A szilvágyi erdő kincse

 .

  A mogyorón és a mandulán kívül a hajdani nonna egész kis Édent telepített ide. Ami megmaradt belőle: háromféle szilva (a Santa Rosa-szilvát a helybeliek coscia di monacának hívják, vagyis "apácacomb"-nak), füge, alma, sárgabarack, egy félig elszáradt cseresznyefa és többféle körte. Az éppen érő apró, zöldes-piros körte édes és ropogós. A göcsörtös almafák valószínűleg menthetetlenek. Jó lenne tudni, milyen fajtájúak. Apró termésük olyan csúnyácska, mint a gyümölcsök a rovarirtó-reklámokban a termék használata előtt. A fák többsége "önkéntes", annyira fiatal, hogy nem lehetett még itt, mikor a háznak még voltak lakói, és véletlenszerűnek tűnik a helyük is. Az egyik teraszon egymás mellett sorakozik tíz szilvafa, négy pedig közvetlenül alattuk - nyilvánvaló, hogy a lehullott gyümölcs magjából sarjadt az a négy.

  Biztos vagyok benne, hogy a hajdani nonna édesköményt is szedett, hogy megszárítsa sárga virágát és a szárát tűzre dobja a sülő hús alá. Szőlőtőkéket szabadítunk ki a teraszok szélén az elvadult bozót szorításából. Az életrevalóbbak hosszú kacsokat növesztenek most is. Most jövünk rá, hogy annak idején az egész birtok egyetlen méretes szőlőskert volt.

  A nonna által használt legfontosabb alapanyag minden bizonnyal az olívaolaj volt. Fával fűtött tűzhelyében elégett a tengernyi lemetszett gally; belemárthatta az olívaolajba a kenyérszeleteket, mielőtt megpirította őket; bőségesen locsolhatott zöld olívaolajat a levesekbe és a szószokba is. Vászonzsákokban füstölhette a bogyókat telente. Valószínű, hogy a szappant is olívaolajból és a tűzhely hamujából készítette. Férje (vagy bérese) heteket tölthetett az olajfák gondozásával. A régiek szerint az olajfákat úgy kell megmetszeni, hogy a nagyobb ágak között át tudjon repülni egy madár anélkül, hogy szárnyával hozzáérjen a levelekhez. A hajdani gazdának pontosan tudnia kellett azt is, hogy mikor kell szüretelni. Ha a leszedett bogyók nedvesek, penészedésnek indulhatnak, mielőtt az olajsajtolóba kerülnek. A "nyers", fogyasztásra szánt bogyókból pedig ki kell áztatni a kesernyés glikozidot - lúgban vagy sós lében. A praktikus szempontokon kívül számos ősi babona is meghatározza, mikor kell ültetni és szüretelni. Különösen a Hold állása számít. Vergilius is feljegyezte a földművesek hiedelmeit: "Ültess a telihold utáni hetedik napon, az ötödiken semmiképp; éjszaka kaszálj, amikor a harmat meglágyítja a gabona szárát". Attól tartok, Ed orra esne a sötétben.

  Olajfáink közül némelyik göcsörtös, girbegurba vén fa. Sok fiatal fa is van, ezek a tönkrement, öreg törzsek körül sarjadtak ki. Az elhanyagolt, elvadult olajfákat fel kell ébresztenünk. Minden egyes törzset ki kell szabadítanunk a szömörce, a rekettye, a gaz szorításából, aztán meg kell őket metszeni és meg kell trágyázni a földjüket. A teraszokat meg kell tisztítani, föl kell szántani.

  Milton azt írja valahol az Elveszett Paradicsomban, hogy (a galamb) "olajágat hozott, a béke jelét". A Noé bárkájára visszatérő galamb jól választott, az olajfák valóban békét, nyugalmat árasztanak, talán időtlenségüknek köszönhetően. Ezek a fák itt vannak, itt lesznek. És itt voltak. Hogy mi vagyunk itt, vagy valaki más, vagy senki, nekik mindegy, rendületlenül billegnek leveleik, rendületlenül törekszenek a nap felé.

