A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olvasnivaló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: olvasnivaló. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. január 18., kedd

Gazdapiac: hazai ízek közvetlenül a termelőtől

.

Kaptam egy levelet Select Food-tól. Azt hiszem egyszerűbb, ha bemásolom. Jónak tartom a javaslatát és köszönöm neki a levelet és azt, hogy felhívta a figyelmemet az oldalra. Ráadásul ahogy nézegettem a Gazdapiac oldalt, zalai termelők nem is nagyon vannak rajta. Hátha most majd...


Kedves Bloggertársak!


Nem tudom, hogy ismeritek-e már a magyar termelői adatbázist, az online Gazdapiacot. Én már több mint egy éve felfigyeltem rájuk, és már akkor ki is tettem az árukeresőjüket a blogomba. A napokban jártam az oldalukon, és elég kevésnek találtam a linkcenterükben található támogatóikat, gasztroblog pedig egyáltalán nem volt közöttük.  (Én is csak akkor jeleztem az oldal alapítója felé, hogy kint van nálam a keresőjük.)
Ekkor jutott eszembe, hogy írok róluk egy bejegyzést, hiszen a gasztrobloggerek között is sokan támogatják a magyar termékek vásárlását, fogyasztását.
Összefogva az oldal terjesztésével, megismertetve az emberekkel az oldalban rejlő lehetőségeket; sokat segíthetnénk a hazai termelőknek.

Itt találjátok a bejegyzésemet a Gazdapiacról a linkekkel együtt, http://selectfood.blogspot.com/2011/01/gazdapiaccom-az-online-gazdapiac.html
és ha hasznosnak találjátok, nagyon örülnék a támogatásotoknak. A piac szerkesztője pedig még nálam is jobban örülne. ;-)

Néhány, nagyobb olvasótáborral rendelkező bloggernek is küldök egy-egy e-mailt, akikről úgy gondolom, hogy szívesen csatlakoznának az ügyhöz, de minél több emberhez jutna el a kezdeményezés, annál jobb lenne!


Szép vasárnapot kívánok nektek,
üdv.:

Selectfood 


2010. december 13., hétfő

Luca napi szerelem-varázslások

 .

Ma van Luca napja. Ehhez a naphoz eleinknek nagyon sok hiedelme kötődött. Főképpen szerelmi- és termékenységvarázslatok, időjárás előrejelző varázslatok, haláljelző varázslatok kötődnek Luca napjához.
A Luca néve gyökere a lux - fény szó. Az év legsötétebb napja a Gergely naptár óta.
De nem is írok róla többet. Hoztam viszont kedves Lányok és Asszonyok egy jó előadást, ami a szerelem-varázslásokról szól. Akinek még nincs lélekpárja, jól figyeljen! :)


Molnár V. József: Szerelem-varázslás.

(A Tiszta Hangok rádió felvétele.)

2010. december 8., szerda

Pacalperkelt - alias gahh


Az űr a legvégső határ. Ennek végtelenjét járja az Enterprise csillaghajó, melynek feladata: különös új világok fölfedezése, új életformák, új civilizációk fölkutatása és hogy eljusson oda, ahova ember még nem merészkedett.

(Star Trek, The new generation) 



A mai ételemet Ms. Poppynak ajánlom, aki meghirdetett egy játékot: főzzünk könyvből! Nos nem tudom elfogadja-e, mert én kedvenc (enyhén fogalmaztam, mert Star Terek rajongó vagyok) sorozatomat választottam. Több okból is. Először is, mert a napokban tett a NASA bejelentést: új életformára bukkantak, méghozzá arzén alapúra egy tó mélyén, itt a Földön. Ez alapjaiban változtatja meg az űrkutatást és biológiát, hiszen olyan bolygókon is lehet élet, amelyekről eddig nem gondolták hogy alkalmas intelligens létformák kifejlődésére.
A másik okom pedig az volt, hogy a Star Trek sorozatokban rengeteg ételnév hangzik el. Különösen a Voyagerben, ahol Nelix, a talaxiai szakács mindenféle fura dolgot főz. Például csabre-kabre szószt, dzsiváliai krémtortát (ami extra hupikék és csillog), leolagyökér-levest (aminél csak igazán enyhén lehet érezni a penészízt) és Nelix főz chili con carne-t is - igaz a legénység jópár tagja a gyengélkedőn köt ki utána gyomorpanaszokkal, mert Nelix elsokallja a chilit az ételben... és amely sorozatban Janeway kapitány még egy csillagködben is kávét sejt... A sorozatban megjelenik még a híres New York-i túrótorta is, diótorta és pizza, mogyoróvajas kenyér és krumplipüré is, meg rántott csirkecomb krumplisalátával. A Deep Space Nineban pedig Sisko kapitány paprikás csirkét főz és még az is kiderül hogy csakis akkor, ha jókedve van és ünnepel... Konkrétan el is hangzik hogy ez egy magyar étel. Idősebb Siskonak pedig jólmenő étterme van New Orleansban, ahol remek kajun ételeket lehet enni és idősebb Sisko soha, de soha nem enne replikált kaját.
No de térjünk vissza az általam ma főzött ételre ami nem más, mint a pacalperkelt. És hogy jön a pacal a Star Trekhez? Hát úgy, hogy a klingonok kedvenc étele a gahh. Ami persze él és mozog és frissen jó (lárvák vagy giliszták, bár a Deep Space Nineban felsorolnak vagy 20 féle gahhot és mind máshogy mozog a szájban), de néha meg is főzik ha csatákban nem jutnak friss gahhoz a harcosok.
A klingonok harcos nép, életük a küzdelem. Nagyon erősek és bátrak és becsületesek. És nagy hangjuk van és győzelmeiket szeretik operákban és hőskölteményekben megírni...
Szóval ma ahogy ettük a pörköltet, az jutott eszembe: jé! Ez olyan mint a gahh! :)
Nézzétek el nekem. Star Trek függő vagyok. De egyszer úgyis kiírom az összes ételnevet a sorozatból! És le is főzöm! Még a bűnrossz, penészes leolagyökérlevest is. :)

És miért imádom a Star Trek sorozatokat? Mert egy olyan jövőt villant fel, ahol teljesen különböző kultúrák békésen és egymás iránti tisztelettel szépen megférnek. És mert zseniális. És mert... egyszerűen tökéletes. 

A Star Trek, the next generation c. sorozatban egyébként játszik például Woopy Goldberg is: ő Gauinen, a bölcs báros. És ugyanebben a sorozatban megjelenik a híres fizikus, Dawid Hawkins is egy pókerpartiban - önmagát alakítja. De rengeteg érdekessége van a sorozatoknak...

Ja...! És tudja valaki mi az az állapotfüggő asszociatív paradoxon? :)




Hozzávalók a pacalperkelthez (gahhoz) 4 főre:
1 kg előfőzött, tisztított pacal (gahh),
2 közepes-nagyobb fej vöröshagyma,
2 gerezd fokhagyma,
só,
4-5 evőkanál olaj vagy ennek megfelelő zsír,
1 teáskanál erős pista,
1 teáskanál sűrített paradicsom,
2 csapott evőkanál majoránna,
1 babérlevél,
2 csapott teáskanál pirospaprika,
1 chilipaprika,
1 mokkáskanál egész köménymag,
4 cl száraz vörösbor,
frissen őrölt bors.

A pacalt hagyjuk kiengedni, aztán kissé sós vízben előfőzzük. A zacskón az áll hogy 10 percig, de ez kevés. Legalább 40 percig főzzük. Közben készítsük el a pörköltalapot: olajon vagy zsíron dinszteljük meg az apró kockákra vágott vörös és fokhagymát, majd tegyük bele a fűszereket is, aztán húzzuk félre a tűzről. Mikor kellően előfőztük a pacalt, tegyük a pörköltalapba és öntsünk rá annyi kevés vizet, amennyi éppcsak ellepi. Fedő alatt főzzük kis lángon 30 percig, majd levéve róla a fedőt nagy lángon süssük zsírjára, újra öntsük fel kevés vízzel és ezzel is jól forraljuk össze.
A pacal akkor jó, ha kellően puha és jó fűszeres. És extra csípős. Olyan mint a lecsó vagy a halászlé vagy a chili con carne: csípősség (sőt, igazán csípősnek kell lennie) nélkül semmit sem ér.
Egyszerű főtt krumplival vagy friss házikenyérrel, savanyúsággal tálaljuk.

Kapla! :) (Ez egy klingon köszöntés.)
Hosszú, eredményes életet! (Ez pedig egy vulkáni köszöntés - kéztartás is van hozzá.)


2010. december 6., hétfő

Mire ügyeljünk a karácsonyi menü összeállításánál?

.

Azt hiszem a karácsonyi menü tekintetében kétféle típusú háziasszony (ember) létezik. Az egyik típus mindig új ételeket keres, szereti a különlegességeket, az ünnep számára a kreativitás és kísérletezés fénypontja is.
A másik típus szereti évről-évre az ünnep megszokott ízeit feltálalni, mert úgy érzi hogy a karácsony a hagyományos ízektől is válik igazán karácsonnyá. Ó igen. Van egy harmadik típus is. A még kezdő, nemrégóta külön családdal ünneplő háziasszony, aki most alakítgatja hagyománnyá az ünnepet.
Jótanácsaim - vagy inkább csak meglátásaim és tapasztalataim az első és a harmadik típusnak szólnak inkább.
 

