Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínről. Don Juant őrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kőről, és mosolyogva odajött hozzám.
– Azt hiszed, megőrültem, ugye? – kérdezte.
Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám.
Közölte, hogy egyenlően állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztető viselkedése foglalta el. Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, ő ugyanis az én kiszámítha-tó viselkedésem súlyosságától mászik a falra. Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az ő kürtölése.
Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sőt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zűrzavaros az életem.
Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltűnt.
– Mik a szokásaim? – kérdeztem.
– Mindent megszokásból csinálsz.
– De hát nem mindenki ilyen?
– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.
– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitől ezt csináltad?
– Aggódtál az ebéd miatt.
– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?
– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az időpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külső jelekhez idomították.
Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.
– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta időbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.
Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erősen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerősömé.
– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsősorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait. Ettől válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Először megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekből a részekből áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.
Don Juan szünetet tartott, mintha időt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tűnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.
– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az előnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat művelő állatok, amelyekre vadászik; ő szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.
Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tűnt számomra. El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Őszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.
– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedből. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.
Kértem, hozzon megfogható példákat.
– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan. – Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait. Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket előre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk. És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket. Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy ő maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?
Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.
– Időbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettőkor.
Rám nézett, és jóindulatúan mosolygott. Mókás arckifejezése megnevettetett.
– Azonban egyes állatok hollétét lehetetlen kinyomozni – folytatta. – Vannak bizonyos szarvasfélék például, amelyeket egy szerencsés vadásznak életében talán egyszer útjába vezérelhet a sors.
Don Juan hatásszünetet tartott, és áthatón nézett rám. Úgy tűnt, kérdésre vár. Nem volt mit kérdeznem.
– Mit gondolsz, mitől olyan különlegesek és megtalálhatatlanok? – kérdezte.
Nem tudtam mit mondjak, megvontam hát a vállamat.
– Attól, hogy nincsenek szokásaik! – mondta, mintha nagy titkot fedne fel. – Ettől csodalények.
– Minden szarvasnak aludnia kell éjjel – vetettem ellen. – Ez nem szokás?
– Hogyne, ha a szarvas mindig ugyanabban az időben és ugyanott alszik. De ezek a csodalények nem így viselkednek. Egyszer még te magad is meggyőződhetsz erről. Talán az lesz a sorsod, hogy egész életedben egy ilyen lényt kergess.
– Mit értesz ez alatt?
– Szeretsz vadászni. Talán egyszer, valahol a világon keresztezi utad egy csodalényét, és utána indulsz. A csodalény nem akármilyen látvány! Nekem szerencsém volt, és egyszer utamba akadt egy. Találkozásunk előtt már sokat elsajátítottam a vadászatból, s ezt gyakoroltam is. Egyszer a közép-mexikói hegyek sűrű erdejében hirtelen éles füttyentést hallottam. Ismeretlen jelenség volt számomra; a vadont rovó kóborlásaim sok éve alatt egyetlenegyszer sem hallottam ilyen hangot. Nem találtam a forrását; úgy tűnt, mintha egyszerre több különböző helyről jönne. Azt hittem, talán ismeretlen állatcsorda vagy -csapat vesz körül.
Még egyszer meghallottam a szívfájdító füttyszót; úgy tűnt, mintha mindenhonnan jönne egyszerre. Ekkor jöttem rá, mekkora szerencsém van. Tudtam, hogy csodalény van a közelemben. Azzal is tisztában voltam, hogy a csodaszarvas tudatában van mind a köznapi emberek, mind a vadászok szokásainak.
Nagyon könnyen ki lehet találni, mit csinál ilyen helyzetben egy köznapi ember. Mindenekelőtt, félelme azonnal zsákmánnyá változtatja. Miután zsákmánnyá vált, két dolgot tehet. Vagy menekül, vagy felveszi a harcot. Ha nincs nála fegyver, rendszerint a nyílt terület felé rohanva, menti az életét. Ha van fegyvere, előkapja, és vagy a helyszínen megmerevedve, vagy a földre lapulva vár.