  Egyszer nyáron egy barátommal Mallorcán kirándultunk Soller fölött. Széles teraszokon hatalmas olajfák álltak kilométereken át, közöttük gyalogoltunk. A dombtetőn kőkunyhókat találtunk, ahol a csőszök tanyáztak. Bár eltévedtünk és egy bikával is találkoztunk, egész nap nagy békesség volt a szívünkben a hatalmas, öreg fák között. Ugyanaz a béke szállja meg a szívem, amikor ezen a néhány holdnyi kacskaringós teraszon sétálgatok. Noha emberkéz alkotta a teraszokat, a föld művelésének ez a módja kifejezetten természetesnek tűnik. Az írás egyik legkorábbi típusa, a busztrofedon felváltva rója a sorokat balról jobbra és jobbról balra. Valószínűleg hatékonyabb, gyorsabb így olvasni is. A szó görög tövek összetétele, amelyek jelentése: "úgy fordulni, ahogy az ökör szánt". Ilyenek a mi teraszaink is: amikor az ekét húzó ökör U-alakban megfordul, egy szinttel feljebb találja magát, és már megy is a másik irányba.

(Frances Mayes: Napsütötte Toscana)

A hétvégén, az esős-borongós idő elől Toscanába repültem. Már sokadszor olvasom újra Frances Mayes könyvét. Imádom ahogy írni tud. Magával ragad, elvarázsol, egy másik világba repít, egy olyanba, amiről érdemes álmodozni... A varázslathoz a húgom is hozzájárult most, mert hozott göröghonból igazi házi olívaolajat nekem. :) Úgyhogy nemzetközi lettem, kiterjesztettem az otthon határait jó szélesre: belefér Olaszország is, Görögország is, és a zalai erdők fenséges szépsége és gazdagsága is.

Tegnap beszélgettem a gombás bácsival az emeleten. Mindig rengeteg féle áruja van, most azonban neki is csak szárított vargányája és fekete tölcsérgombája volt. (Remélem, pénteken már lesz friss is, a kiadós eső után végre!) Az öreg ismeri a szilvágyi erdő minden zegét-zugát. Tőle vásárolják fel a multik is a szárított gombákat. Én is tőle veszem a szárított vargányát, mert csúcsminőségben készíti. Amikor kinyitottam a zacskót itthon, az egész lakást pillanatokon belül belengte az erős, jellegzetes, isteni vargányaillat.

Így hát ez egy koprodukciós étel lett: görög olívaolaj, Frances Mayes olasz porcini-szósz receptje és az utolérhetetlen zalai vargánya alkotja.

Porcini*-szósz 

  Amikor kapható, a friss porcini pompás eledel. Akkor a legfinomabb, ha egyszerűen megkenjük olívaolajjal és megsütjük: olyan, mint egy steak, egyébként gyakran együtt tálalják vele. Szezonon kívül a szárított porcini is remek. Noha kissé drága, elég egy kevés is belőle. Öntsük le ezzel a szósszal a polentát, keverjük rizottóba, vagy szolgáljuk fel tésztával.

  Másfél csésze melegvízben áztassunk körülbelül fél óráig 5-6 dkg szárított porcinit. Vágjunk apró darabokra öt gerezd fokhagymát, és finoman dinszteljük meg 2 evőkanál olívaolajban. Adjunk hozzá 1 evőkanál apróra vágott kakukkfüvet meg rozmaringot, 1 csésze paradicsomszószt, sót, borsot. A gomba levét szűrjük át gézen, majd öntsük bele a paradicsomos keverékbe. Vágjuk fel a gombát és tegyük a szószba, majd kis lángon főzzük, amíg be nem sűrűsödik (körülbelül 20 percig). Polentához** 6 személynek elegendő, tésztához 4 személynek.