  • Akkor van jól összeállítva az ünnep ételkavalkádja, ha a ház úrnőjének nem kell sok időt a konyhában töltenie az ünnep alatt. Vagyis, sok olyan receptet érdemes kiválasztani, amelyek előre is elkészíthetők vagy előkészíthetők és csak 1-2 fogást meghagyni az abszolút frissesség jegyében.
  • A főételeknél érdemes figyelni arra, hogy a fogásokban többféle alapanyag is szerepeljen, így lesz változatos. Legyen egy halétel, legyen szárnyas, legyen disznó vagy marha vagy vadétel is. Törekedjünk az egyszerűségre, ugyanakkor a látványosságra. Nem biztos, hogy a legbonyolultabb fogások, desszertek a legfinomabbak is - az egyszerűség mindig jó. A díszítéssel, tálalással, körítéssel sok egyszerű és finom étel ünnepivé varázsolható.
  • Már most nézzük át a fagyasztónkat és ha kevés a helyünk, használjuk ki karácsonyig amit lehet, hogy legyen hely majd benne az ünnepre való alapanyagoknak.
  • A desszerteknél is a többféleségre érdemes törekedni. Készítsünk 1 vagy 2 féle aprósüteményt, mert azok akár 1 héttel karácsony előtt is megsüthetőek és sokáig elállnak. Ezek a különféle kekszek, aprósütik vagy a mézeskalács - amit én sajnos nagyon nem szeretek... Ilyen a mézes puszedli is, a habcsók is. Legyen 1 vagy 2 féle krémes sütemény, lehetőleg eltérő ízesítésűek. Valamint legyen kalácsféle - pl. a bejgli, mert az szintén hosszabban eltartható és nem igényel hűtést. Ilyen típusú süti még például a zserbó, a flódni is. Aztán a különféle püspökkenyerek, karácsonyi gyümölcskenyerek, kuglófok. Valamint ha mégsem készültünk sokféle édességgel, akkor érdemes könnyen elkészíthető pohárkrémeket kiválasztani, amilyen a panna cotta vagy a váratlan-vendég krém, vagy egy gyümölcsrizs (ami egy sima tejberizs, csak felvert tejszínhabbal és különféle gyümölcsökkel, gyümölcskompótokkal van finoman összekeverve), vagy tiramisu, vagy sült banán karamell- vagy csokiöntettel vagy egy gyümölcssaláta. Aztán van a tartalék tartaléka, ha bármi beütne: tartsunk a hűtőben gesztenyemasszát és legyen otthon tejszínhab, így egy gesztenyepürét bármikor feltálalhatunk. Vagy készítsünk keksztekercset, amit fóliába csomagolva a mélyhűtőben akár hetekig is lehet tárolni - a felszolgálás reggelén csak elővesszük, hagyjuk kiolvadni és már szeletelhető, fogyasztható is.
  • Érdemes 22.-én vagy 23.-án készíteni egy nagy fazék töltött káposztát vagy székelykáposztát vagy kolozsvári rakott káposztát vagy kocsonyát, mert ezek az ételek melegíthetők (vagy épp csak elő kell kapni a hűtőből), mert mikor benne vagyunk a sütés-főzés, fadíszítés és utolsó elfelejtett dolgok utáni hajszában, ez nem egy utolsó szempont. Az sem baj, ha marad az ünnepi asztalra valamelyik ebédre belőlük, hiszen egy töltött káposzta vagy székelykáposzta (vagy savanyú répa) vagy kocsonya akár 5 napig is eláll, ha hideg helyen van tárolva. És milyen jó, ha legalább egy napot nyugiban a családdal tölthetünk - nem pedig a konyhában.
  • Az ételeket és sütiket úgy válasszuk meg, hogy kalkuláljuk be a hűtő kapacitását is. Szerencsés, akinek van hűvös előszobája vagy kamrája vagy függőfolyosója vagy erkélye, mert ezek is alkalmasak ételtárolásra az ünnepek alatt. Akinek nincs ilyenje, az csak a hűtőszekrénye térfogatával számolhat.
  • Érdemes készíteni 1 vagy 2 féle hideg sültnek valót is - olyan sültet választani, ami frissen is tökéletes fogás, de a maradéka hideg sültnek is alkalmas egyik este például vacsorára. Ez bármilyen göngyölt hús vagy egyben sült hús vagy vagdalthús lehet. Tálalhatjuk őket vacsorára vagy másnapra hidegtálon valamilyen salátával vagy akár hússalátát is készíthetünk a maradékokból. Marinálva is tökéletesek. (Ecetes-sós-cukros salátalében érlelve.) A panírozott húsokat nem ajánlom, főleg ha nagy vendégsereget várunk. Iszonyú hosszú idő kisütögetni és végig rostokolhatunk a tűzhely mellett. Az egybensültek és a raguk a nyerők.
  • Készíthetünk egy jó adag majonézes vagy ecetes krumpli- vagy céklasalátát is (vagy franciasalátát) - ezek tökéletesek hideg sültekkel vagy kocsonyával is akár. Vagy készíthetünk almából, körtéből, kiwiből, banánból csatnit is vagy kompótot - ezek is kiválóak egy hideg vagy friss egybensült mellé, és jóelőre elkészíthetők. De kiválaszthatunk valamilyen friss salátát is a maradék sültek mellé, ezeket nagyon gyorsan össze lehet dobni. Például kelkáposztából, zellerből, sárgarépából, céklából, csírákból, almából, póréból vagy lilahagymából. A fejes salátát, paradicsomot, kaliforniai paprikát és hasonlókat nem ajánlom. Mert nincs idényük, felfújtak és agyonpermetezettek. Válasszunk téli zöldségfélékből inkább.
  • Ha nagyon komplett menüsort készítünk valamelyik napra, jól gondoljuk át - kevés munka legyen vele, és a konyhánk kapacitása is elegendő legyen a vendégek számához. Vagyis ha pl. 10 embert várunk ebédre, gondoljuk végig mekkora lábasaink, fazekaink vannak, hány edény fér el egyszerre a tűzhelyen, a sütőben, stb. Én épp ezért nem vagyok híve karácsonykor a nagyon szabályos menüknek. Szerintem szinte lehetetlen kivitelezni - főleg nagy vendégszám esetében - és csak stressz lesz belőle. De persze megoldható ez is, de sok munkával és nagy szervezéssel.
  • Ha levest is ennénk az ünnepek alatt, valami elegáns, de egyszerűen és gyorsan elkészíthetőt válasszunk. Ilyenek a hideg gyümölcslevesek, a krémlevesek, vagy a zöldséglevesek valamilyen extra betéttel. Sokan halászlét készítenek szentestére, de ajánlok más népek konyhájába is bekukkantani: remek gyors és egyszerű, ugyanakkor különleges halleveseket találhatunk az ünnepi asztalra. A húslevest nem ajánlom, mert sok helyet igényel a tárolása (külön az alaplé, külön a tészta, külön a zöldségek), sok időt a főzése, a leszűrés is macerás és sok a mosogatnivaló utána. A húslevest szerintem érdemesebb klasszikus vasárnapi ebédhez meghagyni.
  • Vendégvárásra - pláne ha nagy a család -, én a svédasztalos megoldások híve vagyok. Gondoljuk végig, milyen fogásokat tudunk készíteni egy svédasztalra. Itt újra bejönnek az egybensültek, mert a maradékok feltálalhatók, a különféle majonézes vagy ecetes saláták, kenőkék, rizs- vagy tésztasalik. Ehhez mérten vásároljunk kenyeret. A házit ajánlom, mert az akár egy hétig is fogyasztható. De ha mégis elfogyna, tartsunk otthon szárított élesztőt, lisztet - így bármikor süthetünk egy langalit vagy dagasztás nélküli kenyeret.
  • Karácsony előtt minimum egy héttel találjuk ki a fogásokat, a hozzávalókat írjuk fel és amit lehet, vegyünk meg előre. Így az utolsó pillanatban a frissen beszerzendők maradnak csak hátra. A bevásárlás is nagy stesszforrás, okosan intézzük. Az italokat is megvehetjük jóelőre.
  • Az ünnepi asztalra találjunk ki látványos, de egyszerű dekorációkat. Én nagyon szeretem pl. a gazdagon kirakott svédasztalt itt-ott elszórt csillagokkal, tobozokkal, gyertyákkal, csillogó gömbökkel, égősorral kidíszíteni. Az eredmény: a vendégek imádják - pedig sokszor a legegyszerűbb fogások találhatók az asztalon. De az összhatás... egy pazar reneszánsz lakomára emlékeztet.
  • Az italok. Itt egyszerűen ki mit szeret.
  • Legyen otthon az ünnep alatt gyümölcs is. Banán, narancs, mandarin, kiwi, alma, körte, gránátalma. Ha túl sokat ennénk, így az egyik étkezést kiválthatjuk gyümölccsel vagy gyümölcssalátával. 
  • Nézzük át a gyógyszeres fiókot. Legyen otthon szódabikarbóna, bilagit a gyomorra és algopirin (vagy kinek mi használ) másnaposságra. :) Valamint egy fiola 100% tiszta levendulaolaj égési sebre és kötszer vágott sebekre. Ne kelljenek, de. Legyen.
Hát így elsőre ezek jutottak eszembe. Remélem, hasznos volt az összegzésem. :)
(Kép: CaffeeCup)

2010. december 4., szombat

Zabkása - a bajnokok reggelije

.

Karabekian Beefeater ginnel készült száraz martinit ivott egy kis citromhéjjal, tehát Bonnie azt mondta neki: Bajnokok reggelije.
– Ezt mondta akkor is, amikor kihozta az előző martinit – jegyezte meg Karabekian.
– Mindig ezt szoktam mondani, ha martinit hozok ki – mondta Bonnie.
– Nem unja? – kérdezte Karabekian. – Vagy talán ezért alapítanak városokat ilyen Isten háta mögötti helyeken az emberek… hogy újra meg újra elsüthessék ugyanazokat a vicceket, amíg csak a Halál Fényes Angyala hamuval nem tömi be a szájukat.

*

A kéztörlő mellett a csempén ceruzával írt felirat állt. így festett:
Mi az élet értelme?
Trout tollért vagy ceruzáért kotorászott a zsebében. Tudott választ erre a kérdésre. De nem talált íróeszközt, még egy használt gyufát sem. így hát megválaszolatlanul hagyta a kérdést, de megmondom, mit írt volna, ha talált volna íróeszközt. Ezt:
Hogy
a szeme,
a füle,
a lelkiismerete légy
a világmindenség Teremtőjének,
te mafla!

(Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije) 





A bajnokok reggelije. Életem első zabkásája - sosem készítettem még, talán mert nem szoktam soha reggelizni. De ez vacsoraételnek is kitűnő. A zabkása is azt hiszem egy megosztó étel és most kiderült: én a szeretők táborát gazdagítom. Nagyon finom! Zabpelyhet egyébként mindig tartok itthon, mert a magam sütötte kenyerekbe eddig is sűrűn használtam.
 
Hozzávalók 1 főre:
1 csésze* zabpehely
2,5 csésze víz vagy tej vagy víz-tej keveréke,
csipetnyi só.

(1 csésze = 1,5 dl)

A vizet vagy tejet föltesszük a tűzre, beletesszük a zabpelyhet mikor már majdnem forr, kissé sózzuk és állandó keverés mellett sűrűre főzzük. A zabkása egyébként tényleg a keveréstől lesz kása, szóval végig és nagy hévvel keverjük! :) Hamar megfő egyébként, pár perc mindösszesen az elkészítési ideje.
Ehető így sósan is vagy elkészülte után a tálkánkban megcsorgathatjuk mézzel is, megszórhatjuk fahéjjal vagy sűrű joghurtot is tehetünk a tetejére. Bármilyen aszalt vagy friss gyümölccsel fogyaszthatjuk, keverhetünk bele szotyolát, tökmagot, lenmagot, szezámmagot, mogyorót, mandulát, diót.
Remek étel, én mondom!





A zabkását egyébként porridge-nek nevezik és skót eredetű étel. Rendkívül egészséges, mert magas a rost tartalma valamint igen gazdag vitaminokban és ásványi anyagokban is: van benne E vitamin, magnézium, szelén, cink, vas, stb... Tökéletes tápanyagforrás, rendkívül laktató és tápláló.


    2010. október 30., szombat

    Az Ősök tisztelete - világvallásokon át



    A halál a vándor megnyugvása, minden fáradozás vége.
    Jő a halál, nem is egy: amely elragad, az csak utolsó.

    (Epikurosz)




    Kínai univerzizmus


    Az ősök kultusza ősidők óta a kínai vallás legfontosabb eleme. Az elődök iránt tanúsított kegyelet mindenkor a kínai nép legmarkánsabb jellemvonásainak egyike volt; az a hit, hogy haláluk után tiszteletadással tartoznak nekik, bizonyos értelemben úgy tekinthető, mint e gyermeki tiszteletnek a földi lét utáni kiterjesztése. Az a szokás, hogy a halottaknak áldozati ajándékokkal kedveskednek, természetesen feltételezi azt az elképzelést, hogy az elhaltak, miután földi testüket elhagyták, továbbra is léteznek az emberihez hasonló, habár annál finomabb formában.

    Általában azt hitték, hogy házuk vagy sírjuk közelében tartózkodnak, és családjuk sorsában továbbra is részt vesznek, sőt, azt bizonyos mértékig mint védőszellemek képesek befolyásolni is. Az a hit, hogy cselekedeteik jutalmául vagy büntetéseként az elhunytak a mennybe vagy a pokolba kerülnek, kezdetben ismeretlen volt a kínaiaknál, úgy látszik, nem tudtak sem arról, hogy a halottaknak van állandó tartózkodási helye, sem arról, hogy van túlvilági ítélet. Csak a halott uralkodók vagy más előkelő személyiségek szelleméről képzelték, hogy felemelkedik az istenekhez, és segít nekik a világ irányításában.

