Kókuszos, citromos görög süti

"Momo akkora teremben állt, amilyet még soha nem látott. Nagyobb volt a legnagyobb templomnál és tágasabb a legtágasabb pályaudvarnál. Hatalmas oszlopok tartották a mennyezetet, amit odafönt a félhomályban inkább csak sejteni, mint látni lehetett. Ablaka nem volt. Az arany világosság, ami a mérhetetlen termet bejárta, számlálatlan gyertyából eredt, mindenütt volt belőlük, s lángjuk moccanatlanul égett, mintha világító festékkel festették volna őket, s nem kellett volna emészteniük a viaszt, hogy ragyogjanak. Az ezerszeres surrogás, tiktakolás, csengés-bongás, amit Momo a belépésekor hallott, a rengeteg kicsi és nagy órából jött. Ott álltak s hevertek hosszú asztalokon, arany falipolcokon s végtelen sor állványon. Volt ott egy pirinyó, gyémánttal díszített zsebórácska, köznapi bádogébresztő, homokóra, táncoló figurákkal ellátott zenélőóra, napóra, fából, kőből szerkesztett óra, üvegóra, olyan óra, amit csobogó vízsugár hajtott körbe. A falakon mindenféle kakukkos és egyéb óra, ellátva súllyal és ingával, egyik lassabban, ünnepélyesebben járt, a másik parányi ingája szaporán lengett ide-oda. Az első emelet magasságában körfolyosó függött, csigalépcső vezetett föl hozzá. Fölötte újabb körfolyosó, a fölött újabb meg újabb. S mindenütt órák a falon, a polcon, a padlón. Gömb alakú világóra is volt, mutatta a Föld minden pontján épp múló időt, kisebb-nagyobb planetáriumok nappal, holddal, csillagokkal. A terem közepén az állóórák egész erdeje állt, óra-őserdő úgyszólván, a közönséges szobai állóóráktól egészen az igazi toronyórákig. Megállás nélkül ütött, csengett-bongott valamelyik szerkezet, hiszen valamennyi óra más-más időt mutatott. De ez a zaj nem volt kellemetlen, inkább egyenletes, suhogó, akár a nyári erdő.
Momo ide-oda járkált, tágra nyílt szemmel nézte a sok különlegességet. Épp egy gazdag díszítésű zenélőóra előtt állt, amelyen két apró figura, egy csöpp férfi és egy csöpp nő, tánchoz nyújtotta egymásnak a kezét. Épp meg akarta őket kicsit bökni apró ujjával, hogy lássa, megmozdulnak-e, amikor hirtelen barátságos hangot hallott:
- Nos, itt vagy újra Kassiopeia? Hát a kis Momót nem hoztad el nekem?
A kislány megfordult, s az állóórák egyik utcájában finom, ezüsthajú idős urat pillantott meg, épp lehajolt a teknősbékához, s nézett rá, a teknős ott ült előtte a padlaton. Az idős embernek aranyszövésű kabátja, kék selyem térdnadrágja, fehér harisnyája, nagy aranycsatos cipője volt. Csuklóján s a nyakán csipke buggyant elő a kabát alól, ezüsthaja a tarkóján parányi fonatban végződött. Momo ilyen viseletet még sose látott, a nála kevésbé tudatlan azonban tüstént fölismerte volna, hogy kétszáz évvel azelőtti divatról van szó.
- Mit mondasz? - kérdezte az idős úr, még egyre a teknősbéka fölé hajolva. - Itt van? Hát hol van?
Picike pápaszemet vett elő, hasonlított ahhoz, amit Beppo hordott, csak hát ez aranyból volt, s vizsgálódva körülnézett.
- Itt vagyok! - szólalt meg Momo
Az idős úr boldog mosollyal és kinyújtott karral jött felé. S amint jött, Momónak úgy tetszett, lépésről lépésre fiatalabb lesz. Amikor végül megállt előtte, kezét megragadta, s barátságosan megrázogatta, alig volt idősebb Momónál.
- Üdvözöllek - mondta vidáman. - Üdvözöllek a Seholsincs-házban. Engedd meg kicsi Momo, hogy bemutatkozzam. Én vagyok Hora mester, Secundus Minutius Hora.
- Igazán vártál engem? - kérdezte ámulva Momo.
- Persze, hogy vártalak. Külön elküldtem Kassiopeia nevű teknősbékámat, hogy vezessen ide.
Mellényzsebéből elővette lapos, gyémántdíszítésű zsebóráját, s fölpattintotta a födelét.
- Rendkívüli pontossággal érkeztél - állapította meg mosolyogva, s odatartotta az órát Momo elé.
Momo látta, hogy a számlapon se mutató se szám, csupán két nagyon-nagyon finom spirál, amely ellentétes irányban forgott lassan egymás fölött. A helyeken, ahol a vonalak metszették egymást, olykor parányi pontok villantak föl.
- Ez a csillagórák mérője - mondta Hora mester. - Megbízhatóan mutatja a ritka csillagórákat, most épp egy olyan kezdődik.
- Mi az, hogy csillagóra ? - kérdezte Momo.
- Nos vannak a Föld forgásában ritka pillanatok - magyarázta Hora mester - amikor megesik, hogy valamennyi dolog, lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.
