Sült banán a la' Mexikó

.

Mielőtt a dédnagyanyám akár csak megnyikkanhatott volna, Tita, koraszülöttként, már világra is jött, a konyhaasztalon, a tűzhelyen rotyogó zöldségleves, a kakukkfű, a babér, a koriander, a forralt tej, a fokhagyma, és természetesen a vöröshagyma szaga közepette. Mint nyilván sejtik, a szokásos fenékre verésre nem volt semmi szükség, mivel Tita már sírva jött a világra, talán mert tudta, hogy a csillagokban jó előre megíratott: megtagadtatik tőle a házasság öröme. Nacha úgy mesélte, hogy Titát a szó szoros értelmében a könnyáradat csusszantotta ki ebbe a világba, mely elöntötte az asztalt, meg még a konyha padlóját is.
Aznap délután, amikor az ijedtség már elmúlt, a víz pedig, hála a napsugaraknak, elpárolgott, Nacha összesöpörte a könnyeknek a padlót borító vörös kőlapokon lerakódott üledékét. Egy ötkilós zsákot töltöttek meg ezzel a sóval, s jó ideig használták a főzéshez. E szokatlan születési körülmények eleve úgy szabták meg Tita élete folyását, hogy valami határtalan vonzalmat érezzen a konyha iránt, s hogy élete nagy részét benne töltse, úgyszólván születésétől fogva, mert épp csak két napos volt, mikor apja, vagyis az én dédnagyapám, szívrohamban meghalt. Elena mamának a megrázkódtatástól elapadt a teje. Mivelhogy azokban az időkben még nem volt tejpor, sem semmi efféle, dadát pedig se égen, se földön nem tudtak szerezni, komoly bajban voltak, hogyan csillapítsák a kislány éhségét. Nacha, aki a világon mindent, de mindent tudott, ami csak a konyhával kapcsolatos - és még sok egyebet is, ami most nem tartozik ide -, ajánlkozott, hogy ő majd gondoskodik Tita táplálásáról. Úgy érezte, ő a legalkalmasabb személy, hogy "megformálja a gyomrát annak az ártatlan kis jószágnak", noha soha nem volt férjnél, és soha nem volt gyereke. Írni-olvasni nem tudott, hanem a konyhai tudományban, abban olyan járatos volt, mint senki más.
Így aztán, ettől a naptól kezdve Tita kiköltözött a konyhába, s tejes kukoricaliszten meg teákon, kicsattanóan egészséges kislánnyá cseperedett. Csakis ezzel magyarázható, hogy valamiféle hatodik érzéke fejlődött ki mindennel kapcsolatban, ami ennivaló.

(Laura Esquivel: Szeress Mexikóban - Regény, havi folytatásokban, szerelemmel, finomságokkal, házipatikával...)

Valamelyik nap ebédhez almakarikákat akartam sütni bundában. Aztán ránéztem a gyümölcsöstálra és megállapítottam, hogy a banánokat sürgősen meg kell enni. Úgyhogy ez a recept a fent említettnek egy továbbgondolt változata. Nekem Mexikót idézi - bár még sajnos soha nem jártam ott...

Hozzávalók:
személyenként 1 banán,
egérketészta 2/3 kukoricalisztből 1/3 normál lisztből (nem kell sok belőle és persze sem narancshéj, sem mazsola nem kell bele),
natúr kukoricapehely,
bő olaj a sütéshez,
csokoládé,
némi őrölt fahéj,
pici porcukor a díszítéshez.

A banánokat félbe, majd hosszában is ketté vágtam. Az egérketésztába beleforgattam őket és valahogy ráimádkoztam a kukoricapelyhet. :)) Bele is keverhetjük az egérketésztába, talán úgy könnyebben megmarad rajta.

Forró olajban kisütöttem és azon forrón olvasztott, fahéjas csokoládéval meglocsoltam.
Nagyon finom. Mondhatnám abbahagyhatatlan. Szenvedéllyé tud válni. A banán krémes benne, a kukoricapelyhek pedig eszméletlenül roppannak rajta... És a csokoládé hozzá...

Tejszínes sült cékla

.

A régi időkben, amikor lenyugodott a nap, az emberek egyetlen fényforrása — a változó holdon és a csillagos égbolton túl — a tűz volt. Évmilliókon keresztül ültünk a tűz körül, bámultuk a lángokat és a parazsat, a hideggel és sötétséggel a hátunk mögött. Talán innen ered a formális meditáció.