    Az őstisztelet közvetlenül a halál beállta után kezdődött, azzal a szertartással, amellyel az elhunytat igyekeztek visszaszólítani. A később megtartott halotti ünnepségen az elhunytat a régebbi időkben unokája képviselte; ez ún. "si"-nek (tetem; Rückert "halottfi"-nak fordítja) öltözött, felvéve az elköltözött díszköntösét, ő állt a hátramaradottak foglalatosságának középpontjában, különösen a halott tiszteletére rendezett ünnepi lakomán.

    Később a halott élő képviselőjének helyét emléktábla foglalta el. Ilyen táblákat minden kínai házban őriztek, és áldozati ajándékokkal tisztelték meg őket. Az az elképzelés, amely szerint az ősök a családhoz tartoznak még akkor is, ha már eltűntek szemük elől, abban jutott kifejezésre, hogy a fontos családi eseményeket, pl. a házasságkötést stb. bejelentették nekik.

    Az ősök kultuszával kapcsolatos valamennyi kötelesség gondos teljesítésével, elsősorban a nekik adott ajándékokkal, a holtak szellemének olyan erőket vélnek juttatni, amelyek révén azok a hátramaradottakat áldásukban részesíthetik. Az ősök kultusza többnyire csak az utolsó generációk közvetlen elődeire terjedt ki. Bizonyos számú nemzedék kihalása után a legrégebbi emléktáblákat eltávolították, hogy az újonnan jövőknek helyet csináljanak. Csak a legrégibb ősatya és a későbbi időszakokban különleges érdemeket szerzett ősök részesültek állandó tiszteletben.

    Az őstiszteletet a későbbi filozófia a következőképpen magyarázta: az ember az ég és a föld együttműködésének következményeként jön létre, az égtől kapja szellemét, azaz a finom jang-fluidumot, a földtől a testet, a durva jin-fluidumot. Úgy képzelték, hogy az, amit mi léleknek nevezünk, nem kizárólag szellemi, hanem anyagtalan égi (sen) és anyagi, démoni, földhöz kötődő (kui) részből áll. A halál bekövetkeztekor a két összetevő különválik, és visszatér forrásához.

    Amiképpen a test sem tűnik el azonnal, hanem fokozatosan feloszlási folyamat megy végbe benne, ugyanúgy a szellem is túléli egy ideig a halált, esetleg több évvel, míg azután végül ő is megszűnik. A lélek eszerint egyéni, individuális létezőként még hosszabb ideig fennmaradhat a testtől való elválása után, ez különösen akkor történik meg, ha rendkívüli szellemi ereje tartós létet biztosít neki.

    Ez a nézet mégsem vált általánossá. Sok filozófus szkeptikusan szemben állott a halhatatlanság kérdésével, vagy teljességgel tagadta annak lehetőségét. Ez azonban nem gátolta őket abban, hogy ne tekintették volna kötelezőnek az előírt rítusok hűséges végrehajtását. Az áldozat bemutatásához számos konfuciánus számára elegendő volt az az "als-ob" elképzelés [annak feltételezése, "mintha" valami valóban létezne], hogy az elköltözöttek arra valók, hogy a kegyelet stb. szükséges érzését ébren tartsák. Mások viszont elismerték a halál utáni továbbélést, és logikailag igyekeztek bebizonyítani, mint pl. Mo Ti és iskolája. A taoisták, részben a buddhizmus hatására, konkrét túlvilág elképzelést alakítottak ki.

    (Forrás: Ahimsa.hu)


    Iszlám


    Az Iszlámban a halál egy igen fontos állomás a véges, mulandó és a végtelen, örök élet között. Hiszen ezzel zárul le az evilági élet – akkor már nincs lehetőség jót cselekedni, megbánni a bűnöket –, és ezzel kezdődik a valódi, az örök, a túlvilági élet: „Az evilági élet csak mulatozás és játék. A túlvilági lakhely az [örök] élet! Bárcsak tudnák!” (Korán, 29: 64).
    A halál nem az ember teljes megsemmisülését jelenti, hanem az összes teremtmény számára egy elrendelt állomás: „Minden lélek megízleli a halált. Illendő fizetségeteket azonban majd a Feltámadás Napján kapjátok meg. Akit távol tartanak a [Pokol] tűzétől és a Paradicsomba vezetnek be, az diadalt aratott.” (Korán, 3:185). Olyan állomás az, ami véget vet az evilági életnek, és attól megszabadulva átvált egy olyan szintre, amely különbözik az evilági élettől minden szempontból.
    A halál nagyon hasonlít az alváshoz, sőt az alvást a kis halálnak nevezik, hiszen alváskor Allah magához szólítja a lelkeket, ezután visszatartja azt, akinek eldöntötte a halálát és elbocsátja a másikat egy megszabott határideig. „Allah szólítja magához a lelkeket, amikor meghalnak és amelyik még nem halt meg, azt álmában [szólítja magához]. Visszatartja azt, akinek eldöntötte a halálát és elbocsátja a másikat egy megszabott határideig.” (Korán, 39: 42).
    Tehát a halál egy valós dolog, amitől egyik élőlény sem menekülhet meg. „Mindenki mulandó, aki a (földön) van, ám Urad magasztos és méltóságteljes Orcája örök.” (Korán, 55: 26-27). „Minden dolog pusztulásra van ítélve, kivéve az Ő orcáját. Őt illeti meg a döntés. És hozzá lesz majd visszatérésetek.” (Korán, 28: 88). A halálnak egy meghatározott ideje van. Allah azt mondja a Koránban: „Minden közösségnek [megszabott] határideje van. Ha eljön a határidő, nem késleltethetik [azt] egy órával sem és nem is siettethetik.” (Korán, 7: 34). Itt a közösség alatt az emberek, a dzsinnek, az angyalok és az összes teremtmény értendő. Egyikük se hal meg addig, amíg le nem telik a határidejük, amit Allah elrendelt nekik. Az, hogy mikor következik be a halál, csak egyedül Allah tudja. „Allahnál van az Óra tudása. Ő bocsátja le a záporesőt. És ő tudja, mi van az anyaméhekben, [Rajta kívül] senki sem tudja, hogy mire tesz szert holnap és senki sem tudja, hogy melyik földön fog meghalni. Allah [mindent] tud és [mindenről] tudomása van.” (Korán, 31: 34)

    Létezik élet a halál után?

    Az a kérdés, hogy a halál után létezik-e élet, minden embert foglalkoztat. Ez a kérdés nem a tudomány hatáskörébe tartozik, mert a tudomány feladata az érzékelhető információk besorolása és elemzése.
    „A halál utáni élet” időtlen idők óta ismeretes volt az ember számára, hiszen Isten minden prófétája arra szólította fel népét, hogy az Egyetlen Igaz Istent imádják, és hogy higgyenek a túlvilági életben. Minden próféta olyan nagy hangsúlyt fektetett a túlvilági életben való hitre, hogy az ebben való legenyhébb kételkedés is már Isten tagadását jelentette. Tehát a halál utáni életben való hit forrása az isteni kinyilatkoztatás.
    Köztudott, hogy a prófétákkal az Isten létezése mellett, főleg a túlvilági élet kérdése miatt szállt szembe a népük, bár ezen ellenállások dacára a próféták sok őszinte követőre találtak.
    Felvetődik a kérdés, hogy a próféták követőit vajon mi vezette arra, hogy elpártoljanak elődeik kialakult hitétől, hagyományaitól és szokásaitól, azt kockáztatva, hogy teljesen elidegenüljenek saját közösségüktől. A válasz igen egyszerű: eszük és szívük képességét használva, felismerték az igazságot, amit nem érzékelő tudatukon keresztül ismertek fel, hiszen a halál utáni élet érzékszervekkel való megtapasztalása nem lehetséges. A Korán, mint utolsó isteni kinyilatkoztatás, logikus érvekkel támasztotta alá a túlvilági élet létezését: „Példabeszédet mond nekünk és elfelejti, hogy ő a teremtmény. Azt mondja: Ki kelti életre a csontokat, miután már elporladtak? Mondd: „Az kelti életre, aki először alkotta, és akinek minden teremtésről tudomása van. Aki a zöld fáról tüzet támasztott nektek, úgyhogy tüzet gyújthattok abból. Vajon nem Ő az, Aki létrehozta a mennyeket és a földet, és képes hasonlót alkotni? Bizony képes! És Ő [mindenek] Teremtője és tudója.” (Korán, 36: 78-81).
    Egy másik alkalommal a Korán kimondja, hogy azoknak, akik nem hisznek a túlvilági életben, nincs józan alapjuk a túlvilági élet tagadására, mert állításuk, csupán puszta feltevésekre alapszik: „Azt mondják: Semmi más nem létezik, csak az evilági életünk, meghalunk és élünk, és csupán az idő pusztít el minket. Nincs nekik tudomásuk erről, csupán vélekedésükkel hozakodnak elő. És amikor jeleink nyilvánvaló bizonyítékok gyanánt hirdettetnek nékik, nincs más érvük csak az, hogy azt mondják: Hozzátok vissza atyáinkat, ha igazat beszéltek.” (Korán, 45: 24-25).
    Arra, hogy a Korán a túlvilági élet szükségességét hangoztatja, az emberek erkölcsi öntudata ad magyarázatot, mert ha nem lenne túlvilági élet, akkor erkölcstelenség uralkodna a földön, mert az embereknek nem kellene elszámolniuk Isten előtt a tetteikkel.

    Az Ítélet Nap

    Egyszer eljön a nap, amikor az egész világmindenség összeomlik, és Isten újra feltámasztja a halottakat, hogy az Ő színe elé álljanak. Ezen a napon Allah ítélkezni fog minden ember felett jó és rossz tetteik arányában. Természetesen Isten Igazságos, és a bűnösöket, akik nem hittek benne, megbünteti, azokat pedig, akik jót cselekedtek földi életük során és hittek Istenben, nagy jutalomban fogja részesíteni.

    A Korán határozottan kijelenti, hogy az Igazságtétel Napjának el kell jönnie, és Allah fog határozni minden lélek sorsáról az angyalok által feljegyzett tetteik alapján: „A hitetlenek azt mondják: Az óra soha nem jön el. Mondd: De igen. Az Uramra mondom, aki tudja azt, ami rejtve van, bizony be fog következni. És nem kerülheti el az ő figyelmét egy porszemnyi súly sem az egekben, sem a földön. És nincsen ennél sem kisebb, sem nagyobb, ami ne lenne [följegyezve] egy nyilvánvaló könyvben. Megjutalmazza azokat, akik hisznek, és jótetteket cselekszenek. Megbocsátás és nagylelkű gondoskodás lesz az ő osztályrészük. Akik azonban szembeszállnak kinyilatkoztatásunkkal, hogy meghiúsítsák azt, azokat gyötrelmes büntetés várja.” (Korán, 34: 3-5).

    A Feltámadás Napján az Igazságos és Kegyelmes Isten kegyelmével árasztja el azokat, akik az evilági életben Érte szenvedtek és abban a hitben éltek, hogy örökös boldogság vár majd rájuk.
    Azok azonban, akik visszaéltek Isten nagylelkűségével, nem törődtek a túlvilági élettel, a legnyomorúságosabb helyzetbe fognak kerülni.
    A Korán a következőket mondja: „Az, akinek szép ígéretet tettünk, ami beteljesedik neki, vajon hasonlatos ahhoz, akinek az evilági élet [rövid] élvezetét adtuk, aztán azonban az Utolsó Ítélet napján azok közé tartozik, akik előállíttatnak [a büntetésre].” (Korán, 28: 61).
    A Korán azt is kijelenti, hogy a földi élet felkészülés a túlvilági és örök életre. Akik ezt megtagadják, azok szenvedélyeik és vágyaik rabjaivá válnak és kinevetik az erényes, istenfélő embereket. Az ilyen emberek ostobaságukra csak halálukkor jönnek rá, de akkor már hiába áhítoznak a már elszalasztott lehetőség után. Az ő nyomorúságos állapotukat, az Igazságtétel Napjának rémületét és az őszinte hívők örök boldogságát a Szent Korán a következőképpen említi: „Amikor eljön valamelyikükhöz a halál, azt mondja: Uram, küldj vissza engem, talán helyesen cselekszem a magam mögött hagyott életben! De nem! Ezek csak [hazug] szavak, és mögötte áll az akadály [a sírban való várakozás], míg fel nem támasztatnak őket. És amikor megfújják a harsonát, azon a napon nem lesz rokonsági kapcsolat köztük, és egymásról sem fognak kérdezősködni. Azok, akiknek mérlege súlyos, boldogulnak. Akiknek mérlege könnyű, elveszítik lelküket és örökké a Pokolban fognak lakozni.” (Korán, 23: 99-103).

