"Egyetek, szeressetek, gyönyörködjetek, és főként igyatok és igyatok és
igyatok. Nem azt akarom, hogy kevesebb legyen, hanem azt, hogy több.
Érted? Szamár!
... Minden tőled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem
vesztheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol
kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja.
Igyál, a többit majd hozza a bor."
(Hamvas Béla - Eperjes, 1897. március 23. – Budapest, 1968. november 7.)
* * *
1945 verőfényes nyarán Budapest romokban. Még nem dőlt el semmi.
Némelyek európai független demokráciáról álmodnak, mások biztosak abban,
hogy a pokol után újabb pokol következik, szovjet típusú diktatúra.
Hamvas Béla fővárosi könyvtáros ekkor Balatonberényben vakációzik. Úgy
mondják, szinte egyetlen lélegzetre írta meg
A bor filozófiája című esszéjét, vallásfilozófiai vázlatát, ateistáknak szóló imakönyvét.
Nem kétséges, ha Balatonon nyaraló könyvtárosunk csak könyve első
tizenhárom oldalát írta volna meg, aztán a vakáció többi részét
pancsolással tölti, a magyar gasztronómia már ekkor is sokkal gazdagabb
lett volna. Krúdy Gyula tizenkét éve halott, a csendet valakinek meg
kellett törnie, és Hamvas megtörte. Ki kellett végre újra mondani, hogy
Istent szólíthatjuk csóknak, mámornak és főtt sonkának, de legfőképpen
bornak.
És Hamvas kimondta. A harcot újra fel kellett vennünk az
antialkoholisták és a korpán-vízen élő pietisták ellen. Hamvas felvette.
Béla, a mi Bélánk hirtelenjében a bor világtörténetét is felvázolta. Ez
a hamvasi gasztrohistória természetesen három nagy korszakból áll.
A Noé előtti időből, amikor az emberiség még nem ismeri a bort, csak
álmodozik róla. A Noé utáni korból, mely az első szőlőtőke elültetésével
kezdődik. Az utolsó szakasz a víz borrá változtatásával indul. A vég
kezdete. "Mi jelenleg ebben a korban élünk" - írja Hamvas.
Máskor száz évig nem történik ennyi a hazai gasztronómiai
gondolkodásban, mint most ebben a 13 oldalban. Drága kincsünk ez nekünk,
akik csókkal, mámorral, sonkával, borral dolgozunk.
Ez a könyv még csak ezután kezdődik. Béla fürdőnadrágot húz, megmártózik
a Balatonban, majd egy szomorúfűz árnyékában cigarettára gyújt, bort
önt poharába, tollat ragad és lefekteti minden magyar gyomorelmélet
alapjait. Égető szükségünk volt erre, hosszú századok óta beszéltünk úgy
ételről, italról, nőről, Istenről, hogy az ízlelés bölcseletének
fundamentuma hiányzott. Mert e negyvenötös, kánikulai délután óta
tudjuk, hogy szájunkkal vagyunk a világhoz nőve. Hogy ez az egyetlen
közvetlen kapcsolatunk. Hogy csakis akkor tudjuk meg valamiről, hogy
micsoda, ha megízleltük. Hogy csakis akkor ismerünk meg egy nőt, ha
megcsókoltuk, vagyis ettünk belőle, s ő evett belőlünk.
Erről az alapkőről visszatekintve valahogy sokkal jobban értjük mindazt,
amit magyar nyelven a gyomorról írtak. Innen nézve világosabb, miért
szerette Mikes Kelemen úgy a nénjét, mint a káposztát, mit látott
Szinbád a velős csont közepében, miért gondolta úgy Rejtő Jenő, hogy
konyhaművészettel megjavítható lenne az emberiség.
A fővárosi könyvtáros belenéz a magyar tenger víztükrén csillogó lemenő
napba, és azt mondja, a bor Isten maszkja. Egy embertelen és ateista kor
hajnalán azt javallja, a puritán szívidióták ellen harcoljunk
disznótorral. Szűzpecsenye, hurka, friss kolbász, ecetes paprika,
hagyma, baracklekváros fánk, két üveg szekszárdi, s a terrorista
pietista Istenre cseréli az elvet. Talán ha Rákosi Mátyás részt vesz
ebben a tor-kúrában, másképp alakulnak a dolgok. Sajnos, a terápiára nem
kerülhetett sor, Hamvas ugyanis nem volt kéznél. '48-ban
kényszernyugdíjazzák, Szentendrén lesz földműves, majd Inotán és
Tiszapalkonyán raktáros. Ez a földműves írta a Karnevál című
nagyregényt, a raktáros pedig a Patmosz című esszéfüzért. Istenem, ilyen
a magyar paraszt, néha összedob egy párkötetes regényfolyamot!
