Édes bűnbeesés


Májusban történt, hogy egy napon a hegyek közé mentem. A völgyben, ahol laktam, a sűrű bozótban, a nyirkos vízmosásban, sok madár lakott. A madarak énekét előbb is csodáltam, de csak úgy, mint a virágos rétet, amelyen elbűvölt az egész, de az egyes növényeket nem láttam. Abban az évben, jól emlékszem rá, egy rigóra figyeltem fel. Ugyanazt a dalt többször énekelte. Három ütem volt az egész, félig önkívületben énekelt szenvedélyes és diadalittas hangokat. Ez volt az, ami megragadott. A ház lépcsőjére ültem és figyeltem. Csakugyan, most ismét ugyanazt mondja. Hősies kiáltás volt. Valamilyen heroikus szimfónia főmotívuma lehetett volna. Lekottáztam. Ez volt a döntő pillanat.
Megértettem. Megértettem a madár énekét, és megértettem, hogy Orpheusz dalára a madarak miért figyeltek, és megértettem, hogy Szent Ferenc a madaraknak prédikált. Egyszerre magától értetődő lett számomra, hogy a madarak éneke nemcsak művészet és zene, hanem értelmes beszéd és gondolat is, mint az emberi nyelv, csak szebb. A kis Akhilleusz, ahogy a fekete rigót magamban elneveztem, három ütemben elmondta nekem hősi szívének minden titkát, sorsának heroikus misztériumát, s nagy tette elragadtatását, a szenvedélyes és önfeláldozó lendület természetfölötti szépségét.
Sohasem hittem volna, tűnődtem akkor, mint akit váratlanul mélységes tudásba avatnak be, sohasem hittem, hogy egy fekete rigó ezt tudhatja. Azóta tudom, hogy tud mást is, különbet is. Hallottam egyet, a víz partja mellett a füzesben lakott, aki olyan mozarti gráciával énekelt olyan mozarti dalt, amilyen bűbájosan gyengéd és könnyű Mozart nem volt soha, s talán nem is tudott volna lenni. Hallottam azt, akit "Elíziumi madár"-nak neveztem el; azt a biztos, személyes tapasztalati élményt, amit az ő művészetében az Üdvözültek Kertjéről kaptam, sehol másutt nem találtam. Dante Paradicsomában Beatrice vállán énekelhettek így a madarak. Az Édenkertben a bűnbeesés előtt, mikor az őzek a tigrisekre hajtották fejüket, és úgy aludtak, ott énekelhettek így a madarak. A világ teremtésének hajnalán, az angyalok dicsőítő égi éneke lehetett ilyen átszellemülten tündöklő s ilyen boldogan elragadtatott. S végül hallottam egyet, aki nevetett, hangosan, énekelve, csillogva nevetett, ahogy csak az tud nevetni, aki olyan, mint a nap, egész egyszerűen lényének közvetlen értelme és tartalma volt ez a nevetés.
Szenvedélyesen kerestem a fekete rigókat. De közben megismerkedtem a tengelicével, a vörösbeggyel, a cinegével, a sárgarigóval, a mezei pacsirtával és az erdei pacsirtával. Itt ismét meg kell állanom.
Ugyanott a völgyben, bár egy, vagy két évvel később, egy éjszaka történt, hogy a madár hangjára felébredtem. Mintha még álmomban hallottam volna, mert nem volt benne semmi valószerű. Egészen anyagtalan, kimondhatatlanul mély és fájdalmas ének volt. Nem is hittem el, hogy hallom. Másnap keresni kezdtem. Nem találtam. Csak ősszel hallottam újra. Ott ült a szőlőkarón, és ugyanazt énekelte. Késő délután volt, szüret előtt. Azóta ismerem. Rendesen hat hangot énekel, hangsorszerűen lefelé, de kromatikus trillákkal, egyre süllyedő sorban, ahogy a vízcsepp az egyik kőről hull a másikra. De hogy ebben az egyre mélyebbre hulló kromatikában milyen szívet tépő fájdalom van, s e fájdalomban milyen édes, álomszerű szépség, azt csak akkor lehetne elmondani valahogyan, ha az ember a földre tudná magát vetni, és keservesen elkezdene sírni, keservesen, értelmetlenül, a fojtogató fájdalomtól elárasztva, felszabadultan és boldogan.
A fülemilét értettem meg a legkésőbb. Minden madár csak metafizikusan, vagyis az emberen túlról érthető. Onnan, ahonnan Orpheusz vagy Szent Ferenc értette meg őket. A fülemile megértéséhez még egy kis lépéssel tovább kell menni. Aki a békét nem ismeri, az a fülemilét nem értheti. Ezért fiatal ember csak csodálhatja. Csak ha a szenvedélyek kiégtek, s már az öröm és a szenvedés kora teljesen elmúlt, csak, ha az ember már nem akar önmagától és önmagának semmit, és fejét megbékülten Isten tenyerébe hajtotta le, csak, ha az emberben felébredt a honvágy az Én-telen világba végleg visszatérni, csak akkor hallja meg, hogy a fülemile mit és miért énekel.
A dalban nincs fájdalom vagy szenvedés, nincs hősi erő vagy nevetés, nincs öröm, nincs diadal. Amikor az ember az életen túljutott, s már nem akar semmit, az egyetlen, ami még foglalkoztatja: várakozom, amíg hívnak, s addig imádkozom. A várakozásnak ez a nyugodt, csendes, megbékült imája, ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kristálytiszta várakozás a halálra és a túlvilágra, - búcsú a szépséges földtől, az édes élet mámorától, és kérés az éghez, hogy eressze be.
Sokáig csak a búcsút hallottam, és nem ment a fejembe, hogy miért van. Az ember először, rendesen, a negatívumot érti, és nem tudja elgondolni, mi ez, amíg nem ismeri meg a hozzátartozó pozitívumot. Tudtam, hogy búcsúzik, azt is tudtam, hogy mitől. Szomorúnak találtam, és egy kicsit indokolatlannak. Aztán egy nyáreleji délután, már ahhoz az időhöz közel, amikor egészen elhallgat, egyetlen hangjából megértettem. Ez a kicsiny madár a túlvilágra kéredzkedik. Nem valamilyen tudós indokolással, ahogy még a legtisztább szívű ember is tenné. Úgy kéredzkedik, ahogy egy kisgyerek az anyja ölébe, de még egyszerűbben, mert nem védelmet keres, nem boldogságot, nem örömet és nem megnyugvást. Olyan egyszerű ez, amilyen egyszerű csak egy madár lehet, amikor énekel. Nem halálvágy ez, egyáltalán nem. A fülemile nem tudja, mi a halál. Az élet után nem a halál következik, hanem a túlvilág. Honnan tudja? Milyen jó lenne Istent ilyen közelről és bizalmasan ismerni, mint ez a kis madár.