    A túlvilági életben való hit előnyei

    A túlvilági életben való hit nemcsak sikert biztosít a túlvilágon, hanem békével és boldogsággal tölti be az evilági létet, a hívőket pedig felelősség-, és kötelességtudóvá teszi. Gondoljunk csak az arábiai emberekre! Mielőtt hittek volna a túlvilági életben hazárdírozás, alkoholizmus, törzsi viszályok, fosztogatás és gyilkosság jellemezte őket, de miután elfogadták az Egy Istenben és a túlvilági életben való hitet, ők váltak a világ legfegyelmezettebb népévé. Felhagytak bűnös tetteikkel, kellő időben segítettek egymásnak, és vitáikat az igazságosság és egyenlőség jegyében rendezték.

    A túlvilági élet tagadásának nemcsak a túlvilágon, hanem az evilágon is megvannak a következményei, mert amikor pl. egy egész nemzet tagadja ezt a hitet, akkor abban a társadalomban a bűn és a korrupció könnyen féktelenné válik, és végül a társadalom összeomlik. A Korán több helyen említi Aád, Thamud és a Fáraó hitetlen népeinek szörnyű végét: „Thamud és Aád [törzsei] nem hittek az eljövendő igazságtételben. Ami Thamudot illeti, egy villámcsapás pusztította el, ami Aádot illeti, egy vad, hideg, viharos szélrohamtól pusztult el, amelynek [Allah] hét éjszakán és nyolc napon át szakadatlanul hatalmat adott fölöttük, úgy hogy láthattad volna, amint az emberek földre terülnek ott, mintha kidőlt pálmák csonkjai lennének. És látsz-e közülük bárkit is, aki megmaradt? És bűnt követett el Fáraó, és akik előtte voltak, és az elpusztított [városok], és nem engedelmeskedtek Uruk küldöttének. Ő pedig növekvő büntetéssel sújtotta őket.
    És amikor a vizek kiáradtak medrükből, egy sietve haladó [bárkára] vittünk benneteket, hogy emlékeztetővé tegyük ezt nektek, és hogy [minden] vigyázó fül megőrizze!
    És amikor megfúvatik a trombita egy fúvással, s a föld és a hegyek fölemeltetnek és szétmorzsolva morzsolódnak porrá, azon a napon beteljesedik a bekövetkező [Óra]. És kettéhasad az ég, s törékeny lesz azon a napon, s az angyalok az [ég] szélein lesznek, és fölöttük nyolcan hordozzák az Urad trónusát azon a napon. Elővezettettek és semmi sem marad rejtve tőletek azon a napon.
    Aztán akinek jobb kezébe adatik a könyve, azt mondja: Vedd könyvemet és olvasd! Természetesen gondoltam, hogy számításom be fog következni. Kellemes életben lesz részed egy fennkölt kertben, melynek gyümölcsei mélyen lecsüngenek. Egyél és igyál egészséges étvággyal, ahogy hosszú idővel ezelőtt tetted.
    De akinek bal kezébe adatik a könyve, azt mondja: Bárcsak ne adatott volna ide nekem az írásom, és ne ismertem volna számításaimat! Ó bárcsak a [halál] vég lett volna. Gazdagságom nem vált hasznomra, tekintélyemnek vége szakadt.” (Korán, 69: 4-29).


    A túlvilági életbe vetett hit mellett szóló igazságok

    1. Isten minden prófétája arra szólította fel a népét, hogy higgyen a túlvilági életben.
    2. Ha egy társadalmat e hit alapján építenek fel, akkor az ideális, békés, és mindenféle morális bűntől mentes lesz.
    3. A történelem eseményei azt bizonyítják, hogy ha ezt a hitet valamely embercsoport – a prófétáik figyelmeztetése ellenére – visszautasítja, akkor Isten még az evilágon megbünteti őket.
    4. Az ember morális, esztétikai és racionális képessége elfogadja, és szükségszerűnek tartja a túlvilági élet létezését.
    5. Isten Igazságos és Kegyelmes voltának nincs értelme a túlvilági élet létezése nélkül.

    (Forrás: ahimsa.hu)


    Buddhizmus

    "Ravi: Mi lesz a testtel, ha a lélek elhagyta?
    Gandol: Az, amit te léleknek hívsz, önként soha nem hagyja el a testet. Mindig a tönkrement test ereszti el a lelket. Ha véget akarsz vetni az életednek, a testedet kell tönkretenned. Semmit sem tudsz kezdeni a lelkeddel.
    Ravi: Mi az valójában, amit én léleknek nevezek?
    Gandol: Három vágy vágya a megvalósulásra. Az érzés vágya az érzésre, a gon-dolat vágya a gondolkodásra, a cselekvés vágya a cselekvésre.
    Ravi: Mi kell a megvalósuláshoz?
    Gandol: Test. Mert a szellemi sík a lehetőségek világa. A fizikai sík a megvaló-sulás világa.
    Ravi: Ezek szerint az ember?...
    Gandol: Három vágy összefonódása és testre találása.
    Ravi: S ha a test elpusztul?
    Gandol: Beleolvad a testek világába. S a három vágy szétválik és beleolvad az érzés, a szellem és az erő világába.
    Ravi: Ezek szerint négy halál vár ránk? A test halála után még három?
    Gandol: Négy halál.
    Én: Mi hát az "Én"?
    Gandol: Taraj a hullámon.
    Én: Halálra születik az ember?
    Gandol: És születésre hal."

    (Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata)

    Amikor az öt nagy világvallás közül a buddhizmusról beszélünk, talán a legkönnyebb a dolgunk, hiszen nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy felkapjuk a fejünket a Tibeti Halottaskönyv hallatán. Mondhatnánk közkincs, az egyetemes kultúra része. Számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.

    Nem kell messzire mennünk, mikor a buddhista túlvilági kalauz alapján beszélünk e vallás, halálhoz kapcsolódó viszonyáról. A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint a haldoklás és a halál utáni állapot állandóan választási lehetőséget kínál számunkra: vagy belemerevedünk kötődéseinkbe és félelmeinkbe, vagy felismerjük valódi természetünk szabadságát és eszerint cselekszünk. A könyv főképp arra tanít meg bennünket, hogy ez a lehetőség életünk minden percében nyitva áll előttünk. A leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza. A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik.

    Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, hogy megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét, és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez. A könyv tulajdonképpen útmutató a halál felé vezető úton. A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről. A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.

    A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Vagyis az élet nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Az úgynevezett bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják, ezért hat bardó létezik, amelyek a tudati működés hatféle alaptípusát írják le.

    A halál előtt három bardót különböztetnek meg. A szkjena bardó azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte tudatosnak. Ez az a tudatállapot, amelyben felkelünk az ágyból, és tesszük a napi dolgainkat. A milam bardó azt a létmódot jelöli, amelybe álmodáskor kerülünk. Az ilyenkor életbe lépő tudatműködés véletlenszerűen választja ki a raktárból az ott elrakott emlékeket. A tibetiek elképzelése szerint a manasz lemásolja földi testünket, és egy álomtestet szül. Ilyenkor az ember képessé válik tudatosan álmodni, így álmában felszínre hozhatja a tudata mélyén rejtőző titkokat, egyetemes igazságokat. Következő a csamtan, ami a meditációban elért tudatállapot-változásokat takarja, a meditációs gyakorlatok végső célja a tudat tiszta természetének megismerése, amely a hat bardó egybeolvadását jelenti. Azaz az élet és a halál egybeolvadását. Eddig beszéltünk a halál előtti állapotról, mostantól a halál utáni állapothoz jutunk el, itt is további három bardóról van szó.

    A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A haldoklás bardója maga a csikai bardó, és ez a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Az ötödik állomás, a csönyid bardó első hét napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végképp „elhagyja” ezt a világot. Végül elérkezünk hatodik, az utolsó bardóhoz: Az újjászületések bardójához. Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.

    "A meghalás-történés tudatossága, vagy öntudatlansága főként az ember szellemi felkészültségétől, színvonalától és az önátadás mértékétől függ. Az életbe-kapaszkodás pánikja szükségképpen erőszakossá teszi a halált, megnöveli a meghalás sokkját, s ezáltal az öntudat vesztés lehetőségét. Ezért rosszat tesz a távozónak, aki őt visszahívja, vissza akarja tartani: a siránkozó, aki földi élményeit idézi vissza: „ Ez volt a kedves ételed, karosszéked... ” stb.

    'Papírforma' szerint az alábbi fázisok következnek be:

    - A rezzenéstelen szemlélet . A leélt élet - rövid időre kikerül az idő-folyamatból - és teljes egészében, minden rejtett történésével együtt, terül a távozó elé. Ez a kontempláció érzelemtelen, gondolattalan, objektív tudomásul vétel. Időtartama 2-4 földi nap. A ravatalozás időtartama és értelme.

    - Káma-loka , a "vágyak helye". A leélt élet visszafelé pereg, de gyorsabb ütemben. Ez a periódus annyi ideig tart, amennyit az ember aludt élete során. Tehát durván egy földi nap alatt három napot él át, egyre hátrálva az időben a kezdetek felé. Egyre fiatalodva. A káma-loka első szakasza szenvedésteli. Ez a megszokott testi vágyak kielégíthetetlensége miatt van. A távozó vágyik még érintésre, az evés-ivás, lélegzés élményére, de nincs már teste, amivel mindehhez hozzájuthatna. Éhezés, szomjazás, fulladás félelme kínozhatják ebben a keleti "tisztítótűzben", amíg e földi-testi igények ki nem égnek belőle. Az aszkéták sorsa e vonatkozásban érthetően könnyebb. Az aszkézis tehát a halálra való előkészületnek is tekinthető. Ám semmiképpen sem az, a vágyakat elnyomó-elfojtó, önmagán erőszakot tevő formája. Magát a testi vágyat kell szellemivé alakítani, szublimálni. Amíg jelen van az életünkben, ki kell élni őket. Mert az elfojtott vágy sokszoros erővel lobban fel a halál után és még gyötrelmesebbé teszi a káma-lokát.

    A káma-loka e mellett az emberi személyes kapcsolatok újraélésének a színhelye . Tehát a nagy lelki örömök és kínok világa, attól függően, hogy megoldott, vagy el-rontott, tovább rontott karmikus kapcsolatokat él-e újra át. Ám a kialakult helyzet mozdulatlan és változtathatatlan, kvázi úgy dermedt meg, amilyen a halál pillanatában volt. A köztes létben csak szemlélet van. A változáshoz újra meg kell születni és az életben találkozni.
    Míg a káma-loka élményvilága pereg, megtörténik az életerők szétoszlása az életerők világába . Ez a folyamat kb. a halált követő egy esztendeig tart. Egyes iskolák ezt nevezik az " éteri halálnak ". A káma-loka jóval hosszabb periódusának a végén a vágyak, ösztönök, érzelmek, indulatok is szétoszlanak a vágyak világában. Ha minden rendben megy, ezt a folyamatot " asztrális halálnak " is nevezik.

