Füstölt tarjás sörkifli

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

Idő: délután hét óra.

Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.

Személyek: személytelenek.

Történik: semmi.

Rakhmár oázis legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes oázis Afrikában.

Középpontja egy vályogfallal körülvett katonai tábor, amit a szaknyelv minden alap nélkül, pusztán szokásból "erőd"-nek nevez.

Az "erőd" ellenálló képességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel a kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett.

De ilyesmit mégis "erőd"-nek hívnak. És számmal is ellátják. Ez az erőd a 72-es számú volt a Szahara hasonló építményeinek sorában.

A körfal mögött egy "törzsépület" (nyerstéglából épült földszintes kis ház) és két legénységi barakk. A barakkban katonák, a katonákban fásult letargia az álmosító forróságtól és az egyhangúan múló napoktól.

Vagy ötven pálma veszi körül az erődöt, poros, tikkadt, félholt, hosszú fák, és tetejükben egy-két kedélybeteg majom ténfereg. Ezek szívesen elköltöznének dúsabb tájakra, de nem tudják, hogy kerültek ide.

A pálmák között nyolc-tíz duárnak nevezett sárputri, ismeretlen céllal, mert a bennszülött háztulajdonosok évekig nem mennek be az ajtón. Viszont az ajtó elől sem mozdulnak. Hová mennének a forró oázisban? Vagy mit csinálnának benn a kunyhóban? Igaz, végeredményben az sem világos, hogy mit keresnek ezek az arabok a kunyhó előtt, ahol üldögélnek, de hát egy oázis nem arra való, hogy minden mozzanatában megfeleljen valamiféle okszerűségnek.

A bennszülöttek tehát a kunyhó előtt esznek, isznak, alszanak és unatkoznak.

Mit is keresnének benn a duárban? Egy horpadt fazék, néhány törött holmi, egy rothadt gyékény és más efféle található ott, a döngölt földpadlón. Ezenfelül néhány ezer légy; ezeket nem szükséges felkeresni, és a kecske, az kijön magától is, ha megéhezik.

Rakhmár oázis központja a Grand Hotel. Eltérően a hasonnevű európai intézményektől, a rakhmári Grand Hotel ócska kis bódé volt. Tulajdonosa egy félszemű rabló, aki annak rendje és módja szerint kitöltötte tízéves fegyházbüntetését, majd szorgalmas működésének gyümölcséből letelepedett itt mint vendéglős.

A Timbuktu felé haladó karavánok, átutazó vadásztársaságok jelentették a nagy jövedelmet, az oázis két arab csendőre és száz fő körüli helyőrség az állandó üzletmenetet.

A Grand Hotel, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a Szaharába. A félcolos deszkafalat ugyan átrágta mindenféle féreg, a vályogragaszték és a pofapadok sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de rádiókészüléke volt, szinte kéthavonta új napilapok érkeztek, és Leila, az arab démon, táncokat lejtett.

Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (az arab démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán. Így aztán Leila (az arab démon) alig táncolt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy tamburaszerű, irhával bevont hangszert ütögetett. Ezt is csak addig, amíg a vendégek határozott állásfoglalása nem kényszerítette hallgatásra. Ilyenkor egy távoli sarokba kuporodott, és démoni érzékenységében megsértve, szomorúan pipázott. Este segített a sérülteket kötéssel ellátni.

Általában legionáriusok tartózkodtak a Grand Hotelben, akik kockáztak, ittak vagy levelet írtak, némelyik a fegyver és a szíjazat tisztítását is itt végezte, de estefelé verekedés volt. Ez a programpont nem maradhatott el, úgyhogy egy elmés legionárius, aki a festőművészi pályáról került ide, új cégtáblát készített, amit a tulajdonos meghagyott az ajtón. Ez állt rajta:

GRAND HOTEL Ötórai gabonapálinka Esténként az úri közönség verekszik
Kitűnő széklábak! Belépés díjtalan!	Megbízható elsősegély! Kilépés bizonytalan!

Az asztalnál időző három különböző nemzetiség (ha leszámítjuk az orosz hússalátát) komolyan tanácskozott. Már kora délután óta itt ültek együtt, igen halkan beszéltek, és ha arra jött a tulajdonos, akkor hirtelen elhallgattak.

A félszemű rabló, akit elévült körözvények alapján Brigeron néven ismertek, mint vendéglős hiú volt szakácstudományára, és most ott settenkedett a három katona körül, akik a hússalátát rendelték. Mert hiába, a légió furcsa hely, ahol nemegyszer urak is megfordultak már, nem csoda, ha ilyen finom ételt rendelnek. De Brigeron úgy érezte, hogy kitett magáért.

A vendégek elismerésüket fejezték ki. A hússaláta egészen kitűnő volt, és ezen az sem változtatott, hogy végül egy igazán csak kevéssé használt lámpabelet leltek benne.

A francia őszinte köszönetet mondott a tulajdonosnak a kitűnő ételért, amikor átadta a petróleumszívó belet.

A tulajdonos örült a dicséretnek, és megköszönte a lámpabelet, amit már elveszettnek hitt, és igazán nem könnyű errefelé beszerezni az ilyen holmit.

- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.

- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -, Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.

Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt. Különben mindenki szégyellte kissé, hogy nem ismeri Levint, akinél Brigeron főzni tanult. Ezért úgy tettek, mintha jól ismernék.

Egy káplár azt is mondta már, amikor a kantin főztjét dicsérte: "Ilyent eddig csak Levinnél ettem..."

Valószínű volt, hogy szégyen egy ilyen vendéglőst nem ismerni, aki a szakmájában bizonyára a zseniális Ritzcel vagy Duvallal egyenrangú. Lassanként tehát senki sem tekintette vitásnak Levin személyét, és úgy dicsérték Brigeront, hogy ezt maga Levin sem csinálná különben...

- Most hát, kedves Brigeron, hozzon egy üveg vörösbort, és hagyjon magunkra.

- Parancsolnak térképet? Pontos, katonai célokra készült, helyőrségek és időszaki folyók megjelölésével, szökéshez nélkülözhetetlen - kérdezte szolgálatkészen a tulajdonos.

- Hm... miből gondolja, hogy szökni akarunk? - kérdezte a Pittman nevű.

- Akik vörösbort rendelnek és suttogva társalognak, azok szökést terveznek.

- Más titkunk nem lehet?

A kocsmáros leírhatatlan grimasszal mutatott ki az ablakon:

- Itt?...

(Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában, 1. fejezet ITT ha olvasni támadna kedved)

Összehoztam 4 dolgot az asztalra:
1: a sörkiflit
2: a túrós pogácsával,
3: füstölt tarjával és
4: a kedvenc sörömmel.

Megcsináltam a túrós pogácsa tésztáját, meg is hajtogattam egyszer, majd sörkifliként daraboltam, betakartam tarjával és felgöngyöltem. Tojással megkentem és jó sok reszelt sajttal megszórtam. Kedvenc barnasöröm mellé nagyon finom sörkorcsoja. Kártyapartikhoz (és szökések gondos megtervezéséhez) elengedhetetlen.




jó étvágyat. :)