boldog voltam, hogy egyedül lehetek, hogy lehunyhatom a szemem és gondolkodhatok, figyelhetek a hangokra, eljöhetnek hozzám a szellemek. De vagy egy hónap múlva kezdtem nem találni a helyem. Belefáradtam, hogy mit sem hallok a birkák bégetésén kívül. Most már szerettem volna, ha az ember vagy a felesége visszajön, vagy küldenek valakit, aki levált. Olyan átkozottul egyedül éreztem magam, hogy imádkozni kezdtem, jönne erre valamiféle fehérnép, tőlem akármilyen ronda is lehet. De egyik nap múlt a másik után anélkül, hogy egyetlen emberi lényt láttam, egyetlen emberi hangot hallottam volna.
Rádió nem volt, de Mezítlábfej hagyott nekem egy rakás tarka magazint. Gyakoroltam az olvasást, az ujjammal követtem a nyomtatott sorokat. A történetek és a képek ezekben a lapokban nekem mind rém különösek voltak, mintha egy más világról szóltak volna. Találtam a lakókocsiban egy Bibliát is, és azt is tanulmányozgattam. Így aztán lassan gyarapodott az angoltudásom, és kezdett menni az olvasás is. „És Sém nemzé Uczt, és Ucz nemzé Lúdot, és Lúd nemzé Mást, és Más nemzé Nast." Nemzé, nemzé, nemzé! Úgy vettem ki, hogy ezek az őshéberek mind pásztorok voltak, csakúgy, mint én. De ha ennyit nemzettek, ki az ördög vigyázott az állatokra? Nekik nem volt 7,62-esük, oroszlán viszont annyi volt arra, mint a nyű. A sok nemzésről eszembe jutottak a nők, és ez még rosszabbá tette a dolgokat. Kezdtem magamban beszélni.
Néha kirohantam és nagyot kiáltottam, hogy legalább a saját hangomat halljam. A sárga birkaszemek mélán bámultak. Azt hitték, megbolondultam. Megszűnt az időérzékem, fogalmam sem volt, mikor melyik napja lehet a hétnek. Azt se tudta a fene se, milyen hónap van egyáltalán.
Egy szép napon aztán megpillantottam egy porfelhőt. Mezítlábfej és az oldalbordája érkeztek éktelenül zörgő szekerükön, hogy lássák, élek-e még. Mire megállt a szekér, én már összepakolva, útra készen fogadtam őket. Valami baj van?,- kérdezték. Kevés a kaja vagy a pénz? Mondtam nekik, hogy ők igazán nagyon rendesek voltak hozzám, de a helyzet az, hogy én nem születtem birkapásztornak. Jobb lesz, ha abbahagyom, mielőtt elfelejtek beszélni, vagy netán nőül veszek egy birkahölgyet.

Három hónapot töltöttem odakinn egyedül, és egy nagy halom békabőrrel jöttem vissza. Nemrégiben találkoztam egy modern birkapásztorral, akinek egy magnetofonja volt a lakókocsijában. Megkérdeztem tőle, hogy minek ez neki. Elmondta, arra használja, hogy önmagával társalogjon. Egyetlen szalagja volt. Amikor beleunt a témába, amiről saját magával éppen vitatkozott, letörölte a szalagot, és új vitába kezdett valami másról. Azt hiszem, az öreg birkapásztor mind wítkó - bolond -, mert mind beledilizik az egyedüllétbe. A pásztorkodásomat követő időszakban nagyon erősen igényeltem mások társaságát, és hamarosan nyakára hágtam a pénzemnek.
Az ilyen fehér embereknek való melók végeztével, vagy ha nagyon kirúgtam a hámból, utána mindig visszamentem a törzshöz, megkerestem az öregeket, és hosszú időn át tanultam tőlük az ősi gyógymódok, a sámántudomány titkait. A látomások világa, amely messze felülemelkedett a zöld békabőrökén, számunkra mindig is sokat jelentett. Szinte azt mondhatni, az olyan ember, akinek nincsenek látomásai, nem is lehet igazi indián. Künn a pusztán keményen meg kell szenvedni a látomásokért, koplalni kell, és négy napot, négy éjszakát kuporogni a látomásveremben, kérni, hívni az álmokat. Nyolcvan évvel ezelőtt egy pajút szentember által került hozzánk délről a szellemtáncosok vallása. Önkívületbe táncolták magukat, s így megláthatták halott rokonaikat. A szellemtáncosokat Wounded Knee-nél lemészárolták, és álmukat puskagolyók tépték szét. Az álmok veszélyeztetik a békabőr-világot, így az ágyúkat vet be ellenük.