    Ha minden rendben megy? Igen. Mert az asztrális halál küszöbén megjelenik a " hófehér kékség " verziója.
    Mintha egy fehér-kékesen sugárzó nagy víz partjára érkezne a Földről eltávozott. Ez a sugárzás azt üzeni: " Oldódj belém! " S neki nyugodtan belé kellene oldódnia, át kellene engednie magát ennek a hívásnak, abban a biztos tudatban, hogy a túlparton megint rátalál önmagára, rátalál az Énjére.
    Sokan ezen a ponton akadnak el . A megsemmisülés pánikja, az Én-vesztés iszonyata eltávolítja őket a hófehér kékség közeléből. Ez a megtorpanás hosszú ideig eltarthat. Ők azok a tétova szürke árnyak, akik vissza-visszavágnak az elhagyott világba. Őket lehet megidézni spiritiszta szeánszokon, őket fogják be a médiumok, a halottlátók, halottidézők.
    A káma-loka befejeződésével az egykori embernek már csak a szelleme és az Énje vándorol tovább a köztes létben. A káma-loka pozitív élményei egyben azt is jelentették, hogy kapcsolatba tudott kerülni ennek a szférának az erőivel, felvette belőlük magába mindazt, amire szüksége lesz újratestesülésekor, az elkövetkező életében. A kínzó élmények viszont szeparálták, társtalan magányra ítélték, s ebben a periódusban képtelen volt arra, hogy a körülötte lévő erőkkel feltöltse magát. Az új életben ez, mint hiány fog jelentkezni, tehetetlenség, kudarc, betegség okozójává válhat.
    A káma-loka végén az emberi kapcsolatok érzelmi és morális elintézetlenségei már tisztán összegyűltek. Várni fognak a tovább haladóra, amíg újra a Föld felé fordulva visszatér, s belőlük is építeni kezdi eljövendő életének karmáját."

    (Popper Péter: Az Istennel való sakkozás kockázata)

    Hinduizmus

    India autentikus ősi vallását hinduizmusnak vagy brahmanizmusnak nevezzük. A kereszténység és az iszlám után a harmadik legnépesebb vallási formáció, a világon több, mint 900 millió ember világnézetét képezi. Lényege nem isteni kinyilatkoztatáson alapul, hanem a rendkívül differenciáltan rétegződött indiai társadalmi rendszer sajátos képződménye – írja a szakirodalom

    A halál a hinduizmusban alapvetően a lélekvándorlásban fogalmazódik meg, vagyis a tan szerint a lélek örökkévaló, a test átmeneti. A lélek útja elsősorban a létformák megismerése, az öntudat tökéletesítése a Dharmának, vagyis a törvénynek megfelelő tettek által. A lélek útja tehát a dharmától vezényelt újjászületések az útját jelenti. Az élő útjának tökéletesedését a Szanátana Dharma biztosítja, a világegyetem vezérlőfonala, vagyis az „Örök Törvény” egyre tisztább megismerése. Az öröktől fogva létező lélek, hindu nevén az atma, szüntelenül járja körforgását. Ezt nevezik szanszárának. A különböző létformák milliárdjai közötti lét, újjászületéseinek anyagi minősége pedig előző tetteinek jutalma vagy éppen büntetése. A lélek a vallás szerint soha nem szűnik meg és nem is keletkezik. Örökkévaló, vagyis a nagy világkorszakok végén az anyagi semmi állapotában is megmarad, és az új anyagi világ létrejöttekor testesül meg. Ennek az állandó körforgásnak a célja a mindenség teljességének megismerése, hogy átélhessük a létezés minden aspektusát.

    Vannak azonban különböző elméletek, nevezzük őket különböző felfogásoknak, vagy éppen iskoláknak. A hindu filozófusok és hittudósok gondolatvilága eltérő abból a szempontból, hogy ateista, teista, vagy éppen panenteista iskolát képviselnek. Vagyis eltérő választ adnak arra a kérdésre, hogy a szanszárából, vagyis az örök körforgás ciklusából milyen módon lehetséges a szabadulás, ha egyáltalán van ilyen. Abban is különböznek a vélemények, hogy létezhet-e vajon a teljes megismerés. Ha pedig igen a válasz, akkor ennek elérésekor mi történik a lélekkel. A Dharma, vagyis az ősi törvény tisztelete, betartása és megőrzése szükséges, de nem elégséges feltétele a szanszárából, az örök körforgásból való megszabadulásnak. A lelki, szellemi és testi lemondások, a jóga által, a vallásos hit és áldozatok, hindu nevén a a bhakt), a jó cselekedetek és rítusok – vagyis a karma-jóga, vagy a megismerés útja s dnyána, mint lehetőség áll a hívő rendelkezésére, hogy végül egyesüljön a végső valósággal.


    Kereszténység


    - Hisszük, hogy az embert (a világot) Isten alkotta, mégpedig az Örökkévaló Isten örök életre. Ezért a létünk egy töredéke a földi élet, a nagyobb része a halálon túli élet.

    - Minden embernek örök élete van, azonban vannak, akik igénylik és elfogadják Isten szeretetét, ezért e szeretetben lesz részük az örökkévalóságban is (üdvösség); mások nem igénylik sőt elutasítják Isten szeretetét, ezért saját magukat kizárják az örökkévaló szeretet részesedéséből (kárhozat).

    - A bűneink, az elrontott dolgaink nem akadályai az üdvösségnek. Isten kész megbocsátani a bűneinket Jézus váltságáldozata által, így mint "bűntelenek" juthatunk Isten színe elé a mennyben.

    - A földi életben dől el az ember örök sorsa, ezért van nagy jelentősége a rövid földi tartózkodásnak.

    - A mennyei lét egy csodálatos létmód, amelyről azt írja a Biblia, hogy "amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek". Továbbá azt olvassuk a mennyei állapotról, hogy "ott nem lesz sírás, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom, nem éhezünk, nem szomjazunk", csupán elképzelhetetlen szeretet, öröm, békesség, tisztaság lesz ott, s együtt lesznek az üdvözültek Istennel és a mennyei lényekkel örökké.

    - A keresztyén ember ezért nem fél a haláltól, és ezért nem őrül bele a gyászba. Elbúcsúzni, elmenni nem könnyű, de él bennünk a találkozás bizonyossága.
    Egyik énekünk így szól erről:

    Elválni kedvesinktől
    Fájdalmas és nehéz,
    De szívem szent reménnyel
    A jövendőbe néz.
    Jézus, én bizodalmam,
    Hiszem, hogy egy napon
    Szerettimet a mennyben
    Újra megláthatom.

    - A keresztyén ember örökkévalóság-hite nem jelent életúntságot, a földi élet iránti érdektelenséget. Sőt, annál nagyobb felelősséget, hiszen a földi döntéseknek örökkévaló kihatásuk van! Amíg itt élünk, teljesítenünk kell földi küldetésünket a családunkban, a munkánkban, az emberi kapcsolatainkban. Ugyanakkor a lelki készenlét mindenkori békességében élhetjük meg minden napunkat: ha menni kell, megyünk haza.
    Egy mondás így szól:
    Úgy dolgozz, mintha mindig (itt) élnél,
    úgy imádkozz, mintha mindjárt meghalnál.

    - A keresztyén ember hittudatában nem válik el élesen a földi és az örök lét. A kettő összetartozik, egy egységet képez.
    A Bibliában így olvashatjuk:
    "Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk."
    Valaki így fogalmazott:
    A halál nem más, mint hogy Isten az egyik kezéből áttesz a másikba.

    - Az Ószövetségben szó van egy Énókh nevű férfiról, aki nagyon közel volt Istenhez. "Énókh az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mertmagához vette őt Isten."
    Egy alkalommal a vallásórás gyerekeknek dolgozatot kellett írni erről az emberről, s az egyik gyermek ezt írta:
    "Énókh nagyon szerette Istent, és Isten is Énókhot. Énókh Istennel járt. Sokat beszélgettek, sétáltak. Egyszer olyan messzire sétáltak, hogy Énókh már nem jött vissza."
    Gyermekszáj, de igen kedves és bölcs... Ezt jelenti az igazi hívő élet: együtt járás Istennel, aztán az egyik meghitt séta hosszabb lesz a megszokottnál, s az ember észrevétlen átlépi az örökkévalóság küszöbét...

    Jenei Zoltán ref. lelkész


    Judaizmus


    A régi, ókori zsidó vallás szerinti túlvilágképben a halandó ember egyértelműen szembenéz a halállal, nem mint tragédiaként tekintenek az elmúlásra, hanem mint az élettel járó szükséges jelenségre. Vagyis igen realista módon, úgy tűnik, a zsidó emberek megbékélnek a halállal.

    Később látni fogjuk, hogy a vallás szerint maga a gyász is egyfajta mérsékelt és szélsőségektől mentes állapot, amely elutasítja a túlzott önsanyargatást, ahogyan a túl korai feledést is. Az ősi elmélet alapján a halál itt bár Istentől ered, a földi élet szankciójaként is felfogható, bizonyos bűnök miatt. Már az Ószövetségben is megjelenik a jelenség, főképp a halhatatlan lélek és a feltámadás megjelenítésével. A bűn büntetése is lehet akár maga a halál, vagyis feltétlenül halállal kell büntetni a bűnösöket. Ebben az esetben, aki bűnös, megfosztja magát mindentől, amit Istentől kapott – legfőképp az élettől – és a halál lesz a sorsa. Vagyis az élet az Isten törvényei szerinti lét jutalmazásaképp is felfogható. Önmaga az ember egyébként nem képes megmenteni magát a haláltól, ehhez Isten segítsége szükséges.

    A zsidó vallás szerint azonban csak a test hal meg, a lélek nem, a lélek tulajdonképpen tovább él, halhatatlan. Érdekes azonban, hogy az Ószövetségből hiányzik a túlvilág képe, a különböző könyvekben, történetekben a sírig elkísérik az embert, utána azonban inkább az élőkkel foglalkoznak, mintha visszafordulnának a sírtól. A túlvilági életre csak nagyon kevés utalás van. A halálkép inkább megelőzés, ami által óva inti az embert, ne kövess el bűnöket, élj Isten akarata és törvényei szerint, mert ha másképp cselekszel, akár halál is lehet a büntetésed. Vagyis próbálkozás és intelem arra, hogy megóvja a közösséget a bűnös élettől, a nem Isten törvénye szerinti élettől. A jutalom pedig nem marad el, ez ugyanis a csoport jóléte és fennmaradása.

    Az egyistenhitből következik, hogy Isten az aki büntet és aki jutalmaz, és saját maga az ember dönt arról, hogy miképp akar élni és ez milyen következményekkel jár. A Tórát is igazából csak az élet érdekli, házasság, szülés, család, nemzetek, ennek csúcsán pedig a nép. Vagyis maga az élet. A halál inkább pihenésként, csendes megnyugvásként, vagy éppen álomképzetként jelenik meg a szent könyvekben. A történelem során a hellenizmus után változik meg igazából a helyzet, itt már - vélhetően a keleti dualizmus hatására - a test és a lélek képzete különválik, itt már külön anyagi testről és anyagtalan lélekről szólnak az írások. Végül ebből alakul majd ki a halhatatlan lélek képe, ami némiképp ellentmond a korábbi tanításoknak, ugyanis itt már nem maga a földi élet kínálja a legfőbb jót.