A tűz a meleg, a fény és a védelem forrását, valamint a kényelmet jelentette számunkra, és veszélyes volt ugyan, de körültekintéssel kordában tartható. A nap végén a tűz mellé telepedtünk pihenésképpen. Meleg, pislákoló fényében történeteket mesélhettünk, a nap eseményeit taglalhattuk, vagy csak csendben ülhettünk, elnézegetve tudatunk tükörképét az örökké változó lángokban és egy mágikus világ izzó tájaiban. A tűz elviselhetővé tette a sötétséget, és segített abban, hogy ne féljünk, és biztonságban érezzük magunkat.
Megnyugtató, megbízható, gyógyító, meditatív volt, és feltétlenül szükséges a túléléshez.

Ez a szükség mindennapi életünkből következett, s vele járt együtt szinte minden elcsendesedésre kínálkozó alkalom. Napjaink rohanó világában a tűz nem praktikus többé, vagy csak ritkán megengedett, hangulatkeltő fényűzés. Csupán egy kapcsolót kell felkattintanunk, amikor a kinti fények halványulni kezdenek. Olyan fényessé tehetjük a világot, amilyenné csak akarjuk, és tovább élhetjük életünket, elfoglaltsággal, tevékenységgel zsúfolva ébrenlétben töltött óráinkat. Manapság az élet kevés időt biztosít nekünk a létezésre, hacsak szándékosan meg nem ragadjuk az alkalmat. Többé nincs meghatározott ideje, mikor kell abbahagynunk a tennivalókat, mert már nincs hozzá elég fény... nincs meg az a hajdani magától értetődő idő, amikor minden este sebességet váltottunk, és abbahagytuk a napi teendőket. Ma kevés alkalma adódik a tudatnak arra, hogy a tűz mellett a csendességbe merüljön.

Helyette a nap végén tévét nézünk, gyenge elektromos tűzenergiát — amely minden szempontból gyenge. Átengedjük magunkat a hangok és képek folytonos támadásának, melyek a miénktől különböző elmék termékei, s megtöltik fejünket információkkal és jelentéktelen dolgokkal, mások kalandjaival, izgalmaival, vágyaival. A tévénézés még kevesebb helyet hagy arra, hogy a nap során megtapasztaljuk a csendességet. Elnyeli az időt, a teret és a csendet, és éberség nélküli passzivitásba ringat, altat bennünket. "A szem rágógumija"— ahogy Steve Allen hívta. Az újságok nagyjából ugyanezt teszik. Önmagukban nem rosszak, de gyakran azzal a rejtett szándékkal olvassuk őket, hogy megfosszuk magunkat sok olyan becses pillanattól, melyekben talán teljesebben élhetnénk az életünket.

Pedig nem kell engednünk a külsőségekbe való elmerülés függőséget okozó csábításának, mondván, hogy szórakozunk és szenvedélyesen "kikapcsolódunk". Más szokásokat is felvehetünk, melyek visszavezethetnek bennünket a melegség, csendesség és belső béke iránti elemi vágyakozásunkhoz. A légzésünkkel ülni például majdnem olyan, mintha a tűz mellett ülnénk. Mélyen a lélegzetünkbe tekintve legalább annyit láthatunk, mint az izzó szénben, parázsban és lángokban: saját tudatunk táncának tükörképét. Valamifajta melegség is keletkezik ilyenkor. S ha valóban nem próbálunk máshová eljutni, hanem egyszerűen hagyjuk, hogy itt legyünk ebben a pillanatban, amint az van, könnyen megeshet, hogy — gondolataink és érzéseink játékán túl és azon belül — belehullunk az ősi csendességbe, amelyet az egyszerűbb időkben az emberek a tűz körül ülve találtak meg.

(Jon Kabat-Zinn: Bárhová mész, ott vagy)

Kedvenc céklaételem - valamiért az idén csak most került elő. Pedig telente nagyon sokszor szoktam készíteni. Vagy ezt a tejszínes változatot, vagy ugyanezt tejszín nélkül.
A sok fotót nézzétek el nekem. De a cékla, a gyönyörű színe mindig megihlet. Mikor tejszínnel keveredik a leve, a világ legszebb, legigazibb magenta színét láthatjuk. Van valami mély izzás, melegség ebben a színben.Egy kis színterápia:

A meleg vörös és a hűs viola keveréke e szín, mely egyszerre harmonizáló és regeneráló. A magenta szín segít rálelnünk valódi énünkre, elősegíti nyugalmunkat és optimizmusunkat. Szellemi szinten kiegyensúlyozó, de hatásos az érzelmi kicsapongások, diszharmóniák és depresszív hangulatállapotok enyhítésére is. A magenta sok esetben segít csillapítani a fizikai stresszt - melyet kimerültség vagy az ún. kiégettség érzés/szindróma okoz -, mivel új energiával képes feltölteni minket.
Továbbá a magenta szín erősíti a mediális képességet és felerősíti az önmagunkon végzett
mentális javítómunkát. Beszabályzó hatása révén – mely a szív által vezérelt keringési rendszerre van hatással – a magenta szín elősegíti a nyugodt alvást is.

