Üres kézzel születünk,
Üres kézzel távozunk.
A valódi életet
üres kézzel éltem át.
(Marlo Morgan)
Na. Úgy jártunk drága szomszédasszonyommal, hogy a mélyhűtője meghalt, mert szeretett. És szoktak benne ideiglenesen állomásozni az én konyhámból való dolgok is, mivel nekem csak egy pici, normál hűtőm van. Szóval leeresztett a fagyasztó, benne egy szép darab marhalábszárral, amivel más terveim voltak ugyan mer' az osobuccot nagyonnagyon, de most muszáj volt gyorsan cselekednem és hát ami még volt mellé, azzal készítettem. Mer' soha semmi nem veszhet el, csak átalakulhat, főleg egy boszorkánykonyhában... Az én hűtőmben nem ideiglenesen állomásozott némi cékla, fél fej káposzta, sárgarépa, zeller - úgyhogy borscs varázsolódott a szép husiból. Valamint áldozatul esett még szomszédasszonyom 25 dkg isteni brinzája is, amit rám hagyományozott végrendeletileg, azt meg sörkifli tésztájába dolgoztam bele... mennyei lett a leves mellé. Csak úgy megjegyzem, ez a borscs nevezetű nem véletlen lett és méltán viághíres. Nagyon finom.
A husit föltettem főni 20 dkg egészben hagyott, de bevagdosott vöröshagymával, hasonlóképpen a 4 gerezd fokhagymával és a többi fűszerrel. Forrás után hagytam kis lángon pötyögni vagy 2 órán át. Aztán egy nagy serpenyőben (vagy lábosban) a zsíron megfuttattam üvegesedésig a kis kockákra vágott vöröshagymát, rádobtam a megtisztított, kockákra vágott zellert, sárgarépát, céklát és sűrített paradicsomot. Sütöttem kevés vízzel, sóval, cukorral körülbelül 10-15 percig, majd kevés vizet aláöntve, fedő alatt pároltam még 15 percig. Közben kivettem a léből a hagymát, azt kidobtam. A húst is kivettem és apróbb darabokra vágva visszatettem a levesbe. A zöldségekre ráöntöttem az ecetet is, átsütöttem pár pillanatig, és ezt is hozzáadtam a leveshez. Főztem még jó 20 percig, aztán a krumli és káposztakockákat is beletéve addíg, míg ezek is megpuhultak. Végül kóstoltam és ha kellett valami, pótoltam. (Cukor vagy só vagy ecet.)
Tejföllel és sörkiflivel tálaltam. Pazar, mesés, isteni.
Hát elmúla a karácsony... (de nem múla el a bájgli). És itt a nyakunkon a szilveszter is. Azt hiszem nem tévedek nagyot ha úgy gondolom, a legtöbbünk otthon tölti az év utolsó napját - társaságban. Manapság elég húzós befizetni bárhová is szilveszteri bulira, meg valljuk be én sosem szerettem... Először is ki köll öltözni. Osztán végig kell ülni egy hosszadalmas vacsorát - ami vagy jó vagy nem jó. Végig kell hallgatni egy unalmas műsort operett és mjuzikelslágerekkel, brrrrr. És ha a társaság még nem alélt el egészen az unalomtól és a tele hastól, talán éjfél után maradnak még olyanok akik táncolni, mulatni jöttek. Szóval disztingválni kell... No nem kell arra gondolni, hogy szeretnék valami nem illőt művelni szilveszterkor, de a sznob társaságokat és rendezvényeket rühellem.
Ha az ember viszont otthon marad vagy házibuliba hivatalos, egészen más a helyzet. Lehetsz laza, jól érezheted magad és ez a lényeg. Már az alapállás is egész más, igaz?
Szilveszteri összegyövetelkor szerintem az egyetlen igazi és jó megoldás az ételek tekintetében a svédasztal. Mert akkor eszel ha megéhezel, azt amit szeretsz és még válogathatsz is. És ha többször ennél keveset, arra is van lehetőség.
Még ha nem te vagy a házigazda, akkor is kell készülni az óévbúcsúztatóra, mert legtöbb társaságban batyusbál van ilyenkor. És hát az elsejei gyógyírral felérő levest is előre meg kell főzni és el kell rejteni a hűtőszekrény mélyére - mert ugyan ki az a mafla aki másnaposan kezd el vacakolni a konyhában?
És persze édességek, ki mit szeret. És italok, például puncsok, bólék. És természetesen éjfél után jó roppanós virsli mustárral.
Elsejére én a levesek között válogatnék itt a recepttárban, mert kissé megviselten és másnaposan egy tányér meleg és simogató leves az, ami igazán gyógyír a bajokra. Azt hiszem itt nincs különös javallat, akármi jöhet - ki mit szeret. Egy jó húsleves, bableves, lencseleves, sárgaborsóleves, korhelyleves, székelykáposzta - akármi jó, csak bélelje és melengesse a gyomrunkat. Az egytálételeknél is érdemes körülnézni.