    A Tórában seolnak nevezik a halottak hazáját, ahová az emberek, mint valami sötét üregbe, alászállnak. A seol valamiféle szörny, amely kinyitja a száját és elnyeli az embert. Felvetődik azonban a test feltámadásának lehetősége is. A test feltámadása a történelmi folyamatok és felfogások közepette egyre elfogadottabbá vált széles körben a zsidóság között. A túlvilágon élő emberek léte csodálatos jelenségként élt a köztudatban. A feltámadás eleinte magára a zsidó népre vonatkozik, Isten kiválasztott népére, a száműzetésben élő, reményvesztett emberekre. A feltámadás valami olyan fogalom, mint remény a Messiás eljövetelére. Vagyis a feltámadás, a túlvilági élet, a halál utáni lét valamiféle reménység arra, hogy gyarapszik a nép és Isten ezt a megerősödött nemzetet kívánja útjára vinni. A zsidóság gyászrítusairól szólva elmondható, hogy ez maga a fájdalom megjelenítése, amikor elveszítünk egy számunkra kedves embert. Az V. századtól, vagyis a Talmud lezárásától kezdve napjainkig, a gyászszokásokat a háláhá, egy ősi vallási törvény szabályozza. Eszerint kell betartani a szabályokat, nem szabad sem többet, sem kevesebbet tenni, mint az előírás. Nem szabad beleesni eszerint a túlzott önsanyargatás hibájába sem, ahogyan a túl korai feledésre is ügyelni kell. Vagyis mindez az útmutatás a zsidó ember számára, egyfajta mértékadó tanítás, a halál megfelelő tiszteletére és a gyász feldolgozására. A gyász egyébként a zsidóknál egy évig tart, a megemlékezés azonban halálukig kötelező.

    (Forrás: gyaszportal.hu)

    2010. október 26., kedd

    Puncs Halloweenra


    -->
    Virginia belépett az ajtón, mert meg akarta kérni, hogy tűzze össze a szoknyáját. Legnagyobb meglepetésére azonban ki más volt ott, mint maga a canterville-i kísértet! Az ablak mellett ült, és elnézte, mint repül a szélben a sárguló fák pusztuló aranya, s mint táncolnak a barna levelek a fasorban. Fejét a kezére támasztotta, és egész testtartása végső csüggedést árult el. Valóban olyan nyomorultan és szánalomra méltóan festett, hogy a kis Virginia, aki először el akart szaladni, hogy szobá­jába zárkózzék, megszánta, s elhatározta, hogy megvigasztalja és kedvre deríti. Oly könnyű volt a járása, és oly mélységes a kísértet bánata, hogy nem is vette észre a leányt, míg az meg nem szólította.
    - Nagyon sajnálom magát - mondotta -, de öcsikéim holnap reggel visszamennek Etonba, és akkor, ha jól fog viselkedni, senki sem fogja többé bántani.
    - Abszurdum azt kívánni tőlem, hogy jól viselkedjem - felelte a kísértet, s megdöbbenve nézte a kedves kis leányt, aki meg merte őt szólítani -, teljes abszurdum! - Nekem az a köteles­ségem, hogy csörgessem a láncaimat, nyöszörgéseket hallassak a kulcslyukakon keresztül, és éjfélkor bejárjam a házat - ha ezt érti rossz viselkedésen. Az én létezésemnek nincs más értelme.
    - Egyáltalán nincs értelme az ilyen létnek, és maga jól tudja, hogy milyen gonosz volt életében. Umney asszonyság elmesélte nekünk érkezésünk első napján, hogy ön meggyilkolta a feleségét.
    - Igaz, beismerem - szólt a kísértet dacosan -, de ez tisztán belső családi ügy, és senkinek semmi köze hozzá.
    - Nagyon csúnya dolog, bárkit is megölni - szólt Virginia, akit néha csókolni való puritán komolyság fogott el, melyet valamelyik New England-i ősétől örökölhetett.
    - Ó, gyűlölöm az absztrakt morál olcsó szigorúságát! A feleségem csúf teremtés volt, sohasem keményítette ki rendesen a kézelőimet, és semmit sem értett a főzéshez. Egyszer éppen egy nagyszerű szarvasbikát terítettem le a hogleyi erdőben, egy pompás gímet, és tudja, hogy mit tálalt föl nekem belőle? Ámbár, hagyjuk ezt, úgysem lehet már rajta segíteni, azonban mégse tartom valami szép dolognak, hogy az asszony bátyjai halálra éheztettek csak azért, mert megöltem a nővérüket.
    - Halálra éheztették? Ó, kedves kísértet, azaz Sir Simon, azt akarja talán mondani, hogy éhes? Van egy vajas kenyér a kosárkámban. Parancsolja?
    - Nem, köszönöm, én már rég leszoktam az evésről; mindamellett nagyon kedves öntől. Való­ban nagyon szeretetreméltó, nem olyan, mint kiállhatatlan, durva, közönséges és becstelen családjának többi tagjai.
    - Hallgasson! - kiáltotta Virginia, és lábával toppantott -, maga a durva, kiállhatatlan és közönséges, ami pedig a becstelenséget illeti, nagyon jól tudja, hogy ki lopta ki a festékes dobozomból a színeket, hogy visszakenje azt a nevetséges vérfoltot a könyvtár padlójára. Először elvitt minden vörös festéket, a cinóbert is beleszámítva, úgyhogy azóta nem tudok napnyugtát festeni, aztán elvitte a smaragdzöldet és a krómsárgát, végül nem hagyott meg egyebet, mint az indigót és a kínai fehéret, úgyhogy csupa holdfényes estét kellett pingálnom, ami nem könnyű munka, s amellett nagyon nyomott hangulatot kelt. De azért nem árultam el magát, bár nagyon bosszankodtam, s az egészet fölötte nevetségesnek tartottam. Ki hallott valaha smaragdzöld vérről?
    - De hát - felelt a kísértet kissé megszeppenve -, mit tett volna ön a helyemben? Manapság igen nehéz valódi vérhez jutni, és ha már az ön bátyja csúffá tett engem a Reklám Folttisz­títóval, nem látom be, miért ne csenhettem volna el az ön festékeit. Ami pedig a színeket illeti, az már ízlés dolga: a canterville-i grófoknak például kék vérük van, a legkékebb egész Angliában; de tudom, hogy önök, amerikaiak nem törődnek az ilyesmivel.
    - Maga semmit sem tud Amerikáról. Legjobb volna, ha kivándorolna, s ott egy kis művelt­séget szerezne. Atyám nagyon fog örülni, ha szabadjegyet szerezhet magának, s bár ott nagy adóval sújtanak minden szellemi terméket, azért magának, mint szellemnek, nem lesz baja a fináncokkal, mert azok mind tagjai a demokrata pártnak. Ha egyszer New Yorkba ér, nagy sikerre számíthat. Ismerek egy csomó embert, akik százezer dollárt adnának egy nagyapáért, és talán ennél is többet egy kísértetért.
    - Nem hinném, hogy jól érezném magamat Amerikában.
    - Valószínűleg azért nem, mert nincsenek várromjaink és régiségeink - mondotta Virginia gúnyosan.
    - Nincsenek várromok és régiségek! - felelte a kísértet -, de van helyettük haditengerészetük és modoruk.
    - Jó éjszakát! Megyek apához, s megkérem, hogy hosszabbítsa meg egy héttel az ikrek vakációját.
    - Az istenért, ne menjen, Virginia kisasszony - kiáltott a kísértet -, olyan elhagyatott és bol­dogtalan vagyok, és igazán nem tudom, hogy mihez fogjak. Szeretnék aludni, és nem bírok.
    - Képtelenség! Feküdjön le egyszerűen az ágyba, és fújja el a gyertyát. Ébren maradni nehéz dolog néha, kivált a templomban, de mi nehézség van az alvásban? Hiszen még a csecsemők is tudják, pedig alig van eszük hozzá.
    - Háromszáz éve, hogy nem hunytam le a szememet - szólt a kísértet szomorúan, mire Virginia csodálkozásában tágra nyitotta gyönyörű kék szemét -, háromszáz esztendeje, hogy nem aludtam, s olyan fáradt vagyok.
    Virginia elkomolyodott, és apró ajka elkezdett remegni, mint a rózsa szirma. Odament a kísértethez, letérdelt melléje, és belenézett öreg, hervadt arcába.
    - Szegény jó kísértet - suttogta -, hát nincs ahova a fejét álomra lehajtsa?
    - Messze innen, túl a fenyőerdőn - felelte a kísértet halk, álmatag hangon - van egy kis kertecske. Ott magasra nő a selymes, zöld fű, bürökvirág nagy fehér csillagai nyílnak, és a csalogány egész éjszaka énekel, s a hideg, kristályos hold lebámul, és a tiszafa kiterjeszti óriási ágait az alvók fölé.
    Virginia szemét elfutotta a könny, és arcát a kezébe rejtette.
    - Ugye, a halál kertjére gondol? - kérdezte suttogva.
    - Igen, a halálra. A halál olyan gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fűszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik. Segítsen rajtam, kis Virginia. Maga megnyithatja számomra a halál házának kapuját, mert a maga szívében szeretet lakozik, és a szeretet erősebb a halálnál.
    Virginia összerezdült, és hideg borzalom futott végig rajta. Néhány pillanatig csöndben voltak. A leány úgy érezte, mintha szörnyűt álmodna.
    A kísértet aztán újra megszólalt, és hangja olyan volt, mint a szél sóhaja.
    - Nem olvasta soha a régi jóslatot a könyvtár ablakán?
    - Ó, de hányszor - kiáltott a kisleány föltekintve -, hiszen kívülről tudom. Különös fekete betűkkel van odapingálva, és nehezen olvasható. Csupán hat sorból áll:
    Ha egy aranyhajú leány
    Imát fakaszt a bűn ajakán,
    S igéz virulni száraz ágat
    S a gyermek szeme könnybe lábad,
    Akkor a kísértés eláll
    És Canterville-be béke száll.
    Csakhogy nem tudom az értelmét.
    - Az értelme az - felelte a kísértet szomorúan -, hogy magának sírnia kell az én bűneimért, mivel nekem nincsenek könnyeim, és imádkoznia kell velem a lelki üdvösségemért, mivel nekem nincs hitem, és aztán, ha életében mindig kedves és jó és szíves volt, a halál angyala meg fog könyörülni rajtam. De vigyázzon, rettentő rémképeket fog látni a sötétben, és gonosz hangok fognak suttogni a fülébe, de nem árthatnak magának, mert a kisgyermek tisztasága ellen nincs a pokloknak semmi hatalma.
    Virginia nem felelt, és a kísértet vad kétségbeesésében tördelte a kezeit, amint tekintete ráesett a lehajtott aranyhajú fejecskére. Egyszerre azonban a leány fölállott sápadtan, és szemében különös fény ragyogott.
    - Nem félek - mondta határozott hangon -, meg fogom kérni a halál angyalát, hogy könyö­rül­jön magán.
    A kísértet halkan fölsikoltott örömében, fölállt a székről, régimódi bókkal a leány keze fölé hajolt és megcsókolta. Az ujjai hidegek voltak, mint a jég, és ajka égett, mint a tűz, de Virgi­nia nem remegett, mikor a kísértet keresztülvezette a sötét szobán. A kopott zöld gobelinre apró vadászok voltak hímezve. Ezek belefújtak bojtos kürtjeikbe, és apró kezükkel integettek feléje, hogy forduljon vissza. „Fordulj vissza, kis Virginia - kiáltották -, fordulj vissza!” De a kísértet szorosabban megfogta kezét, és a leány behunyta szemét, hogy ne lásson semmit. A kandallón gyíkfarkú és üvegszemű szörnyek voltak kifaragva, és azt súgták feléje: „Vigyázz, kis Virginia, vigyázz! Talán sohasem fogunk viszontlátni.” De a kísértet gyorsan elsuhant vele, és Virginia nem hallgatott rájuk. Mikor a terem végére értek, a kísértet megállott, és néhány érthetetlen szót mormogott. A leány kinyitotta szemét, és látta, amint a fal lassanként eloszlik, mint a köd, és egy barlang tárul föl előtte. Hideg szél süvöltött feléje, és érezte, hogy valaki rángatja a ruháját.
    - Gyorsan, gyorsan - kiáltott a kísértet -, mielőtt még késő lenne - s egy pillanat múlva bezárult mögötte a faburkolat, és a gobelinteremben nem volt senki.