(Frances Mayes: Napsütötte Toscana)

(* porcini = vargánya, ** polenta = puliszka, kukoricakása)

Friss spagettit készítettem hozzá, mert nem vagyok nagy barátságban a puliszkával. És bár a legtöbb olaszos tésztát sajt nélkül szeretem, nekem ehhez az ételhez kifejezetten ízlett és kellett a sajt. Friss házi kecskesajtot reszeltem rá, szintén a piacról való, isteni finom házi csoda. Ha friss vargányával készítenénk, akkor azt az elején süssük "zsírjára" a fokhagymával együtt, ezután tegyük csak hozzá a paradicsomot, fűszereket. Amúgy Frances Mayesnek igaza van, natúran, olívaolajon megsütve a legfinomabb a friss vargánya.

És még volt finom kerti paradicsomom is a szószhoz, de már ez a vége sajnos... Ha konzervvel készítjük, és kissé savanykásnak ítéljük a szószt, egy kevés cukrot nyugodtan tegyünk bele, kiegyensúlyozandó az ízeket. És ó, majd elfelejtettem. Egy pohár jóféle száraz vörösbor is dukál hozzá - így kerek az élet. Étel. :)

Álmaim megvalósítása már elkezdődött. Vettem a bolhán egy antik öntöttvas falikutat, réz csappal, amely sárkányfejet formáz. Már csak a kertet kell megtalálnom hozzá... :)

Quick & easy = crumble (morzsasüti)

.

Figyelj! Végül is mit veszíthetsz? A semmiből jöttél, a semmibe mész. Mit veszítettél? Semmit.

(Brian élete, Monty Python)

Ismét az angol konyha egy remekét osztom meg veletek. Nagyon divatos mostanság és méltán. Már régóta szemeztem vele, de ma alkalom is adódott rá ugyanis elbolhapiacoztam a délelőttömet - így a savanyú répa után valami nagyon gyors és egyszerű kis desszertötlet kellett. Tehát elkészítettem a crumble-t, vagyis morzsasütit. Tényleg roppant egyszerű, gyors és nagyon finom.

A cobbler az amcsi változat. Annyiban tér el angol rokonától, hogy ennek morzsájában sütőpor és tojás is van. A brit-ír változat egyszerűbb.

Én most almával és kevés szilvával készítettem, mert ezek a gyümölcsök kínálták magukat az asztalon lévő tálból. A morzsasüti bármilyen idénygyümölcsből készíthető. Mazsolát akartam még beletenni, de nem találtam meg, helyette ráakadtam viszont a száz éve rejtegetett kandírozott gyömbéremre, úgyhogy ez került még ízesítőként a sütibe. A crumble-t nyáron fagyival kínálják, télen tejszínhabbal vagy vaníliaöntettel. 

Hozzávalók egy családi adaghoz:

80 dkg gyümölcs (tisztítás után ennyi): jelen esetben alma és szilva,
8 dkg sötét nádcukor,
csipet só,
1/2 mokkáskanál őrölt fahéj,
és az enyémbe kevés apróra vágott kandírozott gyömbér is került.
A morzsához:
15 dkg fehér liszt,
5 dkg teljes kiőrlésű liszt,
3 dkg zabpehely,
csipet só,
1 evőkanál sötét nádcukor,
10 dkg vaj.
A tálaláshoz:
vaníliafagylat vagy tejszínhab vagy vaníliaöntet.

Nekem egy 30-szor 20-as ovális jénaim éppen tele lett, ez 6 adag crumble. 

A gyümölcsöt megtisztítjuk, kisebb darabokra vágjuk (ha almáról, körtéről, barackról van szó), és a cukorral, fűszerekkel addig főzzük nagy lángon, míg a cukor elolvad és a gyümölcs egy kevés levet enged. Ne főzzük túl, mert a sütőben is még puhulni fog. Egy tűzálló tálat kivajazunk (az oldalát is) és elterítjük benne a gyümölcsöket. A liszteket összekeverjük a csipet sóval és elmorzsoljuk a vajjal, végül a cukrot is hozzákeverjük. A morzsát eloszlatjuk a gyümölcsök tetején. Előmelegített, 180 fokos sütőben addig sütjük, míg a morzsa szép aranybarna lesz a tetején.