- Talán azért - kérdezte Momo -, mert kell hozzá egy ilyen óra?
Hora mester mosolyogva a fejét rázta.
- Maga az óra nem használna senkinek. Olvasni is kell tudni róla.
Újra bekattintotta az órát s a mellényzsebébe dugta. Észrevette Momó ámuló tekintetét, ahogy még mindig megjelenését vizsgálgatja, s elgondolkodva, homlokát ráncolva végignézett magán, aztán azt mondta:
- Jaj, de én, azt hiszem, kis késésben vagyok; ami a divatot illeti, úgy értem! Micsoda figyelmetlenség! Mindjárt változtatok rajta.
Csettintett az ujjával, s máris fecskefarkú kabátban, magas gallérral állt Momo előtt.
- Így jobban festek? - kérdezte kétkedve. Látta, most ámul csak igazán a kislány, s mindjárt hozzátette: - Persze, hogy nem! Hova is tettem az eszem!
Újból csettintett, s egyszeriben olyan ruhát viselt, amilyet se Momo, se más emberfia soha nem látott; hiszen majdani, száz év múlva divatos viselet volt.
- Így se? - kérdezte Momót. - De hát Orionra, csak sikerül kideríteni! Várj, újból megpróbálom.
Harmadszor is csettintett az ujjával, s végre olyan utcai ruhában állt a gyermek előtt, amilyet manapság viselnek.
- Most jó ugye? - mondta, s hunyorgatott a szemével. - Remélem nem ijesztettelek meg mindezzel, Momo. Csak kicsit tréfáltam. De ugye most már asztalhoz kérhetlek, kislányom? A reggeli tálalva. Nagy utat megjártál, remélem, jó étvágyad lesz. - Kézen fogta Momót, s az óra-őserdő közepébe vezette. A teknősbéka követte őket, de valamelyest lemaradt. Az ösvény útvesztőszerűen kanyargott, végül egy kis helyiségbe értek, aminek falait néhány hatalmas óra hátlapja alkotta.
- Soha nem lépsz ki a házadból?
- Nem is kell – mondta Hora mester, s közben szemmel láthatóan visszafiatalodott megint -, van nekem egy mindent látó ókulám. – Levette arany szemüvegét, s Momónak nyújtotta.
- Nem akarsz átnézni rajta?
Momó föltette a szemüveget, hunyorított, kacsintott, s azt mondta:
- Én ezen nem ismerek föl semmit. – Csupán elmosódó színeket látott örvényleni, fényeket, árnyékokat. Szinte megszédült.
- Bizony – hallotta a mester hangját -, eleinte így van. Nem olyan egyszerű dolog átnézni a mindentudó ókulán. De mindjárt megszokja a szemed.
Fölállt, odaállt Momó széke mögé, kezét óvatosan a Momó orrán ülő pápaszem két szárára tette. A kép azonnal tiszta lett.
Momó legelőbb azokat a szürke urakat látta, akik a három autóval ott ügyetlenkedtek a furcsa fényű városszélén.
- Rólad beszélnek – magyarázta Hora mester -, nem értik, hogyan tudtál elmenekülni előlük.
- Miért olyan szürke az arcuk? – kíváncsiskodott Momó, s tovább nézelődött.
- Mert olyasmiből tengődnek, ami halott – felelte Hora mester. – Tudod, hogy az emberek életidejéből tartják fenn magukat. De ez az idő valójában meghal, mihelyt a tulajdonosától elragadják. Mert minden embernek megvan a maga ideje. S csakis akkor marad élő, amíg az övé.
- Akkor a szürke urak nem is emberek?
- Nem bizony, ők csak emberalakot öltöttek.
- De hát akkor micsodák?
- A valóságban semmik.
- És honnan jöttek?
- Keletkeznek, mert az emberek lehetőséget adnak nekik, hogy keletkezzenek. Ennyi már elég, hogy legyenek. S most az emberek még arra is lehetőséget adnak, hogy uralkodjanak rajtuk. S ez is elég, hogy megtörténjék.
- S ha nem tudnak több időt lopni?
- Akkor visszakényszerülnek a semmibe, ahonnan jöttek.
- Én nem engedem, hogy az időmet bárki elvegye – mondta Momó eltökélten.
- Remélem – válaszol Hora mester. – Gyere, Momó, megmutatom a gyűjteményemet.
Hirtelen öregnek tetszett megint.
Kézen fogat Momót, s kivezette a nagy terembe. Ott megmutatta neki az órákat, felhúzta a zenélőórákat, elmagyarázta neki a világórákat, a planetáriumokat, s mivel látta, apró vendége mennyire örül a különös dolgoknak, lassan újra megfiatalodott.
- Mondd, szeretsz rejtvényt fejteni? – kérdezte úgy mellesleg, s közben továbbhaladtak.
- Ó igen, nagyon is! – felelte Momó. – Tudsz egyet?
- Igen – mondta Hora mester, s mosolyogva nézett Momóra -, de nagyon nehéz. Nem sokan tudják megfejteni.
- Akkor jó – mondta Momó -, akkor megjegyzem, s azután majd föladom a barátaimnak.
- Kíváncsi vagyok, kitalálod-e. Jól figyelj!