    Közeledik Halloween éjszakája... egy forró puncs bátorságot önt a lélekbe. Végül is egy kísértetek járta éjszakán jó felkészülni mindenre...

    Hozzávalók egy nagy bóléstálhoz:

    6 evőkanál barna nádcukor vagy lehet sima kristálycukor is,
    4 dl barna rum,
    1 liter jó erős feketetea,
    1 citrom leve,
    3 narancs leve,
    2 narancs vékonyan levágott héja,
    3-4 fahéjrúd,
    1 teáskanálnyi szegfűszeg.

    Főzzünk jó erős feketeteát. Szűrjük le. A cukrot egy nagyobb lábosban karamellizáljuk meg, majd óvatosan - mert a gőz fel fog csapni - adjuk hozzá a feketeteát és a fűszereket. Valamint a citromlét, a narancslét is. Forraljuk fel és főzzük 10 percig, hogy a fűszerek kiadják az ízüket. Végül öntsük hozzá a rumot is és szűrjük át az egészet egy bóléstálba. Narancs és cirtom karikákkal díszítsük.

    Ihatjuk ezt az italt hidegen is, találtam egy jó halloweenes ötletet hozzá: egy gumikesztyűt töltsünk meg zöld ételfestékes vízzel és tegyük fagyasztóba előző nap. Másnap vágjuk le a gumikesztyűt a jégről (úgy könynebb ha kevés vizet engedünk rá előbb) és ezt tegyük díszítésként a bóléstálba. :))

    2010. október 4., hétfő

    Mese - Az állatok világnapjára

    .