Igazán jó kontrasztos desszert, mert a gyümölcsök finom szaftosak benne, a morzsa pedig isteni ropogós a tetején. Ha fagyival kínáljuk, még remekebb az összhatás: a langyos sütemény és a hideg fagyi nagyon jó lehet együtt. Én most csak tejszínt vertem fel hozzá, de így is nagyon finom volt. Érdemes sötét nádcukrot használni hozzá, mert annak van egy jó melaszos, karamelles íze.

A mesés kelet "erőspistája", a HARISSA

.

Elkerüli a mély árkot sokszor a vak ember,
Míg egy másik beleesik épen látó szemmel;
Az ostoba ha rosszat mond, nincsen semmi benne,
De az okos ha mondaná, biztos veszte lenne.
Alig tudja megkeresni kenyerét a jámbor,
De a hitetlenre úgy hull minden jó, mint zápor.
Mit eszelhet ki az ember? Mit lehet itt tenni?
Azon, mit a végzet végzett, nem változtat semmi.

                                                                                                                      (Az ezeregyéjszaka meséi)

Még anno Palócprovance-nál csodálkoztam rá először a harissára. Idén végre sort is kerítettem az elkészítésére, mert az arab konyha mindig el tudott varázsolni.
Nem az eredetit készítettem el, mert teli a piac olcsó friss csilivel, kápia és pritaminpaprikával. Tehát átdolgoztam a mi erős pistánk formájára: vagyis mindenből frisset használtam.

Az eredeti harissa mindössze ennyi: alapja a szárított csilipaprika, vagy csilipehely. Először 30 percre meleg vízbe kell áztatni (vagy addig, míg meg nem puhul). Utána pedig le kell darálni, kevés fokhagymával, sóval fűszerezni, olívaolajjal krémes állagúra keverni. Némely vidékeken kevés római köményt is adnak hozzá, de az alap harissa mindössze ennyi: szárított majd áztatott majd ledarált csili paprika, olívaolaj, só, fokhagyma.


Harissa 2.:

4 kápia paprika (vagy pritamin),
5 dkg friss csilipaprika (ez kb. 12 darab),
1/2 mokkáskanál római kömény,
4 nagy gerezd fokhagyma,
1 púpos teáskanál köménymag,
1 evőkanál koriandermag,
1 csapott teáskanál szárított menta,
kb. 1 dl olaj (olíva vagy olíva és napraforgó keveréke),
és annyi só, amennyi a krém összmennyiségének 20 %-a.

A paprikákat vagy nyílt lángon, vagy sütőben süssük egészen szenesfeketére, majd tegyük tálba és fedjük le 10 percre. Ezután könnyen eltávolítható a megégett héja. Ami marad: csodás ízű piros paprikahús. Minden összetevőt tegyünk tálba (a fűszereket előtte mozsárban törjük rusztikusra), majd mérjük le és a súly 20 %-ának megfelelő mennyiségű sót is adjunk házzá. Robotgépben az összes hozzávalót daráljuk krémszerűre. Steril üvegekbe töltsük, a tetejére öntsünk egy vékony réteg olajat. Ennyi sóval korlátlan ideig eláll. Ha kevesebb sóval akarjuk készíteni, akkor kevés nátrium-benzoátot vagy szalicilt tehetünk hozzá, és akkor szintén sokáig eláll.


A harissát ugyanúgy fogyasztják, mint mi az erős pistát: vagyis szinte mindenhez, mindenbe lehet tenni. Marokkóban minden asztalon kint van, só helyett kínálják. Ahogy az erős pista, a harissa is kiváló pácként is, húsokhoz.