Nézzék csak ezt a negyvennyolc éves férfit, ahogy borosflaskával a
kezében a hegyoldalon kaptat a ház felé. Túl van két nagy háborún,
sebesüléseken, nőkön, lakását bomba vitte el, kéziratai elégtek, a haja
hullik már, és az első mély ráncok is megjelentek arcán. leül a kőpadra a
nagy diófa alá, újra önt, felhörpinti, nézi a csillagos eget, s a
papírosra vési: "Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort
megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok
kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis
géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke
el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az
örömláng árad el, és őt is elragadja."
Szerb Antal jól mondja, hogy a nagyok nem félnek a giccstől. Hamvas sem
fél. Se a giccstől, se a szóismétléstől, se a komcsiktól. Nincs mitől
félnie. Aki a jó vallásban él, a mámorvallásban, aki szájával van a
világhoz kötve, akinek van bora, annak nincs mitől rettegnie. Akinek
személyes haverja Dionüszosz lüsziosz, a Megváltó Boristen, annak nincs
félnivalója. Se stilisztától, se kommunistától.
Aki pedig nem fél semmitől, az az angyalok énekszava és virágesője
közepette a berényi éjszakában tovább építheti a magyar gasztrozófia
alapját. Értekezhet az ízek ízéről, mely a napon érlelt női comb belső
részén terem. Megkülönböztetheti a múzsai bornépeket a barbár
pálinkanépektől - akár még úgy is, hogy az a történelmi tényekkel
köszönő viszonyban sincs, hisz' nem remeg ő a historikusoktól sem.
Beszélhet sík és hegyi, szőke és sötét, hím és női, logikus és
misztikus, drámai és parázna borról. Dicsérheti a tűzbort, leköpheti a
novabort, az ördög borát. Elárulhatja miért erotikusabb az ivás az
evésnél, miért cseppfolyós csók a bor. Elkészítheti egy nagy magyar
borkatalógus vázlatát, a kecskemétitől a csopakin át a
szentgyörgyhegyiig. Megalkothatja a szájharmóniák összhangzattanát.
Kijelölheti az alaphármast az étel, ital, dohány háromszögben.
Létrehozhatja a Borágy Tanszéket, melynek első professzora lesz, s
hangsúlyozhatja a szalonna, a kenyér és a zöldpaprika klasszikus
érdemeit. Kitérhet kenyerekre, lángosokra, tésztákra, zöldségekre és a
dohányharmóniákra is. Felrajzolhatja a térképre az ízek négy világtáját.
Kijelentheti, hogy az éhség a gyomor sötétsége, az étel pedig a fény.
Megmutathatja a nedvek útját: hogyan lesz a vízből bor, a borból vér.
Bevezetheti olvasóját a poharak metafizikájába. Elmagyarázhatja miért
nem hiányozhat nőből, borból a szakrális kurvaság.
Azt csinálhat, amit csak akar. Hamvas Béla Isten akaratából szabad
ember. Jöhet a vészek kora, a vér bíbora, ő benéz a maszkok mögé.
Lehetne szerény is, lenne mire. De minek? A szerénység elég alacsony
formája a gyávaságnak. Tudja ő nagyon jól mit csinál: "Nemcsak célom,
hanem becsvágyam is, hogy (...) az alapot minden jövendő borfilozófia
számára megvessem. Mint ahogy Kant minden elkövetkezendő filozófia döntő
gondolatait mondja ki, amelyeket el lehet fogadni, vagy amelyekkel
szembe lehet szállni, de megkerülni és el nem hangzottnak tekinteni
többé sohasem, úgy én is (...) a bor metafizikájának egyetemes érvényű
és időtálló eszméit kívánom leírni."
Azért némi szerénység mégis vegyül ebbe a vallomásba. Hiszen Béla nem
csak a bor filozófiáját írta meg, de a magyar gasztronómia
metafizikájának alapjait is lefektette. Csakis azért sikerülhetett ez
neki, mert úgy tudott írni, mint Szókratész. Félelem és túlzás nélkül.
A továbbiakról most csupán annyit: Hamvas huszonhárom és fél évvel a
berényi nyár után még csinált egy gargantuai vaskos tréfát. A gyilkos és
puritán ateisták nagy ünnepére, november 7.-ére időzítette halinapját.
Úgy halt meg, ahogyan élt.
Levélcíme: a Megváltó Boristen Pincéje, Hetedik Mennyország.
Cserna-Szabó András: Vita Illuminativa