Cézár saláta

.

Azt kérdeztem, a halál megjelenési formája függ-e attól, hogy milyen kultúrában nevelkedett a harcos. Példaként a juma és a jaki indiánokat hoztam. Azt gondoltam ugyanis, a kultúra határozza meg, miképpen képzeli el az ember a halálát.

– Nem fontos, hogyan nevelkedtünk – állította don Juan. – A személyi erőtől függ minden tettünk. Az ember nem más, mint személyi erejének összege, s ez határozza meg, hogyan él és hal meg.

– Mi az a személyi erő?

– A személyi erő: érzés – mondta. – Mintha szerencsés lenne az ember. Nevezhetnénk hangulatnak is. Személyi erőt mindenki a saját származásától függetlenül szerezhet. Már mondtam, hogy a harcos az erőre vadászik, s én arra tanítalak, miképpen kell rá vadászni, és elraktározni. Veled az a nehézség, ami mindannyiunkkal szokott lenni. Meg kell győződnöd. El kell hinned, hogy a személyi erőt fel lehet használni, s el lehet raktározni, de még nem vagy róla meggyőződve.

Azt mondtam, jól érvelt, s teljesen meggyőzött. Felnevetett.

– Nem ilyenfajta meggyőződésről beszélek – mondta.

Vállamat két-három lágy ütéssel megveregette, s göcögve tette hozzá:

– Nem kell rám hagynod!

Kötelességemnek éreztem biztosítani, hogy komolyan gondoltam.

– Nem kétséges! De a meggyőződés azt jelenti, hogy képes vagy egyedül cselekedni. Persze akkor is nagy erőfeszítésedbe fog még kerülni. Sokkal többet kell tenned. Még csak most kezdtél bele.

Csendben maradt egy ideig. Arca nyugodt kifejezést öltött.

– Mókás, mennyire emlékeztetsz néha önmagamra – folytatta. – Én sem akartam a harcos ösvényét taposni. Azt hittem, semmire se jó ez a sok erőfeszítés, s mivel úgyis mind meghalunk, mit számít, hogy harcosok vagyunk-e? Nem volt igazam. De erre magamnak kellett rájönnöm. Amikor rájövünk, hogy nincs igazunk, és igenis óriási a különbség, akkor már mondhatjuk, hogy meg vagyunk győződve. Attól kezdve már magunktól is haladhatunk tovább, és még bölccsé is válhatunk a magunk erejéből.

Megkértem, fejtse ki, hogy milyen a bölcs.

– A bölcs az, aki igaz szívvel végigjárta a tanulás göröngyös útját – felelte. – Olyan ember, aki sietség vagy botlás nélkül a végletekig elhatolt, hogy kifürkéssze a személyi erő titkait.

Röviden tovább fejtegette ezt a gondolatot, majd témát váltott, s azt mondta, hogy csak a személyi erő tárolásával foglalkozzam.

– De hát ez érthetetlen! – tiltakoztam. – Nem tudom felfogni, mi ez az egész.

– Az erő vadászata különös – magyarázta. – Először a gondolatnak kell meglennie. Azután lépésenként elő kell készítenünk, és egyszer csak hopp: megtörténik!

– Hogyan?

Don Juan felállt. Karját kezdte nyújtóztatni, majd a hátát macskamódra, ívben hátrahajlította. Csontjai, mint rendesen, ropogó hangok sorozatát adták ki.

– Induljunk! – szólt. – Hosszú út áll még előttünk. 

(Castaneda: Ixtláni utazás)

A Cézár salátáról már szerintem mindenki hallott vagy kóstolta is. Amilyen egyszerű, olyan finom. Megalkotója Caesar Cardini, egy olasz születésű séf, aki a mexikói Tijuana-ban vezetett éttermet. A saláta állítólag 1924-ben született, egy rohanós, forgalmas nap végén, mikor is szenyor Cardini a maradékokból "dobta" össze ezt a mára már világhírűvé és klasszikussá vált salátát.

Hozzávalók:
étvágy szerint római saláta (én fejes salátával készítettem),
kenyérdarabok (fehér kenyérből),
fokhagyma,
1 tojás,
kevés Worcestershire szósz,
borecet vagy citrom vagy lime leve,
só,
frissen őrölt bors,
frissen reszelt parmezán sajt,
olívaolaj.

Ne várjatok precíze mennyiségeket, mert salátát érzésből készít az ember... :)
Tehát. A salátaleveleket megmossuk, kicentrifugázzuk. A fehérkenyeret kis darabokra tépkedjük. Serpenyőben kevés olívaolajat melegítünk fokhagymaszeletekkel és mikor átvette az olaj a fokhagyma ízét, a darabokat eltávolítjuk az olajból. Ebben pirítjuk meg a kenyérdarabkákat.
A tojást forró, de nem forrásban lévő vízben főzzük körülbelül másfél percig, majd egyből hideg vízben lehűtjük. Felütjük egy tálba. Vagy: a tojást forrásban lévő vízbe merítjük 50 másodpercre. Vagy: a tojást forrásban lévő vízzel leöntjük hogy ellepje és 10 percig hagyjuk benne, majd hűtjük és tálba felütjük. Ebből az enyhén főtt tojásból készül az öntet. A háromból bármelyik módot választhatjuk a tojás enyhén főzéséhez. Teszünk hozzá sót, frissen őrölt borsot, zúzott fokhagymát, Worcestershire szószt, borecetet vagy lime vagy citrom levét, és olívaolajjal apránként kikeverjük hogy szép sűrű öntet legyen belőle. Egy tojáshoz körülbelül 1 dl-nyi olívaolajat keverhetünk. Mikor kikevertük az öntetet, reszelt parmezánt is keverünk bele.
A salátaleveleket körülbelül 5-ször 5 cm-es darabokra vágjuk. Hozzáadjuk a pirított kenyérkockákat és elkeverjük az öntet 2/3-ával. Tálaljuk, majd a tányéron még megcsepegtetjük öntettel, és parmezánforgácsokkal díszítjük. Azonnal tálaljuk.
Állítólag ez az igazi recept. Sok helyütt viszont szardellafilét is írnak az öntetbe illetve kapribogyót is, valamint más salátafajtákkal is készítik. Ma már a vendéglőkben szinte kizárólag valamilyen grillezett hússal (csirke, pulyka, kacsamell) vagy hallal, kagylóval vagy rákkal dúsítják.

Az én salátám sem lett teljesen autentikus, mert ruccolát is tettem bele, valamint fejes salátából készítettem, mert mifelénk egyáltalán nincs római saláta. Az öntetembe apróra vágott olajbogyó is került.
Hát akkor, Isten hozott minket Tijuana-ban. :)

.