Él egy házban három fiú,
mindegyik más-más formázatú,
de ha meg akarod különböztetni őket,
mindhárom egyformának tetszik előtted.
Az első nincs itt, csak eztán jön haza.
A második sincs itt, már elment valahova.
Csak a harmadik, a legkisebb köztük, van itt,
ha ő nincs, a másik kettő nem létezik.
S úgy van meg a harmadik, akiről szó van,
hogy az első a másodikká változik valóban.
Ha meg akarod nézni, úgy nézheted,
mindig csak egy van, s látszik testvéreinek!
Mondd meg: vajon egy ez a három?
vagy csak kettő? Vagy egy se – válaszod várom!
Gyermekem, hogyha nevüket tudod,
ismersz három hatalmas uralkodót.
Közösen nagy birodalmat urallanak –
ők maguk is az! Benne hasonlatosak.

Hora mester Momóra nézett, s biztatóan biccentett.
- Az első nincs itt, csak eztán jön haza; a jövő!
Hora mester bólintott.
- A második meg már nincs itt, elment valahová, az akkor a múlt – magyarázta Momó.
Hora mester újra biccentett, s örvendezve mosolygott.
- De most – tűnődött Momo -, most aztán nehéz lesz. Mi az a harmadik? Hármójuk közül a legkisebb, nélküle mégse létezik a másik kettő? S az egyetlen, aki jelen van. – Töprengett, s egyszerre fölkiáltott: - Az most van! Ez a pillanat! A múlt az elmúlt pillanatok, a jövő a leendő pillanatok. Vagyis, egyik se volna, ha nem volna jelen. Így van, ugye így?! A jelen csak úgy van, hogy a jövő múlttá változik!
- Csakhogy a rejtvénynek még nincs vége – mondta Hora mester. – Mi az a nagy birodalom, amit hárman közösen uralnak, s ami egyben önmaguk is?
Momo tanácstalanul nézett rá. Vajon mi lehet? Mi együtt a múlt, a jelen s a jövő, mind a három?
Körülnézett a hatalmas teremben. Tekintete a sok ezer órát pásztázta, s hirtelen megvillant a szeme.
- Az idő! – kiáltott s tapsolt. – Bizony, az idő! Az idő az! – Boldogan ugrándozott ide-oda.
- Most még csak annyit mondj meg nekem, mi az a ház, amelyben a három testvér lakik – szólította föl Hora mester.
- A világ – válaszolt Momo.
- Éljen! – kiáltott föl Hora mester, s szintén összecsattintotta a tenyerét. – Gratulálok, Momo. Értesz a rejtvényfejtéshez. Igazán örülök.
- Mondd csak, Hora mester, - kérdezte végül -, valójában mi az idő?
- Hisz épp most fejtetted meg magad – felelt Hora mester.
- Nem úgy gondolom – magyarázta Momo -, hanem, hogy maga az idő mégiscsak valami. Hiszen van. A valóságban mi?
- Szép volna – mondta Hora mester -, ha ezt is magad válaszolnád meg.
Momo soká töprengett.
- Itt van – mormolta környezetéről megfeledkezve -, annyi bizonyos. de megfogni nem tudjuk. Megtartani sem tudjuk. Lehet, hogy olyasmi, mint az illat? De olyasmi is, ami egyre csak elmúlik. Vagyis keletkeznie kell valahol. Talán olyasmi, mint a szél? Nem, nem! Már tudom! Talán valamiféle zene, csak nem halljuk, mivel mindig jelen van. Habár azt hiszem, hallottam olykor, egészen halkan.
- Tudom – bólintott Hora mester -, ezért hívattalak ide magamhoz.
- De kell valami másnak is lennie – vélte Momo, még egyre gondolatán csüggve -, a zene ugyanis nagyon messziről jött, de egészen mélyen énbennem hangzott. Talán az idővel is így van.
Zavartan elhallgatott, majd gyámoltalanul hozzátette:
- Úgy értem, ahogyan a szél támasztja a hullámokat a vízen. Jaj, biztos bolondság mindez, amit itt beszélek.
- Úgy gondolom, hogy nagyon szépen mondtad – vélte Hora mester. – Éppen ezért rád bízok egy titkot: innen a Seholsincs-házból, a Soha utcából árad ki minden ember ideje.
Momo áhítattal nézett rá.
- Ó – szólt halkan -, te magad csinálod?
Hora mester újra mosolygott.
- Nem, gyermekem, én csupán igazgatom. Az én kötelességem, hogy eljuttassam minden embernek azt az időt, ami neki rendelve van.
- Nem tudnád akkor úgy intézni – kérdezte Momo -, hogy az időtolvajok többé ne lophassák az emberek idejét?
- Nem, azt nem tudom – válaszolta Hora mester -, mert hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt nekik maguknak kell eldönteniük. Maguknak is kell megvédeniük. Én csak eljuttatom nekik.
Momo körülnézett a teremben, aztán megkérdezte:
- Erre való ez a sok óra? Minden embernek egy, igen?