                                                                           (John Fire/Lame Deer & Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziú indián sámán)






Mindig élvezettel tölt el, ha egy klasszikus húsos ételt átvarázsolhatok vegetárius változatra. Ma mindenképpen krumpliehetnékem volt. Ezt a pitét pedig már régen kinéztem magamnak, egyszer elkészítendő jeligével. Ismét a brit szigetek egyik nagy klasszikusa került hát terítékre. Ámbár ennek az ételnek világszerte megvannak a változatai. A Sheperd's Pie (pásztorpite) elnevezés akkor illeti meg, ha bárányhúsból készül a ragu. A Cottage Pie pedig a marhahúsos változat. A Cumberland Pie tetején pedig még egy réteg zsemlemorzsa is csücsül. Argentínában, Bolíviában és Chilében pastell de papa (burgonya rakott) néven ismerik.  Franciaországban egy hasonló étel a hachis Parmentier. Palesztínában, Jordániában, Szíriában, Libanonban Siniyet Batata-nak vagy Kibbet Batata- nak hívják, ami egy tál burgonyát jelent. Oroszországban is van megfelelője, ez a Kartofelnaja zapekanka, vagyis a sült burgonya puding. Brazíliában bolo de Batata a neve, ami burgonyatortát jelent. Portugáliában pedig a két burgonyapüré közt megsült darálthúsragu neve Empádáo. (Forrás: Wikipédia)
Amint olvashattátok, a világ szinte minden konyhájában megtalálható ez az étel. Talán mert finom, gazdaságos, laktató. Valójában ha jól olvastam, a vegetárius változatot pásztorlány pitének nevezik. Csak hogy bonyolítsuk a dolgot. :) Több receptet is átbogarásztam, majd elkészítettem a saját változatomat.
Mindenesetre tényleg finom. Húsevőknek ugyanezzel a fűszerezéssel ajánlom elkészíteni, csak a lencse helyett tegyenek a raguba fél kiló darált húst. (Ha bárány vagy kecskehúsból készíti valaki, lehet a kakukkfű helyett rozmaringot is használni.)

Hozzávalók 3-4 főre:
a raguba:
20 dkg lencse,
15 dkg sütőtök vagy sárgarépa,
5 dkg zeller,
4-5 evőkanálnyi olívaolaj,
10-12 dkg vöröshagyma ( 1 nagy fej),
3 gerezd fokhagyma,
1 evőkanálnyi sűrített paradicsom,
1 evőkanál worchester szósz,
1/2 mokkáskanál füstsó (elhagyható ha nincs),
1 mokkáskanál kakukkfű,
1 mokkáskanál porrá tört koriandermag,
frissen őrölt bors,
1 csipet kristálycukor,
1/2 csapott mikkáskanál őrölt fahéj,
1 nagy babérlevél,
2 cl száraz vörösbor.
A burgonyapüréhez:
1 kg burgonya (héjastul mértem),
7 dkg vaj,
8 cl tej,
só.
A lencsét alaposan átmostam, majd sós-babérleveles vízben föltettem főni. A krumplit hámozva, kockázva szintén sós vízben föltettem a tűzre. Közben megtisztítottam a zöldségeket és az olívaolajon kevés sóval üvegesre dinszteltem a kis kockákra vágott vörös- és fokhagymát. Aztán hozzátettem az apró kockákra vágott zellert, a kicsit nagyobb kockákra vágott sütőtököt is és fűszereztem. A közben megfőtt krumpli és lencse levéből öntöttem rá annyit, amennyi éppcsak ellepte a ragut. Puhára főztem, a végén beletettem a lencsét is és a vörösbort is csak a végén adtam hozzá. Kóstoljuk, ha valami hiányzik, pótoljuk. Leve csak annyi legyen, amitől nem száraz, hanem szaftos marad a ragu, de ne hagyjunk rajta túl hosszú levet.
Míg a ragu rotyog, elkészítjük a krumplipürét is.
Majd egy tepsibe vagy sütőtálba összeállítjuk a pitét, alulra kerül a ragu, rá a burgonyapüré. (Én a két réteg közé szórtam újhagymaszár karikákat is.) Megszórhatjuk a tetejét zsemlemorzsával is, vagy akár reszelt sajttal is. Én csak meglocsoltam kevés olívaolajjal. Addig sütjük, míg a teteje kissé pirosas-barnásra sül. Száraz vörösbort vagy félbarna sört ajánlok hozzá.
Lame Deer