Toszkán szüreti szőlős sütemény (schiacciata)

Pilinszky Jánosnak van egy gyönyörű verse, amiben azt írja: mikor az asszony elkészül a tészta meggyúrásával, nincs más dolga, mint hogy kockás kendővel leterítse.

Jó ha az életünkben megvan ez a nagyvonalúság: elvetettük, meggyúrtuk ha kellett, és most annak az ideje van, hogy kockás kendővel leterítsük, s türelmesen várjunk. 

Hogy ne valamit elérni akarjunk, hanem valakivé legyünk. Sokkal finomabb és szebb, amikor akarunk és tudunk is változni azért, hogy valakivé válhassunk. Nagy különbség van aközött, hogy én a lehető legtöbbet ki akarom hozni az életből, vagy engedem, hogy az élet hozza ki belőlem a legtöbbet, legjobbat: vagyis átadom magam a változásnak, engedem, hogy ma ne legyek ugyanaz, mint aki tegnap voltam. Ha meg tud erősödni bennünk a bizalom, és szilárddá tud lenni a remény, hogy a jó túl tudja nőni a rosszat - ez a legnagyobb dolgok egyike az életünkben. 

(Pál Feri atya)

Valamikor még a múlt télen ment a Paprikán David Rocco Édes élet sorozata. Abban láttam ezt a toszkán szüreti süteményt. Aztán most ezen az oldalon is szembe jött velem. Azt írja a blog szerzője, hogy ez egy tipikus szüreti sütemény, ezzel kínálják Toscanában a pohár vörösbor mellett a szüretelőket. A sütemény (általam) kimondhatatlan neve az olasz schiacciare igéből ered, jelentése lapított.

Valójában egy egyszerű kenyérlángos, cukrozott fekete borszőlővel, olívaolajjal és apróra vágott friss rozmaringgal. Egyszerű, de nagyon-nagyon finom. A szőlő édessége, a rozmaring extravagáns aromája és az olívaolaj sima bársonyossága fantasztikus együtt. Úgy tűnik, szépen és észrevétlenül, lassan és biztosan beleszerettem az olasz konyhába.

Hozzávalók 1 nagytepsinyi süteményhez:
A tésztához:
32 dkg liszt,
2 dkg friss élesztő,
kb. 2-2,5 dl langyos víz (annyi, amennyivel éppenhogy összeáll a tészta),
1 teáskanál só,
1 teáskanál kristálycukor,
2 evőkanál olívaolaj.
A tetejére:
feketeszőlőszemek,
2 evőkanál kristálycukor,
2 teáskanál összevágott friss rozmaring,
olívaolaj.

Valójában most gyorsított üzemmódban voltam, mert időre sütöttem - a fiúk szokásos heti tarokkpartijára. Szóval a dagasztás nélküli tésztát használtam friss élesztővel, langyos vízzel és kevés cukorral, így hamar megkelt.

Egy nagy tálba szitáltam a lisztet, elkevertem a sóval. A langyos vízben föloldottam az élesztőt és kevertem hozzá kevés cukrot is, aztán a lisztet fakanállal összekevertem az élesztős vízzel és 2 evőkanál olívaolajjal is. Annyi víz kell csak a liszthez, hogy éppen összeálljon a tészta. Lefedtem nílonzacsival és hagytam duplájára kelni. A nagy gáztepsit olívaolajjal kikentem, majd belelapogattam a tésztát, az ujjaimmal lyukakat nyomkodtam bele. Meglocsoltam olívaolajjal, megszórtam rozmaringgal és a lecukrozott szőlőszemekkel. A szőlőszemeket még kissé bele is nyomogattam a tésztába. Újra letakartam és hagytam kelni még 20 percet, majd nagyon forróra előmelegített sütőben megsütöttem.

Az olasz oldalon lévő receptben ki is van dagasztva a tészta. Nálam most ez elmaradt, de nagyon finom könnyű, nagy lyukacsos kenyérlángos lett így is. És ott kör alakú, de én most kihúztam egész a tepsi sarkaiba is a tésztát.