(Forrás ITT)

Persze magunk is rálelhetünk ennek a csodaszép színnek a jótékony hatásaira intuitív módon. Csak nézni kell csöndben percekig és érezhető a hatása. Én tegnap órákig gyönyörködtem benne és ezért is a sok fotó.

De jöjjön a recept.

Hozzávalók 4 főre:4 közepes méretű cékla,

só,
sok frissen őrölt bors,
1-2 szál rozmaringág,
1 teáskanálnyi koriandermag,
1 evőkanál balzsamecet,
2 dkg vaj,
2 evőkanál olívaolaj,
2 dl tejszín,
1 teáskanál méz,
2 dl víz.

A céklát meghámoztam és cikkekre vágtam egy tálba. Sóztam, borsoztam. Egy jénait kivajaztam, aztán beletettem a cékladarabokat. Meglocsoltam mézzel, balzsamecettel, olívaolajjal, megszórtam koriandermaggal. A rozmaringom sajnos az ablakból való - a tél megviselte kicsit. Ezért az étel tetejére tettem csak. Az íze így is beleivódott a céklába. Végül megöntöztem tejszínnel és vízzel. Hogy majdnem ellepje a céklát. Alufóliát tettem rá és egy órát sütöttem 3/4-es lángon végig lefedve. Csodásan bepuhul és nagyon finom szaftja marad. Aki rajong a dióért, megszórhatja még azzal is sütőbetétel előtt.

Bevallom én piros-ropogósra sütött krumplikockákkal ettem, mint a brassóit szokás. De kiváló köret hozzá a rizs is - akár natúran, akár mazsolásan vagy mandulásan -, a burgonyakrokett is jól illik hozzá, vagy a bulgur is.

Köret nélkül, csak magában kiváló meleg előétel is lehet. Szoktam készíteni ugyanezt a verziót csak olajjal is, tejszín és vaj nélkül. Úgy is nagyon finom. Köretként natúr húsok mellé ajánlom.

Tegnap tényleg megihletett ez a szépséges növény, mert legközelebb édes variáció készül majd belőle: fagylalt. Méghozzá fahéjjal és mézzel.

.

Rigójancsi torta

Nézem a madarak
röptét
a szabadság

szárnycsapásait
Valami ősi vágy
kerít hatalmába
szomjas lélekkel

felemelkedik
a gondolat
s repül repül
az EMBER

az értelem egén

(Rostás- Farkas Tímea: Szabadság)

Whise Lady-nél nézegettem a Rigójancsi receptjét - de ember tervez... sütésben nyakorlatlan háziasszony meg végez. Nála gyönyörű ez a híres süti, ami az én tortámról már nem igazán mondható el... Viszont. Nagyon-nagyon csokoládés, mégis könnyű és egyszerű. Nekem nagyon ízlett, és másnak is - és ez a lényeg.
A kisebb méretű kapcsos tortaformában készült, 12 szeletes lett.

Hozzávalók:
A tésztához:
4 tojás,
12 liszt,
12 dkg porcukor,
2 evőkanál olaj,
1 csipet só,
2 csapott evőkanál kakaópor,
1 mokkáskanál sütőpor.
A krémhez:
7,5-8 dl tejszín,
1 dl víz,
1 evőkanál zselatinpor (Horvát Rozi),
csipet só,
3 csapott evőkanál kakaópor,
20-25 dkg nádcukor (ízlés szerint),
2 evőkanál vaníliás cukor (vagy 2 zacskó bolti vanilincukor).
A mázhoz:
30 dkg étcsokoládé,
1 teáskanál olaj,
4 evőkanál víz.
Plussz:
10 evőkanálnyi sárgabarack lekvár,
2 evőkanál rum.


