Csörögefánk, vagy forgácsfánk

"Senki sem akarja bevallani a titkait. Pedig a titok az ember. Amíg nem volt titok, nem volt ember. Az embert nem a munka teremtette - csudákat -, a titok. Mindenki be akarja vallani a titkait. Elmondani, vagy csak elsúgni. Titokban, de beszélni a titkokról. Talán úgy, hogy a buzgó fül meg se hallja. De vallani akarnak az emberek. A világról, az ördögről, istenről, de leginkább magukról. Mert önmagukban - úgy vélik -, benne van az isten és az ördög. S addig van világ, amedig isten és ördög van.
Vigyázni kell az ördögre meg az istenre, hogy megmaradjon a világ.
Az embernek önmaga a saját konfliktusa. Senki sem olyan ártalmas számára, mint önmaga. Ezt szeretné eltitkolni - s még inkább bevallani. Ez az álarc. Ez a maszk.
A költészet, a zene, a művészet nem más, mint kifordított ember, aki egy másik emberre vágyik. A maszkon túl. De hát, ki mer mindent bevallani?
Az akkádok, a görögök, a rómaiak isteneket találtak ki maguknak - bár az is lehet, hogy az istenek teremtették őket, hogy érthetetlen belsejüket - titkaikat - megosszák velünk. A fölső lények birtokolták ezeket a titkokat, saját, külön szerepük szerint, mint moirák, teremtők, gorgók, griffek, szellőnyi angyalok sodorták és emelték az embert végzete és üdvössége felé. Meddig? A halálig. Mert a halál, mint egyetlen sorompó - ugyanakkor lehető átmenet - befejez és elkezd, elejt és fölemel. Ez lett a karnevál tánca, évezredekkel, évszázadokkal előbb: kitáncolni a halált a saját árnyékából: előre "kifélni" életünket a halál kezéből. Ehhez viszont olyan bacchanália, orgia és szex kell, mely tombolásával elragadja és megmenti az élőlényt, a reszketeg és hősies embert.
Ezt nem lehet szemtől szembe elviselni. A halált, a mítoszt, a végzetet meg kell téveszteni - szerelemmel, bódulattal, a lét fönséges értelmével.
Táncoljunk! Életre táncoljuk magunkat.
Midőn az elmegyógyintézetben dolgoztam, rengeteg maszkos emberrel találkoztam. Mindnek maszkja volt. De reménykedő maszkja, gyönyörű élet-maszkja, mint Velencében. Porcelánból, viaszból, púderből, gipszből, katalán selyemből, arc-horpasztó darócból, aranylemezből. Reménykedtek, hogy egyszer levethetik. A maguk elé tartott álarcokból csak a szemek izzottak elő. Őrületesen. Szenvedélyesen és szépségesen.
Bizony.
Szeretni kell az árlarcos emberket."

(Gyurkovics Tibor)

Ma későn kecmeregtem ki az ágyból, vagyis elaludtam rendesen. Pedig fánkot akartam sütni. De ha az ember lánya fél 12-kor áll neki ebédet készíteni, akkor ugye valami "kapkodósabb" ételt kell választani. Így hű maradtam az elképzelésemhez, mégis gyorsan készen lett az ebéd.
A csörögefánk, vagy forgácsfánk a farsang egyik jellegzetes édessége. Gyorsan elkészül, nem igényel nagy gyakorlatot és emellett nem is egy drága édesség. Finom, én szeretem. Talán jobban is, mint a hagyományos fánkot. Könnyebb, "repülősebb", mint testvére, a szalagos fánk. De majd azt is sütök, mindenképpen.

Hozzávalók:
21 dkg liszt,
3 tojás sárgája,
1/2 mokkáskanálnyi só,
2 teáskanál porcukor,
1 vaníliás cukor,
1 citrom reszelt héja,
és kb. 1 és 1/2 dl tejföl.

Én a szokásos mennyiség felét csináltam meg, a fentiek már a csökkentettek. De 4 főre ez is bőven elég.
A lisztet elkevertem a sóval és cukrokkal, a tojások sárgájával és annyi tejföllel, hogy gyúrható tésztát kapjak. Az állaga olyan legyen, mint a kifőtt tésztáké, ha házilag készítjük.
Két gombócba gyúrtam, aztán jó vékonyra nyújtottam. Fölvágtam derelyevágóval kb. 5-6 cm széles csíkokra, majd téglalap alakra. Minden téglalapot hosszában párhuzamosan behasítottam, és a két hosszabb csücsköt áthúztam a nyílásokon. Kis masniszerű formát kell kapnunk.
Jó bő, forró olajban kisütöttem a kis tésztákat. Az olaj legyen forró, de ne égessen, a fánkoknak gyöngyözve kell sülniük benne. Ne tegyünk sokat egyszerre, mert megdagadnak kicsit. Szalvétára szedtem ki, és egyből szitából megszórtam porcukorral.
Lekvárral fogyasztandó. Nagyon finom rummal fölforralt sárgabaracklekvárral, vagy narncslekvárral.
És legyen. A zenével most én is elárulok egy titkomat.