Emlékszem egy, két, három éves koromra. Önmagamra emlékszem - arra, hogyan érzékeltem akkor a világot. A tudatomra emlékszem.
Minden elmosódott volt, minden mozgott, minden valami finom energiából: fényből állt. Színekre emlékszem és arra hogy nem voltak tárgyak, házak, emberek még körülöttem, csak ez az állandóan változó hullámtenger. Minden egy volt. Ahogy lassanként megtanultam a szavakat, mindez megszilárdult, mindennek határozott körvonala lett, és „anyagivá” vált. Sűrű lett és áthatolhatatlan, a fény, a színek eltűntek mindenhonnan, mindenből. Eltűnt a vibrálás, a lüktetés, a képlékenység. Ez a világ tényleg magunk teremtette illúzió. Mi kövesítjük meg, szavainkkal és gondolatainkkal mi teremtjük abból a végtelen energia-tengerből, ami körülvesz bennünket. Ez a kollektív tudatosság álma, ez az úgynevezett „való” világ. Pedig a világ csak egy leírás, szavak által egyezünk meg az álcarendszerben, amelyet aztán közösen használunk. A valóság azonban túl van a szavakon. Ezt az univerzumot fényből szőtték, s minden szálában egyazon egy tudat izzik. A többi csak: káprázat.
A kardammommag különleges ízű fűszer: nagyon friss, illóolajokkal dús párája van, no és az íze... Csodálatos. Nem csak a kávémba szoktam belefőzni, használom ételekhez is.
Leírást itt találsz róla.
A török kávé egyszerű. Minden csészényi vízhez egy teáskanál kávé kell, és annyi cukor, amennyivel szeretjük. A török kávét ugyanis cukorral együtt szokás főzni. A kardamommagra rá szoktam ütni a mozsártörőmmel, úgy kiszabadulnak frissítő és csábító aromái. Egy kardamommagot szoktam belefőzni a kávéba. Végig kevergetni kell, mert a kávéaroma is így jobban előjön, és mert mikor fölforr, rögtön fölhabzik. Legyünk tehát résen. Van aki már az első forrásnál késznek nyilvánítja a kávét, én többször visszateszem a tűzre, hogy hosszabb ideig forrjon. Azért többször, mert időnként muszály lekapni a lángról, mert kifutna. Mikor készen van, hagyom állni egy percet, majd óvatosan pohárba töltöm.
Remélem, fölébredek egyszer...