Szakrális idő

.

Az ünnepnek az volt az őseredeti funkciója, hogy az egykor megtörténtet jelenvalóvá, újra átélhetővé tegye. Vagyis kiemelje az idôbôl, a mulandóságból és az idôtlenség, az örökké létezés szentségébe helyezze. Kezdetben az ünnep mindenki aktív részvételével zajlott, a közösség minden tagja cselekedve élte át a kultuszt, ami még nem vált szét a kultusz aktív mûvelôire és passzív nézôire. Akkoriban az ünnep idejére tulajdonképpen mindenki pap lett. Ma is a múlt jelenné varázsolására szolgálnak a passiók, halvány maradékai az egykori eleven kultuszmûvelésnek.

 

Az ünnep – mint szakrális idô – ugyanazt jelenti mint a szakrális tér. Ünnepek idején az Ég közelebb van a Földhöz, „átjárás” van a szellemi és anyagi világ között. Ezért ünnepkor fontosabb az áhítat, mint hétköznapokon. Nem véletlen, hogy hangsúlyt kap a kollektív imádság – az engesztelés ünnepe vagy karácsonykor az éjféli mise – és a zarándokút: például Mekkába vagy húsvétkor Jeruzsálembe, netán Krisna szekerének célba juttatása. A zarándoklat összeköti a szent idôt és a szent teret. Ebbôl a szempontból az ünnep mágia, varázslat, sámáni extázis, rövid idôre kivilágosodó Akasha Krónika. A földi mikrokozmikus élményvilágból az áhítat átsegíthet a makrokozmikus megéléshez, a valódi emberi történet idôtlen örökkévalóságának a megtapasztalásához.
Ezt az ôsi attitûdöt legpontosabban a pészachi szertartáskönyv, a Haggáda fogalmazza meg, amikor azt kéri a hívôtôl, hogy „ne úgy ülj itt, mint aki egy régmúlt eseményre emlékezik, hanem úgy, hogy te magad vagy, aki ezen az éjszakán kivonul a szolgaságból a szabadságba”. Kazantzakisz regényében Zorbász amikor karácsony éjszakáján meghallja a templomi harangokat, futni kezd a falu felé, és ilyesmit kiabál:
– Gazdám, megszületett a kis Jézus! Rohanjunk! Ott kell lennünk nekünk is!
Zorbász tudja még az ünnep eredeti értelmét. Tudja, hogy Jézus minden idôben feltámad, hogy Buddha újra meg újra megvilágosodik a fügefa alatt, az Úr most és mindörökké elfogadja a bárány vérét a fiúé helyett, s a Második Templom szellemi értelemben még mindig ég Jeruzsálemben, miközben Titusz harcosainak örömujjongása hallatszik. Ahogy gyengül az élô hit, formalizálódtak a vallások. Az ünneppel való teljes azonosulás is lassan elhalványodott és megszûnt. A jelenben átélt teljes azonosulást – a „most történik!” élményét – felváltotta az „egykor megtörtént”, vagyis a múltra való visszaemlékezés. 

Az ünnep mint emlékezés elôször áhítattal teljes volt. Ezt azután felváltotta az ünnep mint gyász vagy az öröm idôszaka. Az öröm egyre materiálisabbá vált: feldíszített házak, lakások, fák, családi összejövetelek, pompás közös ebéd vagy vacsora, ajándékosztás. A Megváltás titokzatos misztériumából a szeretet ünnepe lett. Különösen az asszonyok számára az ünnepi készülôdés a halálos fáradtságot jelentette. Az ajándékot vásárló a szeretet nevében oldalba lökte-vágta a másik pult felé igyekvô embertársát, az ajándék nagysága a kiskereskedelmi értékét jelentette, s végül már nem is a megajándékozott öröme lett fontos, hanem az ajándékozóé, aki büszkén néz körül: íme, nem sajnáltam a pénzt erre a pompás, drága és gyönyörû ajándékra.

Az embernek szüksége van ünnepekre, jegyzi meg a róka A kis hercegben. Ez az igény a legôsibbek egyike, s megelôzi a vallásos formát. Lelki szükséglet az élet egyhangúságának a megszakítása, a rendkívüli, a várakozással teli ritka alkalmak, a „ma másképp van” idôszakos megélése. Kialakulnak a civil ünnepek, nem kevésbé érzelmekkel telítettek mint a vallásiak. A születésnap, a házassági évforduló, a névnap… Ezekrôl az ünnepekrôl megfeledkezni jogosan vált ki megbántódást, mert azt jelenti, hogy elmúlt az esemény érzelmi fontossága. 

Csak az embernek van vallása, mert tudattal rendelkezik és halandó. Ennek megfelelôen csak az embernek van erkölcse, esztétikuma, mûvészete és ünnepe. Lélektani és vallási szempontból az ôsök számára az ünnep
tudatállapot-változást is jelentett, míg a ma embere beéri egy régi esemény racionális tudomásulvételével, vagyis emlékezéssel.

Éppen azért, mert az ünnep egykor tudatállapot-változást hozott az egyén életébe, ünnepkor és az ünneppel gyógyítani is lehetett. A változás lehetôsége és ténye például jelentôsen könnyített depresszív állapotokon. A depresszió egyik tünete a „jelen kimerevedése”. A beteg örök „mostban” él, meg van gyôzôdve arról, hogy a jelen teljesen meghatározza a jövôt. Vagyis soha nem jönnek változások, szenvedésteli helyzete, amiben minden lelki folyamatot gyötrelem kísér, mindhalálig megmarad. A megváltozott tudatállapot mindezt megcáfolja. A „lehet másképp is” – katartikus élménnyé válhat, ami új útra terelheti az addig bejárt pszichoszomatikus és szomatopszichikus folyamatokat. Valószínûleg ez a lényege az extatikus úton elérhetô sámánista gyógyító hatásnak. Az sem véletlen, hogy az antik Görögországban Aszklépiosz papjai éjszaka gyógyítottak, amikor az álom és ébrenlét határán könnyebb a tudatállapotokat formálni. Minderrôl tudtak Egyiptom gyógyító papjai, a hierofantészek is. Hittek abban, hogy alváskor a szellem és a lélek elhagyja a testet és ezoterikus síkon töltôdik fel energiákkal. Ezt a folyamatot hosszabbították meg három-négy napra, miközben egymást váltva, mindig tizenketten, felemelt karral állták körül és saját életerôikkel ôk tartották életben a testet.

Az „én vagyok” minden életérzés közül a legfontosabb. Buddha rettenetesen erôs és bátor volt, hogy ezt az „én vagyok”-ot illúziónak merte nevezni. Nem lehet csodálni, hogy a „kilobbanás”, a parinirvána mára már teljesen más értelmet kapott. S csak megértéssel lehet csodálni Jézus mondatát: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” Nyugodjatok meg. Én megmentelek titeket a megsemmisüléstôl. Ez a vigasztalás átsugárzik az évezredeken.

Áldott, aki e világra született!

(Popper Péter)

Való igaz, ez a világ sötétben van, és oly kevesen látják a fényt. Amint csak kevés madár képes kiröppenni a madarász hálójából, kevés lélek képes feljutni az égi szabadságig.

(Buddha)