Törökméz és... törökméz

.

Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt.
 
A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül felemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy 
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, 
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három
fél füge, három prünella, három fél dió, mindmegannyi folyós cukorba
mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár 
az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diákabrak is, mely apró
staniclikba van osztva, s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben
mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét,
szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diákabrak felöleli 
a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.
Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablók lakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti
szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta
jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s
minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte
elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.
- "A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el" -
mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete
a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell
innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:
- Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.
És amíg nagy nehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul
hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:
- Vágd a kalapodat a cukor közé!
Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!
Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:
- Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.
Csele levette a kalapját.
- Ezt a szép kalapot? - mondta.
El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.
- Sajnálod? - kérdezte tőle.
- Sajnálom - mondta Csele. - De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. 
Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom!
Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. 
Fel is fortyant. Ezt mondta:
- Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. 
Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.
És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is
vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli
volt rakva cukorral.
De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang
ezt kérdezte tőle:
- Mit csinálsz?
Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.
- Mit csinálsz? - kérdezte tőle ismét.
És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére
tette a kalapot, és vonogatta a vállát.
Boka csöndesen mondta:
- Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek
semmi értelme nincs. Gyere!
És feléje nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem
sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a
falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal
tintás lett, de Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy
azonban ezzel be volt fejezve. Boka karon fogta Gerébet, és elindultak
a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották,
amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az
olasznak:
- Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.
És belenyúlt finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott, és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden -
három krajcár volna. De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint
amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot
sújtott a késsel a törökmézre, s a lepattant szilánkot egy kis papírba
tette.
Csele keserűen nézett rá.
- Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!
Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva
szólt:
- Hát most drágább, hát most kevesebb.
És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis
bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli
középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek
csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a
törökmézben.
- Pfuj - mondta Csele az új vevőnek -, ne vegyen ennél! 
Ez uzsorás.
És egyszerre csapta be a szájába az egész törökmézet, amelyre a fele
papír ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.

                                                                                                         (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)

A molekuláris gasztronómia legelső terméke - bár keletkezésének pontos időpontját nem sikerült megtalálnom. Legalábbis a törökméz egyes verziója. Az a narancsszínű, amiket ma vásárokban szoktak árulni. Heston Blumenthal oda lenne érte szerintem... Nekem legalábbis ő jutott eszembe, mikor a mézes cukorszirupba beletettem a szódabikarbónát és az vadul elkezdett habzani, buborékolni és térfogatának 10-szeresére nőni egy szempillantás alatt. Ne kövessétek el azt a hibát, hogy tányérra próbáljátok tenni. Inkább jól beolajozott, szilikonos sütőpapírt javasolnék, mert azt le lehet húzni a megkeményedett édességről. A tányérra viszont rákötött mint a betony.

Nem sok hozzávalója van:

15 dkg kristálycukor,
1 evőkanál méz,
1 és fél csapott teáskanál szódabikarbóna.



A cukrot én 2 evőkanál vízzel elkevertem, aztán a mézzel. Lángra tettem, felolvasztottam és mikor olyan szép haloványsárga lett, levettem a tűzről és folyamatos keverés mellett beletettem a szódabikarbónát. Nagy edényben kell csinálni, mert nagyon megnő, szinte azonnal. Az előre a tűzhely mellé készített, megolajozott sütőpapírral kibélelt tortaformába öntsük ki és hagyjuk megdermedni. Aztán ha kihűlt, húzzuk le róla a papírt és éles késsel próbáljunk darabokat pattintgatni belőle. Önmagában is jó kis rágcsa, de desszertekhez is felhasználható.

Van egy másik verziója is a törökméznek, ez hasonlít leginkább a Molnár Ferenc által is megírthoz. A receptre Égigérő Paszulynál leltem rá. Nagyon finom!

Hozzávalók:

17,5 dkg méz (én most repcemézet használtam),
30 dkg kristálycukor,
2 evőkanál víz,
1 tojásfehérje,
30 dkg földimogyoró vagy mandula, vagy pisztácia, vagy dió vagy éppen mindezek vegyesen.


Egy darab sütőpapírt ecsettel megolajoztam és a tűzhely közelébe készítettem. A magféléket száraz serpenyőben megpirítottam. Az enyémbe most földimogyoró, mandulaforgács és dió került. A cukrot benedvesítettem a vízzel, hozzáadtam a mézet és felolvasztottam. Kevergettem addig, míg szép aranysárga karamellszínt kapott. Lezártam a lángot alatta és gyorsan felvertem jó keményre a fehérjehabot kézi robotgéppel. Folyamatos keverés mellett hozzáöntöttem a szirupot. És innentől nagyon gyorsan kell dolgozni, mert nagyon hamar szilárdul. Tehát gyorsan belekevertem a magokat és gyorsan szétterítettem az olajos sütőpapíron. Körülbelül fél óra elteltével olyan félig megdermedt állapotba került. Ekkor vágtam kockákra. Ha ebben a félig szilárd állapotában nem vágjuk fel, akkor már csak úgy lehet rácsapni, ahogy a Pál utcai fiúkban a törökmézes ember tette, mert teljesen keményre szilárdul. Nagyon finom csemege. Jó fogúaknak ajánlott! :)