    Rudyard Kipling

    A magányosan sétáló macska

    fordította: Jékely Zoltán

    Hallgass, várj és figyelj; ez az eset akkor esett, édes gyermekem, amikor a háziállatok még vadak voltak. Vad volt a kutya, vad a ló, a tehén, a juh, és vad volt a disznó – vadabb már nem is lehetett –, s ott járkáltak a ringó-rengő rengetegben a maguk vad csapásain. De minden vadállatok legvadabbika a macska volt. Magányosan kószált, s minden hely egyforma volt neki.
    Természetesen vad volt az Ember is. Borzasztó vad. Nem is szelídült meg addig, amíg az asszonnyal nem találkozott, s az meg nem mondta neki, hogy semmi kedve vad módjára élni. Kinézett egy takaros, száraz barlangot, hogy nyirkos avarvacka helyett abban aludjék; a barlang földjére tiszta homokot hintett, csinos rőzsetüzet gyújtott a barlang zugában, s egy vadló száraz bőrét akasztotta keresztbe – farkával lefelé – a bejárat elé. Aztán így szólt:
    – Töröld meg a lábad, lelkem, mikor belépsz; mostantól már ez lesz a lakásunk.
    És azon az estén, édes gyermekem, tüzes kövön sütött vadjuhot ettek, és vadfokhagymával, vadborssal ízesítették; aztán vadrizzsel, vadmajoránnával és vadkoreanderrel töltött vadrucát, később vadökör velős csontját, vadcseresznyét és vadgránátalmát. Azután a férfi nagy boldogan lefeküdt aludni a tűz mellé, míg az asszony fennmaradt, s hosszan fésülte a haját. Fogott egy birkavállcsontot – a nagy, sima lapockát –, a rajta lévő csodálatos jelekre bámult, még több fát rakott a tűzre, s elkezdett varázsolni. Ő űzte az első énekes varázslatot a világon.
    Odakünn a ringó-rengő rengetegben minden vadállat egy helyre sereglett össze, hadd láthassák a tüzet messziről, s álmélkodtak, mi fán teremhet.
    Aztán a vadló csak dobbantott egyet vad patájával, s így szólt:
    – Ó, barátaim és ellenségeim! Az ember s az asszony ugyan miért csapta azt a nagy világosságot ott a nagy barlangban, s vajon miféle kárunk lesz belőle?
    A vadkutya felütötte vad orrát, s a sült birka szagát orrontva, így szólt:
    – Én odamegyek, megnézem, s majd megmondom; ha szimatom nem csal, valami jó. Macska, jer velem!
    – Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek biz’ én.
    – Akkor hát többé nem lehetünk barátok – mondta a vadkutya, s kullogva indult a barlang felé. De alig tett meg egy darab utat a kutya, a macska így szólt magában:
    – Mindenütt egyforma nekem. Miért ne mehetnék hát magam is hogy bekukkantsak, majd odébbálljak kedvem szerint? – És a vadkutya után surrant halkan, nagyon halkan, s elbújt valahova, ahonnan mindent hallhatott.
    A vadkutya pedig szépen megérkezett a barlang szájához, a száraz lóbőrt félretolta orrával, s nagyokat szippantott a sült birkahús illatából. Az asszony a lapockát bámulva megérezte, hogy ott van, elmosolyodott, s így szólt:
    – Itt jön az első. Mit akarsz, vadon erdő vad jószága?
    A vadkutya így szólt:
    – Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, mi az, ami oly jól illatozik a vad erdőben?
    Erre az asszony fogott egy sült birkacsontot, s a vadkutya elé dobta, mondván:
    – Vadon erdő vad jószága, nesze, kóstold meg!
    A vadkutya beleharapott a csontba: hát jobb ízű volt az minden eddigi falatjánál; mire így szólt:
    – Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, adj még egyet!
    Az asszony így szólt:
    – Vadon erdő vad jószága, segíts az uramnak vadászni napközben, éjjel pedig őrizd ezt a barlangot, s adok én majd neked annyi sült koncot, amennyi beléd fér!
    – Tyű! – mondta a macska, amint ott hallgatózott. – Igen bölcs asszony, de nem olyan bölcs, mint én vagyok.
    A vadkutya besündörgött a barlangba, fejét az asszony ölébe hajtotta, s mondta:
    – Ó, barátom és barátom asszonya, majd segítek én nappal vadászni az uradnak, éjjel pedig őrizni fogom a barlangotokat.
    – Tyű! – mondta a leskelődő macska. – Szörnyű ostoba ez a kutya.
    Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább járkált vad csapásain. De sohasem szólt senkinek.
    Amikor az ember felébredt, így szólt:
    – Mit keres itt a vadkutya?
    Mire felelt az asszony:
    – A neve többé nem Vadkutya, hanem Első Barátunk, mert barátunk lesz örökös-örökkön-örökké. Vidd magaddal, ha vadászni mész.
    Másnap az asszony nagy csomó friss zöld füvet vágott a csermelyes mezőn, megszárogatta a tűznél, hogy úgy illatozott, mint a frissen kaszált széna, aztán leült a barlang ajtajában, a lóbőrből kihasított egy kötőfékre valót, aztán elkezdte nézni, nézni a birkavállcsontot – a nagy birkalapockát –, és varázslatba fogott. A második énekes varázslatba a világon.
    Tova a vad erdőkben minden állat csodálkozott, mi ütött a vadkutyába, s a vadló egyszer csak nagyot dobbantott, s így szólt:
    – Odamegyek s megnézem, s majd elmondom, miért nem jött vissza a vadkutya. Macska, jer velem!
    – Hogyisne! – mondta a macska. – Én vagyok a magányosan sétáló macska, nekem minden hely egyforma. Nem megyek én.
    De azért a vadló után óvakodott halkan, nagyon halkan, s megbújt valahol, hogy mindent hallhasson.
    Ahogy az asszony meghallotta a ló dobogását s botladozását hosszú sörényében, így szólt, elmosolyodva:
    – Itt jön a második. Vadon erdő vad jószága, mit kívánsz?
    A vadló így szólt:
    – Ó, ellenségem és ellenségem asszonya, hol van a vadkutya?
    Az asszony nevetett, fogta a lapockacsontot, belenézett, s mondta:
    – Vadon erdő vad jószága, nem a vadkutyáért jöttél te ide, hanem a jó fű illatáért!
    S a vadló, dobogva és sörényében botladozva, azt mondta:
    – Ez igaz. Hadd egyem meg.
    Az asszony így szólt:
    – Vadon erdő vad jószága, hajtsd le vad fejed, s viseld, amit rád adok, s akkor majd eheted a csodálatos füvet, háromszor napjában.
    – Tyű! – szólt a macska, amint ott hallgatózott. – Okos asszony ez, de nem olyan okos, mint én.
    A vadló lehajtotta a fejét, s az asszony rádobta a kötőféket; a vadló fújt egyet az asszony lábára, s szólt:
    – Ó, úrnőm, asszonya az én uramnak! Szolgátok leszek a csodálatos fű kedvéért.
    – Tyű! – mondta a macska hallgatózván –, szörnyű ostoba ez a ló.
    Azzal surrant is vissza a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain. De nem szólt senkinek soha.
    Amikor az ember s a kutya megjött a vadászatról, megszólalt az ember:
    – Mit keres itt a vadló?
    És felelt az asszony:
    – Az ő neve többé már nem Vadló, hanem Első Szolgánk, mert ő fog hordozni bennünket helyről helyre örökös-örökkön-örökké. Kapj a hátára, ha vadászni mész.
    Másnap a vadtehén, vad fejét magasra tartva, hogy vad szarvai bele ne akadjanak a vad bozótba, felment a barlanghoz; a macska persze, nyomában, s ismét elbújt, mint azelőtt. És a vadtehén odaígérte mindennapi tejét az asszonynak a csodálatos fűért cserébe; a macska pedig visszasurrant a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva járkált tovább vad csapásain, éppen úgy, mint azelőtt. De nem szólt senkinek soha.
    S amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, s ugyanazt kérdezte, amit máskor, az asszony így felelt:
    – A neve többé már nem Vadtehén, hanem Jó Táplálékadó. Ő adja majd nekünk a meleg tejet örökös-örökkön-örökké, s majd én gondját viselem, mialatt te Első Barátunkkal és Első Szolgánkkal odajársz vadászni.
    Másnap a macska lesbe állt; figyelte, hogy vajon megy-e még valami vad a barlang elé, de semmi sem mozdult a ringó-rengő rengetegben. Így hát a macska maga járult oda; és látta, amint az asszony tejet fej, s látta a barlangi tűz világát, s érezte a meleg, fehér tej szagát. S a macska megszólalt:
    – Ó ellenségem s ellenségemnek asszonya, ugyan hová ment a tehén?
    Az asszony elmosolyodott, s így szólt?
    – Vadon erdő vad jószága, eredj csak vissza a vadonba! Hajamat már befontam, a varázscsontot félretettem, s különben sincs szükségünk több barátra vagy szolgára a barlangunkban.
    A macska így szólt:
    – Én nem vagyok barát és nem vagyok szolga. Én a magányosan sétáló macska vagyok, és be akarok kerülni a barlangba.
    Az asszony így szólt:
    – Akkor miért nem jöttél az Első Baráttal az első este?
    A macskát elöntötte a méreg, s mondta:
    – Tán mesélt rólam valamit a vadkutya?
    Az asszony pedig nevetve mondta:
    – Te vagy a magányosan sétáló macska; és minden hely egyforma jó neked. Sem barát, sem szolga nem vagy. Magad mondtad. Most hát eredj, s sétálj tovább magányosan, hisz jó neked mindenütt.
    A macska erre szomorúságot színlelt, s azt mondta:
    – Hát én sohasem kerülhetek be a barlangba? Sohasem ülhetek le a meleg tűzhöz? Sohasem ihatom meleg, fehér tejet? Te nagyon bölcs és nagyon szép vagy. Nem lehetsz szívtelen még egy macskához sem.
    Az asszony így szólt:
    – Tudtam, hogy bölcs vagyok, de hogy szép is: nem tudtam. Kössünk hát egyezséget. Mihelyt egyetlen dicsérő szót mondok neked, ám bejöhetsz a barlangba.
    – S ha két dicsérő szót mondanál? – kérdezte a macska.
    – Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, akkor a tűz mellé ülhetsz a barlangban.
    – S ha hármat mondanál? – kérdezte a macska.
    – Soha! – mondta az asszony. – De ha netán mégis mondanék, háromszor ihatsz naponta meleg, fehér tejet örökös-örökkön-örökké.
    Erre a macska felgörbítette a hátát, s így szólt:
    – Most vésse emlékezetébe a lóbőr a barlang bejáratán, a tűz a barlang zugában s a tűz mellett a tejesfazék, amit ellenségem és ellenségemnek a felesége mondott! – Azzal eliramodott a ringó-rengő rengetegbe, s vad farkát csóválva tovább kószált vad csapásain.
    Este, amikor az ember a lóval s a kutyával hazajött a vadászatról, az asszony semmit sem szólt nekik a macskával kötött egyezségről, mert attól tartott, hogy nem fog nekik tetszeni.
    A macska pedig mind beljebb s beljebb került a ringó-rengő rengetegbe, a maga vad csapásain – s oly hosszú időre, hogy az asszony teljesen megfeledkezett róla. Csupán a denevér, mely a barlang zugában csimpaszkodott, a kicsi lábánál-feje denevér tudta, hova rejtőzött a macska. S a denevér minden este elrepült a macskához, hogy elújságolja, mi történt.
    Egy este azt mondta a denevér:
    – Kisbaba van a barlangban. Friss, kövér, apró és piros kisbaba, s az asszony odavan érte, úgy szereti.
    – Úgy? – szólt a macska fülét hegyezve. – Hát a baba mit szeret?
    – Minden puha és csiklandós holmit – mondta a denevér. – Meleg dolgokat szeret a kezébe venni, amikor aludni készül. Szeret játszani velük. Minden effélét szeret.
    – Ó – mondta a macska fülét hegyezve –, akkor itt az időm!
    Másnap este a macska átszelte a ringó-rengő rengeteget, s reggelig megbújt a barlang táján. Az ember, a kutya s a ló elment vadászni. Ezen a reggelen az asszony buzgón sütött-főzött, de a baba kiabálása abba-abbahagyatta vele. Fogta s kivitte a barlang elé, s kezébe nyomott, játszani, egy marék kavicsot. De a baba csak tovább óbégatott.
    A macska pedig kinyújtotta bársonyos talpát, megcirógatta a baba arcát, mire az gügyögni kezdett; aztán kövér térdéhez törleszkedett, s kövér tokáját megcsiklandozta a farkával. A baba pedig kacagott. Az asszony meghallotta, s elmosolyodott.
    Aztán a denevér, a kicsi fejénél-lába denevér, aki most a barlang szájában csüngött, megszólalt:
    – Ó, asszonykám és gazdámnak asszonya s gazdám fiának anyja, a vadon erdőnek egy vad jószága csodálatosan eljátszadozik a kicsinyeddel.
    – Áldásom a vad jószágra, akárki az! – szólt az asszony kiegyenesedve. – Rengeteg dolgom volt ma reggel, s ő jó szolgálatot tett nekem.
    Nos, ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a száraz lóbőr, mely farkával lefelé lógott a barlang nyílásán – zsupp! – lezuhant, mert az egyezséget, melyet az asszony a macskával kötött, nem felejtette el, s mire az asszony odament, hogy felrakja – láss csudát! –, a macska bent ült nagy kényelmesen a barlangban.
    – Ó, ellenségem, ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert egy szót mondtál dicséretemül, most már nyugodtan ülhetek a barlangban örökös-örökkön-örökké. De azért én most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
    Az asszony nagyon bosszankodott, ajkát összeszorította, aztán rokkájához ült, s elkezdett fonni.
    De a baba kiabált, amiért a macska elment, s az asszony hiába csitítgatta, csak hánytorgott, rúgkapált, hogy az arca is belekékült.
    – Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, húzz ki egy szálat fonott fonalaid közül, kösd az orsóhoz, s húzd végig a földön, s én olyan varázslattal szolgálok, hogy kisbabád oly hangosan fog kacagni tőle, ahogy most kiabál.
    – Megteszem – mondta az asszony –, mert fonalam lejárt; de ne hidd, hogy meg is köszönöm neked!
    Fogott egy szálat, rákötötte a kicsi agyag orsónehezékre, s végighúzta a földön, a macska pedig utána vetette magát, mancsával elkapta, egyet-kettőt bucskázott vele, hol a vállára dobta, hol hátsó lábai közé fogta, majd úgy tett, mintha elvesztette volna, aztán rávetette magát, míg végre a baba csakugyan oly hangosan kacagott, ahogyan azelőtt kiabált, majd a macska után totyogott, s addig hancúroztak a barlangban, míg csak bele nem fáradt, s a macskával a karjai közt, álomra nem hajtotta fejét.
    – Most pedig – mondta a macska – olyan nótát énekelek a babának, hogy egy jó óráig aluszik tőle.
    Azzal elkezdett dorombolni, hol hangosabban, hol halkabban, hol halkabban, hol hangosabban, míg a babát el nem nyomta az álom. Az asszony elnézte őket mosolyogva, majd így szólt:
    – Ez igazán csodálatos volt! El kell ismerni, roppant ügyes állat vagy, te macska!
    Hát abban a szempillantásban, édes gyermekem, a tűz füstje odabent a barlang zugában csak – hu! – elkezd hömpölyögni a mennyezetről, mert jól emlékezett az asszony és a macska egyezségére. És mire eltisztult onnan – láss csodát! –, a macska ott ült a tűz mellett nagy kényelmesen.
    – Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ládd, itt vagyok! Mert a második dicsérő szót is kimondtad, s most már nyugodtan ülhetek itt a tűznél a barlang zugában örökös-örökkön-örökké. De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
    Az asszony erre már nagyon-nagyon megmérgelődött, haját leeresztette, a tűzre még több fát tett, elővette a birkacsontot, a széles lapockát, s varázslatba fogott, ami majd megóvja attól, hogy a harmadik szót is ki kelljen a macska dicséretére mondania. De ez már nem énekes varázslat volt, édes gyermekem, hanem néma varázslat; s fokról fokra olyan, de olyan csendes lett a barlang, hogy egy icurka-picurka egér előbújt az egyik lyukból, s végigfutott a barlang földjén.
    – Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, ez az egérke is a varázslathoz tartozik?
    – Jaj, dehogy tartozik! – visított az asszony. A lapockacsontot elejtette, felugrott a zsámolyra a tűz mellett, s haját ijedtében – nehogy az egér felszaladjon rajta – villámgyorsan kontyba rakta.
    – Úgy – szólt a macska ravaszul –, akkor hát nem fog ártani nekem, ha megeszem?
    – Dehogy fog ártani – mondta az asszony, haját fonogatva –, csak edd meg gyorsan, s örökké hálás leszek!
    A macska egyet szökött, s az egérkét megfogta; az asszony pedig így szólt:
    – Ezer hála! Még az Első Barát sem eléggé fürge ahhoz, hogy az egeret ilyen ügyesen elfogja. Te roppant okos lehetsz!
    Ebben a szempillantásban, édes gyermekem, a tűzön lévő tejesfazék – reccs! – kettérepedt, mert emlékezett az asszony és a macska egyezségére. Mire pedig az asszony leszállt a zsámolyról, a macska – láss csudát! – javában lefetyelte a meleg tejet a fazék egyik darabjából.
    – Ó, ellenségem és ellenségemnek asszonya és ellenségemnek anyja – mondta a macska –, itt vagyok! Mert a harmadik szót is kimondtad dicséretemre, így hát nyugodtan ihatom meleg tejet naponta háromszor is, örökös-örökkön-örökké! De azért most is a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
    Erre már az asszony is elkacagta magát, egy fazék meleg tejet tett a macska elé, s így szólt:
    – Hej, te macska, bölcsebb vagy, mint az ember! De ne feledd, hogy az egyezséget nem az emberrel s nem a kutyával kötötted, s nem tudhatom, mit tesznek, ha hazajönnek.
    – Törődöm én avval? – mondta a macska. – Ha megvan a helyem a barlangban a tűznél, s meleg tejem naponta háromszor, felőlem tehet az ember s a kutya, amit akar.
    Este, mikor az ember s a kutya bement a barlangba, az asszony elmesélte nekik az egyezség történetét; a macska somolyogva ült a tűz mellett azalatt. Aztán az ember így szólt:
    – Jó, jó, de nem velem s nem az utánam jövő igazi férfiemberekkel csinált egyezséget!
    Azzal levetette két bőrbocskorát, letette kis kőfokosát (ez összesen három), aztán fogott egy darab tűzifát meg egy fejszét (ez összesen öt), mindent szép sorjában a keze ügyébe rakott, s így szólt:
    – Most pedig mi kötünk egyezséget! Ha nem egerészel, amikor a barlangban vagy örökös-örökkön-örökké, én hozzád vagdosom ezt az öt dolgot, mihelyt meglátlak, s így tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
    – Ó – szólalt meg az asszony figyelmezve –, bölcsnek bölcs ez a macska, de nem olyan bölcs, mint az én emberem.
    A macska szemügyre vette az öt dolgot (szörnyű bütykösnek látszott valamennyi), s így szólt:
    – fogok ugyan egerészni, amikor a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké; de azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
    – De bezzeg nem, ha én itthon vagyok! – mondta az ember. – Ha nem mondtad volna ezt az utolsót, ezeket a vackokat mind félretettem volna örökös-örökkön-örökre; de ezentúl bizony hozzád vágom a két bocskoromat s a kis kőfokosomat (ez már három), valahol csak meglátlak! S ugyanígy tesz majd minden utánam jövő igazi férfiember!
    Erre megszólal a kutya:
    – Álljunk meg egy szóra. Sem velem, sem az utánam jövő igazi kutyákkal nem kötött a macska egyezséget!
    Fogát kimutatta, s folytatta:
    – Ha nem vagy kedves a babához, amíg én a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké: addig hajkurászlak, amíg meg nem foglak, s ha megfogtalak, megharaplak. S így tesz majd utánam minden igazi kutya.
    – Ó – szólt az asszony –, bölcsnek nagyon bölcs a macska, de mégsem olyan bölcs, mint a kutya.
    A macska szemügyre vette a kutya fogait (bizony nagyon élesnek látszottak!), s ezt mondta:
    – Én kedves is leszek a babához, amikor csak a barlangban vagyok, örökös-örökkön-örökké, amíg csak túlságosan meg nem cibálja a farkamat! De azért mégis a magányosan sétáló macska vagyok, s nekem minden hely egyforma.
    – De nem amikor én itt vagyok! – acsarkodott a kutya. – Ha nem toldottad volna hozzá ezt az utolsót, örökös-örökkön-örökre becsuktam volna a számat, de ezentúl felkergetlek a fára, valahányszor találkozom veled. S így tesz utánam minden igazi kutya.
    Erre az ember két bocskorát s kis kőfokosát (összesen három) egymás után a macskához vágta, a macska pedig uzsgyi, ki a barlangból, a kutya pedig felkergette egy fára; és attól a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó-rengő rengetegbe, vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.


    (A képek CoffeeCup képek.)

    Híres macskák listája ITT.