Marharagu argentin módra a' la duende

.
Kétszobányi pincemûhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus Istenhez – az ô megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez –, hogy küldjön néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tûz kósza árnyakat vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát. Olyannyira erôt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti kérésérôl. Már eltûnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban feltápászkodott, felment az apró csigalépcsôn, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem váltottak.
A mester törte meg a csendet.
– Emlékszem nyugati arcokra, emlékszem keleti arcokra – mondta némi ünnepélyességgel. – De a tied más. Ki vagy hát, s mit akarsz tôlem?
– Nem fontos a nevem – válaszolta a másik. – Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.
Elôvett egy pénzeszacskót, s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belôle. Mindezt a jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.
Leheveredett, összezárta az ujjait, s megszólalt:
– Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kônek a titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat. Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany érdekel.
– Nem érdekel az arany – válaszolta a másik. – Ez a pénz csupán azt jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra. Melletted akarok végigmenni a Kôhöz vezetô úton.
Paracelsus megrágott minden szót:
– Az út maga a Kô. A kiindulópont is a Kô. Ha ezt nem érted, még el sem indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.
A férfi gyanakodva tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:
– Hát mégis van cél? Paracelsus felnevetett.
– Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.
Csend lett, aztán megszólalt a férfi.
– Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy rálépjek. Ám mielôtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.
– Mikor óhajtod? – kérdezte izgatottan Paracelsus.
– Máris – vágta rá hirtelen elhatározással a tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.
– Az a hír járja rólad – mondotta –, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted kérésemet, egész életemet neked szánom.
– Nagyon hiszékeny vagy – mondta a mester. – Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok. Hajthatatlan volt a másik.
– Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa mégsemmisülésének és feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.
Paracelsus kivette a kezébôl a virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
– Hiszékeny vagy – mondta. – Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?
– Bárki elpusztíthatja – válaszolta a tanítvány.
– Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsô ember akár egy virágot vagy fûszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?
– Most nem a Paradicsomban vagyunk – válaszolt makacsul a fiú –; itt, a hold alatt, minden halandó. Paracelsus talpra állt.
– Hát akkor hol vagyunk? Talán azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem a Paradicsom volna? Mi más a bûnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a Paradicsomban vagyunk?
– Akkor is el lehet égetni a rózsát – mondta kihívóan a tanítvány.
– Éppenséggel van még parázs a kandallóban – mondta Paracelsus. – Ha most tûzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s valóságos hamu lett belôle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló, csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé varázsolhatnám.
– Egyetlen szóval? – furcsállotta a tanítvány. – Hiszen kialudt már a tûz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan mivel keltenéd életre a rózsát?
Paracelsus bánatosan nézett tanítványára.
– Kialudt már a tûz az olvasztókemencémben – ismételte –, s belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más eszközöket használok.
– Meg sem merem kérdezni, melyek azok – mondta a másik álnokul avagy alázattal.
– Arról az eszközrôl beszélek, amellyel Isten megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben élünk, s amelyet az eredendô bûn eltakar a szemünk elôl. Arról a Szóról beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.
A tanítvány ridegen válaszolt:
– Mutasd meg, kérlek, hogy tûnik el s hogyan kel életre a rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod–e hozzá vagy az Igét.
Eltûnôdött Paracelsus. Majd így szólt:
– Ha most teljesíteném a kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztô káprázatról van szó. E csoda láttán még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.
Az ifjú még mindig bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:
– Egyébként is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz tôle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?
Remegve felelt a másik férfi:
– Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú esztendôkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a szememnek.
Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltûnt a színe, s csak egy kis hamu maradt a virágból. Örökkévalóságnak tûnt a pillanat, míg várta a mester szavát s a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerûséggel csak ennyit mondott:
– Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.
Elszégyellte magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ô meg csak úgy betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama híres, bûvös tudománya.
Letérdelt a mester elé, és így szólt:
– Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belôlem, amit az Úr is megkövetelt a hívôktôl. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerôsödött a hitem, visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a rózsát.
Ôszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az idôs mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendô, sokat támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti könyörület. Hisz ki ô, Johannes Grisebach, hogy szentségtörô kézzel csak úgy felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?
Az aranyaiból csak alamizsnára futotta volna. Inkább
magával vitte ôket. Paracelsus kikísérte a lépcsô aljáig, s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy soha többé nem találkoznak.
Paracelsus egyedül maradt. Mielôtt eloltotta a lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.

(Jorge Luis Borges: Paracelsus rózsája)





Ismét egy (majdnem) magától készülő finomság.
Tegnap asszem a paprikán néztem a biomániát, abban csináltak egy argentin marharagut. Nem ilyet, de elfelejtettem mi volt az övékben. No mindegy, nagyon jól sikeredett, megtartom. (Viszont nem egy fotogén étel... )

Hozzávalók 4 főre:
1 kg marhahús (fehérpecsenye, comb, lábszár - bármelyik jó hozzá),
1 nagy szál sárgarépa,
1 csokor újhagyma zölddel együtt vagy 1 póréhagyma,
1/2 doboz darabolt paradicsom lével együtt,
só,
kb. 4 evőkanálnyi olívaolaj,
4 nagyobb gerezd fokhagyma,
1 közepes fej vöröshagyma,
meglehetős sok tekerés friss bors,
2 csapott teáskanál köménymag,
2 babérlevél,
1 csapott evőkanál liszt,
3 félmarék szárazbab,
1 liter marhahúsleves (kockából is lehet ha nincs éppen),
2 dl vörösbor.

A cseréptálat hidegvízbe áztattam. A húst nagyobb kockákra vágtam, borsoztam és köménymagoztam, aztán forró serpenyőben nagy lángon, kevés olívaolajon minden oldalon körbesütöttem. Aztán a römertopfba tettem. Egyszerre csak kevés húskockát tegyünk a serpenyőbe, hogy tényleg piruljon és ne főjön.
Mikor a husik mind a tálban voltak, sóztam is majd mehintettem a liszttel. Rászórtam a nyers babot és rátettem a paradicsomkonzerv felét is. (Mivel hirtelen felindulásból jutott eszembe, nem áztattam be. De csodásan megfőtt így is a raguban.) Aztán a serpenyőben átpirítottam kissé a fokhagymát, az újhagymát, a vöröshagymát és a sárgarépát is (ezeket is kicsit sóztam), majd ez is a tálba került. Fölöntöttem marhahúslevessel, jóbőven. Teljesen lepjen el mindent. Öntöttem hozzá száraz vörösbort is.
Hideg sütőbe tettem - a tálra rátettem a fedelét is, és kis lángon 5 órán át pároltam.
A hús szó szerint szétomlik a szájban, a bab is tökéletesen megpuhul az ételben.



Burgonyás lepénykenyeret-lepénylángost javasolnék mellé, no meg a vörösbor maradékát.

Nézegettem egyébként a neten, hátha találok valami bővebb anyagot az argentin konyháról - de sajnos nem találtam szinte semmit... Kár.

Megjegyzések

L.Krisztina üzenete…
Kit érdekel hogy fotogén :)) csak az íz a fontos !!! Különben meg szerény véleményem szerint jó kis kép lett belőle:))
duende üzenete…
:)) KÖszi Kriszti! :)
Padparadsa üzenete…
Mégis sikerült fotogénné tenni... Ha nem a Photoshop, akkor már megint Te voltál a varázsló... ;)
duende üzenete…
Padparadsa: :))
starfokker üzenete…
szerintem is klassz a kép, nagyon bírom én az ilyen kajákat!:)
duende üzenete…
Köszi Starfokker! :)