A tortaformát kiolajoztam, liszteztem. A tojásokat egészben a porcukorral jó krémesre, habosra vertem robotgéppel, kb. 5 percig. Ekkor hozzáadtam a kakaóporral, csipet sóval, sütőporral elkevert lisztet is, majd az olajat és kissebb fokozaton a tojáshabhoz kevertem. Előmelegített sütőben (kb. 5-6 fokozaton) 25 perc alatt megsütöttem. Én tűpróbával ellenőriztem, hogy megsült-e.
Mikor kicsit hűlt, levettem az oldalát, és a tésztát két lapba vágtam egy jó éles késsel. A teteje kicsit felpúposodott, ezért ezt a lapot hagytam meg aljának, és a sima, eredetileg alját pedig tetejének. Mindkét lapot megkentem rummal elkevert sárgabarack lekvárral. Jó bőségesen.
Aztán felmelegítettem egy kislábosban a csokit vízzel és olajjal. Rácsorgattam arra a lapra, amit tetejének szántam. Majd hűtőbe tettem, hogy hamarabb dermedjen a máz.
Míg hűlt a csokis lap, hideg vízben elkevertem a zselatint, majd tűzre tettem melegedni. Belekevertem a kakaóport, a vaníliás cukrot és a cukrot is, a csipet sót is. Forrásig hevítettem, majd elzártam a lángot. Ekkor vertem csak fel a tejszínt - csak 6 dl-t, mert 2 decit hidegen a zselatinos-cukros-kakaós masszához öntöttem. Majd ezt a masszát kevertem bele robotgéppel kis fokozaton a jó keményre vert tejszínhabba.
A tortaformát újra összeállítottam, beletettem az alsó lapot, a baracklekváros rész volt természetesen fölfelé. Ráöntöttem a krémet és hűtőbe tettem dermedni.
A csokis lapot viszont kivettem, és egyforma cikkekre vágtam. A csokit kenállal kicsit megkócosítottam rajta. Mikor a krém megszilárdult (elég gyorsan, kb. 30 perc), a csokis lapokat a tetejére tettem. Levettem az oldalát, és a maradék még kissé folyós olvasztott csokoládéval megkentem.



A torta pihent egy éjszakát a hűtőben.

Fetával töltött lilahagyma

.

A varázslat, értelmezésem szerint, arra az élményre vonatkozik, melynek során az ember szeme hirtelen rányílik a lét csodájára, és ráérez: az élet sokkal több, mint amennyit általában észrevesz belőle. Ráébredünk: nem vagyunk örökre azon szűkre szabott keretek közé kényszerítve, amelyeket a családi, társadalmi örökségünk, azaz a saját szokványos gondolataink megszabnak számunkra; s az életnek vannak olyan mélységei, dimenziói, jelentésteli megnyilvánulásai, amelyek a szokásos elképzeléseinken és fogalmainkon messze túlmutatnak.

(John Welwood)

"Két ember a börtönrácson át kipislogott;
Az egyik sarat látott, a másik csillagot."

Ez a recept is Dolce Vitáé - múltkorában találtam, mikor a tökéletes kenyérre is ráleltem blogjának alapos mustrája közben. Mivel minden hozzávaló volt is itthon - kisebb-nagyobb eltérésekkel - ma ezt ebédeltem. Bár előétel, nekem a mai böjtös napon tökéletes volt főételként is. Roppant egyszerű és gyorsan el is készíthető, viszont fordítottan arányosan finom.

Hozzávalók:

lilahagyma étvágy szerint és per fő szerint,
feta sajt (krémfehér sajt),
friss kakukkfű,
kevés frissen őrölt bors,
nagyon pici méz,
sok olívaolaj,
kevés durvára darált dió.




Az eredeti receptben ricotta túró szerepel, nekem viszont fetám volt itthon. Valamint friss bazsalikomot sem tudtam varázsolni, de a hó alól - szó szerint - ki tudtam ásni némi kakukkfüvet.

A lilahagymákat megtisztítottam és egészben kissé sós vízben főztem 10-15 percig. Közben a fetát villával összetörtem, elkevertem kakukkfűlevélkékkel és kevés frissen őrölt borssal. A kész lilahagymákra hideg vizet tettem, így pár perc alatt kihűltek. Ekkor levágtam a tetejüket és a közepüket kiszedtem - ide jött a töltelék. Én a levágott kalapok tetejére is tettem fetát, és a hagymák közepét is a tepsibe tettem. Egy nagyon kevés mézzel megcsorgattam a hagymákat, aztán olívaolajjal is. De azzal bőségesen. Végül megszórtam durvára darált dióval. Sütöttem 15 percig forró sütőben.
Nagyon kerek, gazdag ízű finomság - friss kenyérrel szuper ebéd volt. (A hagymáknak a külső héja kissé kiszárad, azt leszedtem mikor ettem. Mint mikor tűzön sütünk hagymát - akkor is a külső héj leválik és alatta finom édes és puha a hagyma húsa.)