A vadász viszont, amikor a vadonban cserkél, sohasem jelenik meg sehol anélkül, hogy kifigyelte volna a számára kedvező pontokat, tehát azonnal fedezékbe húzódik. Félrevezetésként esetleg földre ejti, vagy ágra akasztja a poncsóját, aztán elbújik, és vár a vad következő mozdulatára. Ezért a csodaszarvas jelenlétében egyiket sem tettem, hanem gyorsan fejre álltam, és csendben pityeregni kezdtem. Igazi könnyek jöttek a szememből, és oly sokáig sírdogáltam, hogy már majdnem elájultam. Hirtelen enyhe fuvallatot éreztem; valami szimatolta a hajamat a jobb fülem mögött. Oda akartam fordítani a fejemet, hogy megnézzem, mi az, de elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuttyantam. Ahogy felültem, ragyogó lényt láttam rám meredni. A szarvas rám nézett, én mondtam neki, hogy nem bántom. Ő pedig beszélt velem.
Don Juan abbahagyta a mesélést, és rám nézett. Akaratlanul is elmosolyodtam. A beszélő szarvas fogalma enyhén szólva hihetetlenül hangzott számomra.
– Beszélt velem – vigyorgott don Juan.
– A szarvas beszélt?
– Beszélt bizony!
Don Juan felállt, és felvette összecsomagolt vadászszerszámait.
– Valóban beszélt? – kérdeztem hüledező hangon.
Óriási nevetés volt a válasz.
– Na, és mit mondott? – kérdeztem félig-meddig tréfából. Azt hittem, ugrat. Egy pillanatig hallgatott, mintha visszaemlékezni próbálna, majd amint beszélni kezdett, felderült az arca.
– Azt mondta a csodaszarvas: "Szervusz, barátom!" – számolt be a történtekről don Juan. "Szervusz!" – válaszoltam én. Aztán megkérdezte: "Miért sírsz?" Azt feleltem: "Mert szomorú vagyok." Ekkor a csodalény odajött a fülemhez, és olyan tisztán, ahogy én beszélek most, azt mondta: "Ne légy szomorú!"
Don Juan merőn nézett a szemembe. Pajkosság csillant meg a tekintetében. Harsányan nevetni kezdett.
Azt mondtam, ez a szarvassal folytatott beszélgetés elég buta volt.
– Mit vártál? – kérdezte, még mindig nevetve. – Indián vagyok.
Humora annyira földöntúli volt, hogy együtt kellett nevetnem vele.
– Nem hiszed, hogy a csodaszarvas beszél, ugye?
– Sajnálom, de egyszerűen nem hiszem, hogy ilyesmi lehetséges – mondtam.
– Nem csodálom – nyugtatott. – Fene dolog ez.
(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)
Ezt az ételt csak kalandorok, bátrak számára ajánlom. Egészen más ízvilág, mint a megszokott magyaros. Nekem nagyon ízlett, de én sárgarépa rajongó is vagyok, kókuszrajongó is, meg csilirajongó is... :)
Köretként készítettem, de szívből ajánlom vegáknak is, párolt rizzsel. Nagyon különleges. Sőt, a kókusztejre a tejérzékenyek figyelmét is felhívnám - hiszen bár tejnek nevezzük, valójában nincs benne ez a bocifinomság. Viszont nagyon krémes, lágy és finom, ugyanúgy használható, mint a tejszín. Bármely ételt finom krémessé, szaftossá varázsol. Ízében viszont tényleg messzemenőkig kókuszos!
Hozzávalók 4 főre:
6 nagy, méretes sárgarépa,
1 doboz kókusztej,
só,
1 csilipaprika (friss vagy szárított),
1 csomag újhagyma,
1 teáskanál olaj (szőlőmagot használtam, de kukoricaolajjal is finom, vagy napraforgóval),
2 cl törkölypálinka,
3 narancs leve,
1 narancs reszelt héja.
A sárgarépát előfőztem sós vízben, és mikor már olyan roppanós-puha volt, áttettem egy nagy serpenyőbe. Olajat öntöttem alá, hozzátettem a karikákra vágott újhagymát és a kókusztejet. Sóztam, csilit tördeltem bele, a narancshéjat belereszeltem és hozzáöntöttem a narancsok levét is és a pálinkát is. Erős lángon rövid ideig forraltam és készen is volt. Extravagáns étel, annyi szent! :)