A svédasztalról meg úgyis lesz maradék vacsorára az újév első estéjére.
És persze a babonák... én nem vagyok az, így nem szoktam figyelni ilyesmikre.
Azért kis rózsaszín malacfejet formázó mignont mindig veszek. :)
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.
Idő: délután hét óra.
Színhely: Afrika, Rakhmár, egy távoli, eldugott garnizon a Szahara valamelyik oázisában, ahol néhány ottfelejtett légionista és egypár nyomorult arab tengődik.
Személyek: személytelenek.
Történik: semmi.
Rakhmár oázis legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a legkevésbé feltűnő, legkisebb mértékben sem jellegzetes oázis Afrikában.
Középpontja egy vályogfallal körülvett katonai tábor, amit a szaknyelv minden alap nélkül, pusztán szokásból "erőd"-nek nevez.
Az "erőd" ellenálló képességéről fogalmat adhat egy nemrég lejátszódott esemény, amikor a részeg káplár dühösen a falba rúgott, és súlyos sérüléssel a kórházba szállították, mert az egyik lőrés a fejére esett.
De ilyesmit mégis "erőd"-nek hívnak. És számmal is ellátják. Ez az erőd a 72-es számú volt a Szahara hasonló építményeinek sorában.
A körfal mögött egy "törzsépület" (nyerstéglából épült földszintes kis ház) és két legénységi barakk. A barakkban katonák, a katonákban fásult letargia az álmosító forróságtól és az egyhangúan múló napoktól.
Vagy ötven pálma veszi körül az erődöt, poros, tikkadt, félholt, hosszú fák, és tetejükben egy-két kedélybeteg majom ténfereg. Ezek szívesen elköltöznének dúsabb tájakra, de nem tudják, hogy kerültek ide.
A pálmák között nyolc-tíz duárnak nevezett sárputri, ismeretlen céllal, mert a bennszülött háztulajdonosok évekig nem mennek be az ajtón. Viszont az ajtó elől sem mozdulnak. Hová mennének a forró oázisban? Vagy mit csinálnának benn a kunyhóban? Igaz, végeredményben az sem világos, hogy mit keresnek ezek az arabok a kunyhó előtt, ahol üldögélnek, de hát egy oázis nem arra való, hogy minden mozzanatában megfeleljen valamiféle okszerűségnek.
A bennszülöttek tehát a kunyhó előtt esznek, isznak, alszanak és unatkoznak.
Mit is keresnének benn a duárban? Egy horpadt fazék, néhány törött holmi, egy rothadt gyékény és más efféle található ott, a döngölt földpadlón. Ezenfelül néhány ezer légy; ezeket nem szükséges felkeresni, és a kecske, az kijön magától is, ha megéhezik.
Rakhmár oázis központja a Grand Hotel. Eltérően a hasonnevű európai intézményektől, a rakhmári Grand Hotel ócska kis bódé volt. Tulajdonosa egy félszemű rabló, aki annak rendje és módja szerint kitöltötte tízéves fegyházbüntetését, majd szorgalmas működésének gyümölcséből letelepedett itt mint vendéglős.
A Timbuktu felé haladó karavánok, átutazó vadásztársaságok jelentették a nagy jövedelmet, az oázis két arab csendőre és száz fő körüli helyőrség az állandó üzletmenetet.
A Grand Hotel, mint a neve is mutatja, a nagyvilági élet úri illúzióját hozta el a Szaharába. A félcolos deszkafalat ugyan átrágta mindenféle féreg, a vályogragaszték és a pofapadok sem emlékeztettek a hasonnevű európai intézményekre, no de rádiókészüléke volt, szinte kéthavonta új napilapok érkeztek, és Leila, az arab démon, táncokat lejtett.
Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette az a közismert tény, hogy Leila (az arab démon) ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán. Így aztán Leila (az arab démon) alig táncolt, és a szórakozást illetően leginkább arra szorítkozott, hogy egy tamburaszerű, irhával bevont hangszert ütögetett. Ezt is csak addig, amíg a vendégek határozott állásfoglalása nem kényszerítette hallgatásra. Ilyenkor egy távoli sarokba kuporodott, és démoni érzékenységében megsértve, szomorúan pipázott. Este segített a sérülteket kötéssel ellátni.