- Nem, Momo – felelte Hora mester -, ezek az órák csupán afféle szenvedélyeim. Nagyon is tökéletlen utánzatai mindannak, amit az ember a szívében hord. Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a zenét meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak, meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.
- S ha a szívem egyszer megszűnik verni? – kérdezte Momo.
- Akkor számodra az idő is véget ér, gyermekem – felet rá Hora mester. – Úgy is mondhatnók, te magad vagy, aki visszamegy az időn át, minden napodon, éjszakádon, hónapodon, éveden át. Vándorolsz visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapuhoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kilépsz.
- S mi van a másik oldalon?
- Ott vagy, ahonnan a zene jön, amit néha egészen halkan meghallottál. De akkor hozzátartozol, magad is hang vagy benne. – Vizsgálódva nézett Momóra. – De hát ezt most még nem értheted.
- De mondta halkan Momo -, azt hiszem.
Emlékezett jövetelére a Soha utcán át, amelyben mindent visszafelé élt meg, s megkérdezte:
- Te a halál vagy?
Hora mester mosolygott, s hallgatott egy darabig, aztán így felelt:
- Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle. S ha többé nem félnének tőle, senki sem lophatná el az életidejüket.
- Akkor csak meg kéne mondani nekik – javasolta Momo.
- Gondolod? – vélte Hora Hora mester. Minden órával, amit nekik juttatok, figyelmeztetem őket. De félek, nem is akarják meghallani.
- Én nem félek – mondta Momo.
Hora mester lassan bólintott. Hosszan Momóra nézett, majd megkérdezte:
- Szeretnéd látni, honnan jön az idő?
- Szeretném – suttogta Momo.
- Elviszlek oda – mondta Hora mester -. De azon a helyen hallgatni kell. Nem szabad semmit se kérdezni, semmit se szólni. Megígéred, hogy nem szólsz?
Momo némán bólintott.
Hora mester lehajolt hozzá, fölemelte, s erősen a karjába szorította. Egyszeriben nagyon nagynak s nagyon öregnek tetszett, de nem úgy, ahogyan az öregemberek, hanem ahogyan a fa vagy a sziklaszirt. Aztán kezét Momo szemére tette, s olyan volt, mintha súlytalan, hűvös hó lepné a kislány arcát. Momo úgy érezte, Hora mester hosszú, sötét folyosón lépked végig vele. De mintha fészekmelegben lett volna, egyáltalán nem félt. Eleinte azt hitte, saját szívének dobogását hallja, aztán mindinkább olyan volt, mintha valójában Hora mester lépteinek visszhangja volna. Hosszú út volt, de Hora mester végtére letette Momót. Aranyló szürkület vette körül őket.
Momo lassan rádöbbent, hogy hatalmas, tökéletesen kerek kupola alatt áll, a kupola akkora, mint maga az égbolt. S teljes egészében színaranyból van. Egészen fönt középütt kerekded nyílás, azon át fényoszlop ereszkedett merőlegesen egy ugyancsak kerekded tóra, amelynek fekete vize sima volt és moccanatlan, akár egy sötét tükör. Közvetlenül a víz fölött villódzott valami a fényoszlopban, akár a fényes csillag. Fönséges lassúsággal mozgott ide-oda s vissza. De semmire sincs fölfüggesztve. Csak úgy lebeg, és mintha súlytalan volna. A csillaginga lassan egyre közelebb ért a tó pereméhez, s a víz sötétjéből idekint nagy virágbimbó emelkedett ki. Minél közelebb ért az inga, a szirmok annál inkább kinyíltak, s a virág végül teljes pompájában hevert a víztükrön. Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha sem látott. Mintha semmi másból, csakis fényességes színekből állt volna. Momo nem is sejtette, hogy ilyen színek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenről megfeledkezett. Már maga az illat olyan volt, mintha soha másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik. Az inga aztán lassan meglendült, tovább járt. Momo riadtan nézte, hogy amint az inga egyre jobban távolodik, úgy hervad a pompás virág. Egyik szirom válik le a másik után, s merül alá a sötét mélységbe. Momo szíve úgy belesajdult, mintha most veszítene el valamit megmásíthatatlanul s örökre. Mire az inga a tó közepe fölé visszaért, a virág teljesen megsemmisült. Közben azonban a tó túlsó felén fölbukkant egy bimbó