(Hamvas Béla: A Babérligetkönyv/A madarak éneke - részlet)





Hát igen... Az édenkert, meg a kígyó, meg a csábítás...
Az a desszert maga az édes bűnbeesés. Maga a tömény élvezet egy-életre-egy-halálra. A lelked is eladnád érte. :)
A receptet ITT itt találtam, köszönet. Nagyon nekem való finomság.
Kicsit módosult a recept, annak függvényében, mit találtam itthon hozzá.

Hozzávalók 4 csurigpohárhoz:
25 dkg mascarpone,
3 dl tejszín,
3 csapott evőkanál porcukor,
20 dkg csokoládé (ízlés szerint ét- vagy tejcsoki),
2 cl gyümölcspálinka.

Mogyorós csokim volt itthon, sőt egész mogyoró is akadt. Úgyhogy törtem még bele, tehát az én krémemben egész mogyorók is voltak. Mikróban felolvasztottam a csokoládét, kevertem hozzá kevés vizet is, hogy ne teljesen keményre szilárduljon vissza. Olyan fél deci lehetett. És a csokihoz kevertem a pálinkát is.
Aztán felvertem porcukorral a tejszínt habbá és összekevertem a mascarponéval. A poharakba kanalaztam a fehér krémet, majd a kissé kihűlt csokoládét is, és lazán elkevertem. Jól behűtve fogyasztottuk. Isteni. Tömény gyönyör. :)

Megjegyzések

Sofia üzenete…
Hááát, ilyen nincs:) Holnap róla akartam írni:) Nagyon szeretem Hamvast, és ezt nem is olvastam még. Köszi:) A postom csúszik:)
KataKonyha üzenete…
Odavagyok érte (sajnos csak így messziről).
Képzeld, itt felénk rengeteg feketerigó lakik, évek óta csak egyre többen vannak, imádom őket! És már nem is nagyom félnek, itt tipegnek a kertben az orrom előtt:))
duende üzenete…
Én is nagyon szeretem, Sofia, és nagyon várom! :)
duende üzenete…
De ó, Kata! Nálunk is vannak, itt csicseregnek az ablakom alatt. :)
És varjak is vannak, egy nagy fán laknak a közeli téren. Őket is nagyon szeretem. Fura madarak, különlegesek. Ha elköltöznék, a varjak hiányoznának a legjobban.
napmátka üzenete…
Húha! Most mit csináljak? Ezt ki kell próbálni, pedig nincs is itthon csokoládé - elkerülendő a bűnbeesést! Még ráveszel, hogy vegyek...!
duende üzenete…
:)))

Ezért adtam néki a bűnbeesés nevet! :))
Mian üzenete…
Látványanak sem utolsó! :))
duende üzenete…
Köszi Mian! :))

Az ízélményről nem is szólok... :)))))))
trinity üzenete…
Látványra is bűnbeesés-annyira szép......

Nálunk a teraszon 2 rozsdafarkú pár rakott fészket, ha már a madárkáknál tartunk. Nagyon érdekes hosszú ideig figyelni, hogyan kommunikálnak egymással, hogy buzdítják a fiókákat a kirepülésre( idén még ott nem tartunk, de évek óta visszajárnak...)
duende üzenete…
Köszönöm, Trinity. :)

De édesek lehetnek... Úgy szeretem figyelni az állatokat, szeretek együtt lenni velük. Rengeteget tanulok és tanultam tőlük. talán a legtöbbet, a legigazabbakat.

Apunál a hegyen is minden évben beköltözik egy ilyen pár a villanyóraszekrénybe, ő is figyeli őket. :)

Hozzánk meg képzeld, rendszeresen berepülnek az ablakon a kismadarak. Egyszer az egyiket a lábosom fülén találtam, onnan vettem le finoman. Meg volt rémülva. Rátettem az ujjamra, jól belekapaszkodott a kis lábaival, aztán az ablakhoz vittem. de csak nem akart elrepülni, csak nézegetett az ujjamon. A kis feje búbját is hagyta megsimogatni a másik kezemmel. Annyira aranyos volt. Aztán pár perc után meglendítettem a karom, akkor repült csak el. :)