Általában legionáriusok tartózkodtak a Grand Hotelben, akik kockáztak, ittak vagy levelet írtak, némelyik a fegyver és a szíjazat tisztítását is itt végezte, de estefelé verekedés volt. Ez a programpont nem maradhatott el, úgyhogy egy elmés legionárius, aki a festőművészi pályáról került ide, új cégtáblát készített, amit a tulajdonos meghagyott az ajtón. Ez állt rajta:
GRAND HOTEL
Ötórai gabonapálinka Esténként az úri közönség verekszik
Kitűnő széklábak! Belépés díjtalan!
Megbízható elsősegély! Kilépés bizonytalan!
Az asztalnál időző három különböző nemzetiség (ha leszámítjuk az orosz hússalátát) komolyan tanácskozott. Már kora délután óta itt ültek együtt, igen halkan beszéltek, és ha arra jött a tulajdonos, akkor hirtelen elhallgattak.
A félszemű rabló, akit elévült körözvények alapján Brigeron néven ismertek, mint vendéglős hiú volt szakácstudományára, és most ott settenkedett a három katona körül, akik a hússalátát rendelték. Mert hiába, a légió furcsa hely, ahol nemegyszer urak is megfordultak már, nem csoda, ha ilyen finom ételt rendelnek. De Brigeron úgy érezte, hogy kitett magáért.
A vendégek elismerésüket fejezték ki. A hússaláta egészen kitűnő volt, és ezen az sem változtatott, hogy végül egy igazán csak kevéssé használt lámpabelet leltek benne.
A francia őszinte köszönetet mondott a tulajdonosnak a kitűnő ételért, amikor átadta a petróleumszívó belet.
A tulajdonos örült a dicséretnek, és megköszönte a lámpabelet, amit már elveszettnek hitt, és igazán nem könnyű errefelé beszerezni az ilyen holmit.
- Nagyon finoman készíti az ételeket, barátom - mondta az angol.
- Uram - felelte szerényen Brigeron, a félszemű rabló -, Levinnél tanultam a szakácsmesterséget.
Ezt sokszor hangoztatta, és büszke volt rá. Senki sem tudta, hogy hol lehet ennek a nevezetes, előkelő Levinnek a vendéglője, de a Grand Hotel tulajdonosa olyan büszke pirulással mondta, és olyan nagy erejű ember volt, hogy nem mertek közelebbi adatot kérdezni tőle Levint illetően. Feltehető, hogy ez esetben jogos felháborodása nem ismerne határt, és pofon ütné az illetőt. Különben mindenki szégyellte kissé, hogy nem ismeri Levint, akinél Brigeron főzni tanult. Ezért úgy tettek, mintha jól ismernék.
Egy káplár azt is mondta már, amikor a kantin főztjét dicsérte: "Ilyent eddig csak Levinnél ettem..."
Valószínű volt, hogy szégyen egy ilyen vendéglőst nem ismerni, aki a szakmájában bizonyára a zseniális Ritzcel vagy Duvallal egyenrangú. Lassanként tehát senki sem tekintette vitásnak Levin személyét, és úgy dicsérték Brigeront, hogy ezt maga Levin sem csinálná különben...
- Most hát, kedves Brigeron, hozzon egy üveg vörösbort, és hagyjon magunkra.
- Parancsolnak térképet? Pontos, katonai célokra készült, helyőrségek és időszaki folyók megjelölésével, szökéshez nélkülözhetetlen - kérdezte szolgálatkészen a tulajdonos.
- Hm... miből gondolja, hogy szökni akarunk? - kérdezte a Pittman nevű.
- Akik vörösbort rendelnek és suttogva társalognak, azok szökést terveznek.
- Más titkunk nem lehet?
A kocsmáros leírhatatlan grimasszal mutatott ki az ablakon:
Összehoztam 4 dolgot az asztalra: 1: a sörkiflit 2: a túrós pogácsával, 3: füstölt tarjával és 4: a kedvenc sörömmel.
Megcsináltam a túrós pogácsa tésztáját, meg is hajtogattam egyszer, majd sörkifliként daraboltam, betakartam tarjával és felgöngyöltem. Tojással megkentem és jó sok reszelt sajttal megszórtam. Kedvenc barnasöröm mellé nagyon finom sörkorcsoja. Kártyapartikhoz (és szökések gondos megtervezéséhez) elengedhetetlen.
Töröld le könnyeid, égesd el álmaid, repülj a szíved szárnyain.