a sötétlő vízből. S amint az inga szép lassan föléje ért, Momónak úgy tetszett, még fölségesebb virág, ami belőle nyílik. De a csillaginga továbblendült, s ez a virág is elfoszlott s alámerült, szirom szirom után, le a tó megfejthetetlen mélységébe. A túlfélen az inga továbblendült, s most ott kelt ki újabb virág a vízből. Momo lassan fölfogta, hogy valamennyi virág mindig más, mint az előző volt, mindig az tetszik a legszebbnek, ami éppen nyílik Körbe-körbe járva a tó körül, nézte, hogyan kelnek, nyílnak a virágok s hogyan múlnak el. Úgy érezte, ebbe a varázslatos játékba soha nem fáradna bele Aztán lassanként észrevette, hogy szüntelenül valami más is történik, olyasmi, amit eddig nem vett észre. A fényoszlop, amely a kupola közepéből aláragyogott, már nem csak látható volt – Momo egyszeriben hallotta is! Eleinte olyan volt, mint a szélzúgás, ha közeledve a fák koronáját beszélteti. De aztán nőtt, nőtt a hang, egyszerre csak a vízeséshez vált hasonlóvá vagy a tenger dübörgéséhez, amikor sziklapart állja az útját Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés számtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb és újabb rendet alkotnak, változnak, más és más harmóniában olvadnak össze. Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvirág alatt a csöndre fülelt. Most azonban egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo sejtette, ez a zengő fény hívogatta elő a sötét vízből a virágokat, ez adott nekik utánozhatatlan s megismételhetetlen színpompát s alakot. Minél tovább hallgatta a zenét, annál inkább meg tudta különböztetni az egyes hangokat. Ezek azonban nem emberi hangok voltak, inkább úgy zengett, mintha arany, ezüst s a világ valamennyi érce dalolna. Aztán e hangokon túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségből s megfoghatatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egyszerre csak szavakat hallott, olyan nyelv szavait, amelyet eddig soha nem hallott, s mégis értette őket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamennyi csillag, valódi nevüket nyilatkoztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne foglaltatott, mit cselekedjenek, összhangban hogyan működjenek, hogy ezek az idővirágok keletkezzenek, s újra elmúljanak. Momo egyszeriben megértette, hogy ezek a szavak hozzá szólnak. Az egész világ, a legtávolabbi csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolhatatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá. Elfogta valami nagyobb érzés, mint a félelem. Ebben a pillanatban meglátta Hora mestert, s hogy némán int neki a kezével. Odasietett, a mester a karjára vette, s Momo Hora mester mellére szorította arcát. A mester keze újra hóhalkan Momo szemére símult, sötét lett, csönd lett, Momo a fészekmeleget érezte megint. Visszamentek végig a hosszú folyosón.
- Hora mester – suttogta Momo -, sose tudtam, hogy az emberek ideje ilyen… - kereste a megfelelő szót, de nem találta - …ilyen nagy – mondta ki végül.
- Amit láttál és hallottál, Momo – válaszolt Hora mester -, nem minden ember ideje. Ez csak a te időd volt. Minden emberben benne van az a hely, ahol te épp jártál.
Eljutni ide azonban csak az tud, aki hagyja, hogy én vigyem. S közönséges szemmel nem látható.
- De hát hol voltam?
- A saját szívedben – mondta Hora mester, s megsimította Momo engedetlen haját.
- Hora mester – suttogta Momo -, elhozhatom hozzád a barátaimat?
- Nem – válaszolt a mester -, most még nem lehet.
- De elmesélhetem nekik, mit mondtak a csillagok?
- Elmesélheted. De nem tudod majd elmesélni.
- Miért nem?
- Ahhoz előbb olyan szavaknak kellene teremniük benned.
- De szeretném elmesélni, mindenkinek szeretném! Szeretném a hangokat elénekelni nekik!
- Ha valóban akarod Momo, tudnod kell várni.
- Nem baj, hogy várnom kell.
- Várnod kell gyermekem, akár a magnak, amely a földben alszik egész napfordulót, mielőtt kikelne. Addig tart, míg a szavak megnőnek benned. Akarod?
- Akarom – suttogta Momo. S mély lélegzetet vett, és boldogan elaludt.”

