Joghurtos-fetás padlizsánsaláta

Minden ember életében elérkezik az idő, amikor ő a forma szintjén növekedésre és terjeszkedésre törekszik. Ez történik, amikor igyekszel legyőzni valamilyen korlátot, például testi gyengeséget vagy pénzhiányt; amikor új képességet és tudást sajátítasz el; vagy, amikor kreatív cselekvés révén valami olyan újat hozol ebbe a világba, ami magad és mások számára is életet gazdagító hatású. Lehet ez egy zeneszám vagy más művészi alkotás; egy könyv; egy általad nyújtott szolgáltatás; valamilyen funkció, amit betöltesz; egy vállalkozás vagy szervezet, amit létrehozol, illetve amiben fontos szerepet vállalsz.

Amikor jelen vagy, amikor a figyelmed teljesen a mostban van, az a jelenlét beáramlik a tetteidbe, és átalakítja azokat. Minőség és erő lesz bennük. Akkor vagy jelen, ha a pillanatnyi cselekvésed alapvetően nem valami végcél (pénz, presztízs, szerzés) eszköze, hanem önmagában is kiteljesítő; ha öröm és elevenség van abban, amit teszel. És természetesen nem lehetsz jelenlevő, amíg nem kerülsz barátságba a jelen pillanattal. Ez a hatékony, a negativitástól meg nem fertőzött cselekvés alapja.

A forma korlátozást jelent. Nem csak azért vagyunk itt, hogy korlátozást tapasztaljunk meg, hanem azért is, hogy a korlátokon túllépve nőjünk a tudatosságban. Akadnak olyan korlátok, amiket túl lehet lépni a külső szinten. Lehetnek az életedben olyan korlátok is, amikkel meg kell tanulnod együtt élned. Ám azokon csak belül tudsz túllépni. Előbb-utóbb mindenki találkozni fog ilyenekkel. Ezek a korlátok az egós reagálás csapdájába zárnak, ami intenzív boldogtalanságot jelent; vagy a bensődben föléjük emelkedsz oly módon, hogy megalkuvást nem ismerve meghajolsz minden előtt, ami van. Ezek a korlátok ezt a leckét hivatottak nyújtani. A meghajolás – önmegadás – tudatállapota a függőleges dimenziót nyitja meg az életedben, a mélység dimenzióját. Ebből a dimenzióból ekkor valami beáramlik ebbe a világba, valami végtelenül értékes, ami máskülönben megnyilvánulatlan maradt volna.

Akadnak olyanok, akik súlyos korlátozottságuk előtt meghajolva gyógyítókká vagy spirituális tanítókká váltak. Mások önzetlenül tevékenykedni kezdenek, hogy csökkentsék az emberi szenvedést, vagy hogy valamilyen kreatív ajándékot nyújtsanak a világnak.

A hetvenes évek végén mindennap együtt ebédeltem egy-két barátommal a Cembridge-i Egyetem már diplomások számára szolgáló központjának – ahol tanultam – az önkiszolgáló éttermében. Időnként feltűnt valamelyik közeli asztalnál egy kerekes székes férfi, három-négy ember társaságában. Egyik nap éppen velem szemben ült, a szomszéd asztalnál. Akaratlanul is szemügyre vettem, és ledöbbentett a látványa. Csaknem teljesen bénának tűnt. A teste csontig lesoványodott, a feje folyamatosan előrelógott. Egyik kísérője óvatosan ételt kanalazott a szájába, aminek nagy része visszapottyant a tányérba, amit a társaság egy másik tagja az álla alá tartott. A kerekes székben ülő férfi időnként értelmetlen, krákogásszerű hangokat produkált, mire valaki a szájához tette a fülét, majd – meglepő módon – „lefordította”, amit a férfi mondani próbált.

Később megkérdeztem a barátomtól: „Nem tudod, ki ez az ember?” „Dehogynem! – felelte. – Matematikaprofesszor. Akik pedig vele voltak, a posztgraduális hallgatói. Súlyos idegrendszeri betegsége, amyotrophiás lateralsclesosisa van, amitől a teste fokozatosan teljesen lebénul. Azt mondják az orvosok, legfeljebb még öt évig húzza. Szerintem ez a legszörnyűbb sors, ami csak embernek kijuthat.”

Néhány héttel később, amikor távoztam az épületből, éppen ő gurult befelé. Ahogy tartottam neki az ajtót, hogy elektromos kerekes székével be tudjon gördülni, egymásra néztünk. Meglepve láttam, hogy a tekintete teljesen tiszta. Nyomát sem láttam benne boldogtalanságnak. Azonnal tudtam: ő szélnek eresztette az ellenállást; megadottan él.

Évekkel később napilapot vettem az újságárusnál, és megdöbbentem, mert egy híres, nemzetközi hírmagazin címlapjáról ugyanez a férfi nézett rám. Kiderült, nem csak hogy még mindig életben van, hanem azóta a világ leghíresebb elméleti fizikusa lett. Stephen Hawking. A róla szóló cikkben szerepelt egy gyönyörű mondat, és ez megerősítette érzésemet, ami sok évvel korábban a szemébe nézve átjárt. Életével kapcsolatban – hangszintetizátor segítségével – a következőt mondta: „Hát kaphat ennél valaki többet?”

(Echart Tolle: Az új Föld)

Az uram volt vásárolni ma, és hozott szép padlizsánt. Salátát készítettem belőle - de hogy ne csak hideget egyek ebédre, most éppen szalmakrumplit sütöttem hozzá. De pitakenyérrel az igazi.

Hozzávalók 4 főre:
2 nagyobb padlizsán,
1 fej lilahagyma,
2-4 gerezd fokhagyma,
só,
frissen őrölt bors,
1 evőkanálnyi oregano vagy menta,
1 csokor friss petrezselyem,
2 nagy dobozos natúr joghurt (lehet sűrű török vagy görög joghurt),
15 dkg fetasajt,
2-3 evőkanálnyi olívaolaj,
pár csepp citromlé.

A padlizsánt felkockáztam, egy nagyobb serpenyőben fölhevítettem az olajat és a padlizsánkockákat jó sötétbarnásra-ropogósra sütöttem. Persze sóztam, borsoztam. Mindenképpen rendesen süssük meg a padlizsánkockákat, mert csak így lesz finom a salátánk. (A padlizsán csak rendesen megsütve jó, mikor kissé "szenes-füstös" ízt kap. A sületlen padlizsán nagyon ízetlen, szinte "nyálkás" érzetet hagy maga után, tényleg nem jó.)
Hagytam kihűlni langyosra, majd elkevertem a közben elkészített fűszeres joghurttal: só, menta vagy oregano, petrezselyem, apróra kockázott lilahagyma, olívaolaj, citromlé, zúzott fokhagyma került az öntetbe. A fetát is belemorzsoltam-törtem. (Nálam most napraforgócsíra is került bele, mert volt egy kevés maradék a hűtőben.)
Ezzel a fűszeres-fetás joghurttal kevertem el a sült padlizsánt. Hűtőbe tettem és hagytam összeérni minimum 2-3 órát. Minél hosszabban áll, annál finomabb lesz, mert a padlizsán jól beszívja a finom joghurtos öntetet.
Nagyon finom.