(duende)
Az álom privát világ, teljesen privát! Senki sem tud belépni az álmodba. Nem tudod megosztani az álmodat a szerelmeddel. Férj és feleség egy ágyban alszanak, de külön álmodnak. Lehetetlen megosztani egy álmot, mert az semmi. Hogyan oszthatnád meg a semmit? Olyan, mint egy buborék, nem létező, ezért egyedül kell álmodnod. Ezért - vagyis az alvók, a sok-sok alvó miatt - létezik annyi világ. Megvan a saját világod. Ha alszol, bezárva élsz a saját gondolataidba, elképzeléseidbe, álmaidba, vágyaidba. Mindannyiszor, ha találkozol valakivel, két világ ütközik. Összeütköző világok - ez a helyzet. Figyelj! Nézz meg egy férjet és egy feleséget. Egyáltalán nem beszélgetnek. A férj az irodán gondolkodik, a fizetésen, a feleség a karácsonyi ruháján gondolkodik. És ez nem csak férjekre-feleségekre igaz. Semmilyen párbeszéd nem lehetséges, mert belül két külön világ rejtőzik. Csak konfliktus lehetséges. Az álom privát világ, az igazság nem az. Az igazság nem lehet privát. Az igazság nem lehet az enyém vagy a tiéd, az igazság nem lehet keresztény vagy hindu, az igazság nem lehet indiai vagy görög. Az igazság nem lehet privát. Az álom privát. Az igazság a nyílt ég. Mindenkié, egyetlen. Ezért van, hogy mikor Lao-ce beszél, más a nyelv, amikor Hérakleitosz beszél más a nyelv, de ugyanazt mondják, ugyanarra mutatnak rá. Ők nem élnek külön világokban. A privát világ eltűnik az álmaikkal, a vágyaikkal, az elmével. Az elmének külön világa van, de a tudatosságnak nincs külön világa. A felébredetteknek egy közös világuk van... Mindazok, akik ébren vannak, egy közös világban élnek. Ez a létezés.
(Osho: Éberség)
A savanyú répa volt még ma is az ebéd főszereplője, de kellett mellé egy kollégina, hogy ne csak monológ legyen a színpadon... A sörkifli mellett döntöttem. Viszont volt némi túrómaradékom, már kissé megszikkadt sajtok, kibontott tejföl is a hűtőben. Így hát turbósítottam a hagyományos sörkiflit. Összekeveretem egy tálban a maradék túrót (kb. 10 dkg volt), 4 darab medvesajtot, úgy 15 dkg sajtot reszeltem a keverékbe, plussz annyi tejfölt adtam hozzá, hogy kenhető masszát kapjak. Sóztam is kicsit. Megcsináltam a sörkiflitésztát szokásosan, ki is nyújtottam kerek lappá, aztán rákentem a massza felét (mert két nagy gombócom lett a tésztából), majd meglocsoltam némi olvasztott margarinnal is, és pizzavágóval 12 szeletre vágtam. Ugyanúgy feltekertem, mint a sörkiflit szokás, tojással megkentem, köménymaggal megszórtam, plussz még reszelt sajttal is. Háromnegyedes lángon megsütöttem, előmelegített sütőben. Nagyon isteni lett, tényleg szupersajtos - igazi sörkorcsolya, a javából! (Nem lehet abbahagyni... pláne frissen... csak halkan megjegyzem... )
Arra tanítjuk a gyerekeinket is, hogy aludjanak. Ezért azok, akik
felébrednek, egyedül vannak. Ha mindenki alszik, és én felébredek, elég
nagy a motivációm, hogy megint elaludjak, mert akkor nem érzem annyira
egyedül magam.
(Feldmár András)
Hozzávalók:
50 dkg liszt, 1 púpos teáskanál kristálycukor, 2 csapott teáskanál só, 3 dkg élesztő, kb. 3 dl tej, 5 dkg vaj, reszelt sajt vagy egész kömény.
A tejet meglangyosítom és elkeverem benne az élesztőt és a kristálycukrot. A lisztet egy tálba szitálom, elkeverem a sót benne, majd hozzáadom az élesztős tejet is. Dagasztom a tésztát, míg elválik a kezemtől és az edény falától is, és szép fényes, hólyagos lesz. Lágy legyen, de dagasztható az állaga. Ha ez megvan, akkor lisztezett nyújtódeszkán négy gombóccá gyúrom. Tíz percig pihentettem letakarva a tésztákat, majd egyenként kerekre kinyújtom őket, kb. 3-4 mm vastagra. Olvasztott vajjal jó alaposan megkenem, majd pizzavágóval nyolc cikkbe vágom. A szélesebb részétől kezdve feltekerem a szeleteket, és kiflivé formálva vajazott tepsikbe helyezem őket. (Ezt természetesen mind a négy gombóccal megcsinálom.) Tiszta nylonzacskóval letakarva kb. 2 órát hagyom kelni a kifliket. Ezután felvert tojással megkenem, és reszelt sajttal, vagy egész köménnyel, vagy mindkettővel megszórva jó forró sütőben 10-15 perc alatt készre sütöm.
Frissen isteni! Sör mellé, természetesen kiváló, de én tartalmas levesekhez is szoktam készíteni kenyér helyett. Pl.: gulyásfélék, székelykáposzta, stb...