(Michael Ende: MOMO)

Tegnap piknikre készültünk. De csak készültünk, mert az időjárás mást gondolt erről. Egész nap borzasztó szürke volt az ég, és lógott az eső lába. Időnként földre is tette... Főznöm nem kellett, volt maradék. Úgyhogy ráértem... Ezt a sütit is Kata oldalán találtam nemrég, és mivel már régóta akartam kókuszosat sütni, belevágtam. Isteni finom és nagyon tömény édesség. Az enyém kicsit máshogy sikerült - azt hiszem, a tejmennyiséget elszámoltam. A mililiter valószínűleg nem deciliter. A mértékegységekkel mindig bajban voltam! Szóval én szerintem sokkal több tejet tettem bele, így egy nagyon repülőskönnyű valami lett a végeredmény. Ezen kívül, nem fahéjasan csináltam, mert nem szeretem sütikben, csak húsételekben. Helyette narancsvirág-vízzel készítettem a szirupot. Nagyon finom illata van. Ja, és bátor voltam, mert egyből a dupla mennyiséget sütöttem meg. Már nem sok van belőle... :))

Hozzávalók a tésztához:

15 dkg liszt,

10 dkg búzadara,

1 evőkanál sütőpor,

15 dkg kókuszreszelék, ,

15 dkg puha vaj,

6 evőkanál porcukor,

4 tojás,

2 dl tej,

1 citrom reszelt héja,

csipet só.

A sziruphoz:

1 evőkanál szárított narancsvirág,

2 dl víz,

2 evőkanál citromlé,

25 dkg kristálycukor.

A tetejére:

5 dkg kókuszreszelék.

A lisztet, darát, a kókuszreszeléket, a sütőport egy tálban összekevertem. A tojásokat szétválasztottam és a fehérjét a csipet sóval kemény habbá vertem. A sárgáját pedig a porcukorrral fehéredésig kevertem, majd a puha vajjal is kikevertem habosra. Ezután higítottam a tejjel. A tojásfehérjehabot és a lisztes keveréket felváltva és óvatosan elkevertem a vajas tojássárgájával. Kivajazott közepes méretű tepsibe öntöttem, és kis lángon 20-25 percig sütöttem. A tetejét megszórtam kókuszreszelékkel. Felvágtam rombuszokra, aztán megcsorgattam a sziruppal. Szirup: a narancsvirágokat pár percig forraltam a vízzel, aztán hozzáöntöttem a cukormennyiséghez a citromlével együtt. Húsz percig forraltam nagy lángon.

Azért olyan borzacskás s ütim, mert nem bírtam kivárni, még forrón fölszeltem. Ha van ideje hűlni és állni, sokkal szebben lehet szeletelni.

Nagyon könnyű tésztája lett így. Egyszerre kókuszos, egyszerre citromos, és nagyon édes. Isteni. Az ilyen édességeket szeretem. Ha már édesség, legyen édes.